Baski Sándor
Lana Wachowski egyszerre próbálta meg folytatni a Mátrixot és kommentálni a vállalkozás lehetetlenségét.
Majdnem egy időben került mozikba két, rajongói nosztalgiára építő blockbuster. A Pókember: Nincs hazaút alkotói sajátos stratégiát választottak a korábbi adaptációk ünneplésére: átemelték filmjükbe Pókember két előző inkarnációját, illetve a kapcsolódó főgonoszokat. Számításuk bevált, a közönség sok helyen álló ovációval ünnepelte a mémkompatibilis pillanatokat.
A Mátrix: Feltámadások újrázásait mind a nézők, mind a kritika sokkal hűvösebben fogadta, holott a várva várt negyedik részt jegyző Lana Wachowski az összes olyan dramaturgiai és vizuális összetevőt reprodukálta, amely hozzájárult az 1999-es Mátrix kultuszához, beleértve a főbb karakterek feltámasztását.
Wachowski ugyanakkor nem egy hagyományos sequelben gondolkodott. Filmje azzal indít, hogy kimondja, a Mátrix folytathatatlan, kultusza megismételhetetlen, és ha meg is születik az új epizód, az csakis az eredeti kontextusában lesz értelmezhető. A Mátrix: Feltámadások ezzel a felfokozott rajongói elvárásokat, és egyben a saját mesterművének kannibalizálására kényszerülő rendező alkotói pozícióját is kommentálja. Utóbbi különösen akkor izgalmas aspektusa a történetnek, ha tudjuk, hogy nemcsak a játékfejlesztőként dolgozó Neo kapott ultimátumot a filmbéli Warner Bros.-tól – ha nem folytatja egykori nagy sikerét, a Mátrix nevű játékot, akkor rábízzák másra –, de Wachowskit is ezzel a dilemmával szembesítették az igazi Warner Bros. fejesei.
A negyedik rész felütése ebből a szempontból nem a modern soft rebootok vagy a rejtett remake-ek, hanem a Twin Peaks harmadik évadának koncepcióját követi. David Lynch is visszaidézte a sorozat ikonikus momentumait, de kiüresített formában – a katatón Cooper ügynök személyiségéből csak a kávé és a pite iránti rajongás maradt meg –, ezzel kommentálva az üres nosztalgia iránti vágyat. A megfáradt, megöregedett Neo is csak árnyéka önmagának, miközben kollégái éppen azt elemzik a meetingeken, hogy mitől is működött annak idején a Mátrix, és hogyan lehetne még egy bőrt lehúzni róla.
Maga a történet is ugyanúgy indul, mint az 1999-es eredeti, ugyanazt a nyitójelenetet láthatjuk egy (ál-)Trinityvel, később pedig konkrét képsorok villannak be a trilógiából, mintha azt akarná jelezni az író-rendező, hogy nincs értelme újratölteni az eredetit – aki csak nosztalgiázni akar, az nézze inkább újra. Ugyanilyen szimbolikus gesztusnak tekinthető a talán legkultikusabb vizuális megoldás, a bullet time újrahasznosítása is. Míg az eredetiben Neo ezzel a technikával tudott felülkerekedni az ügynökökön, legfőbb fegyverét itt ellene fordítják, vagyis, ami egykoron az akciójeleneteket megfűszerező menő látványosság volt, mostanra olyan kötelező védjeggyé vált, amibe szinte „beleragad” a tehetetlen főhős.
Wachowski ugyanakkor nem akarja teljesen dekonstruálni az örökségét – a stúdió nem is engedné –, így miután a metafelütésben kijelenti, hogy az eredeti nem folytatható hasonló modorban, mégiscsak megkísérli tovább építeni a mítoszt egy hagyományos sequel keretei közt, ami a gyakorlatban az 1999-es film alaphelyzetének újrajátszását jelenti, csak sokkal fantáziaszegényebb akciókulisszák közt. Az emlékeit vesztett Thomas Andersonnak ismét be kell vennie a piros tablettát az új, digitális Morpheus közreműködésével, hogy rácsodálkozhasson a valóságra, fő ellenlábasa pedig megint csak a renegát Smith ügynök, illetve Az Építész 2.0-ás verziója, Az Elemző. Frissítésre került a Mátrixon kívüli világ is, a Zion helyébe lépő Io lakói megtanultak együttműködni a gépekkel, ami jelentős elmozdulás a bináris világképet sulykoló eredeti filmhez képest. Eközben viszont az elmúlt 22 év társadalmi-technológiai változásaira, arra, hogy ma már az emberiség jelentős része a jogairól lemondva, önként merül el a közösségi média mátrixában, csak szórványosan utal a film.
A Mátrix: Feltámadások műfaji hiányosságait Wachowski azzal próbálja kompenzálni, hogy mindent Neo és Trinity kapcsolatára tesz fel, azt sugallva ezzel, hogy a trilógiából leginkább az érzelmi mag az, ami megőrzésre méltó, és ha ezt a felemelő románcot sikerül tovább írni, akkor már volt értelme kockára tenni a Mátrix örökségét.
MÁTRIX FELTÁMADÁSOK (The Matrix Resurrections) – amerikai, 2021. Rendezte: Lana Wachowski. Írta: Lana Wachowski, Aleksandar Hemon. Kép: John Toll. Zene: Tom Tykwer. Szereplők: Keanu Reeves (Neo), Carrie-Anne Moss (Trinity), Jessica Henwick (Bugs), Jonathan Groff (Smith), Neil Patrick Harris (Az Elemző), Yahya Abdul-Mateen II (Morpheus). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 148 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/02 52-53. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15237 |
