Bartal Dóra
Bartal Autoerotika 3.doc z korr. 8000 k.
Új szexuális felszabadulási hullám vagy a női alkotók hozták el a női autoerotika tabujának megszűnését a kortárs tévésorozatokban?
A Seinfeld legendás The Contest című epizódjában Jerry, Kramer, George és Elaine fogadást kötnek, hogy melyikük bírja tovább ki önkielégítés nélkül. Larry Davidék még eufemizmust sem használnak, csak utalással derül ki, miről van szó, hiszen a 90-es években épp az aranykorát élő kereskedelmi csatorna, az NBC főműsoridőben leadott sorozatáról volt szó. Az epizód nem szimplán azért érdekes, mert a mainstream médiában az elsők között beszélt erről a taburól, hanem mert a maszturbációval kapcsolatos legtöbb attitűdöt felvonultatja. George-ot az anyja a szülői házban éri tetten és a rajtakapás gesztusa a tinikorba való regressziót emeli ki a groteszk eszközével, Kramerből a nyers ösztönöket hozza ki a megvonás, Jerry számára ez egy olyan hétköznapi gyakorlat, amire a férfiaknak egyszerűen szüksége van, Elaine pedig, akit vonakodva vesznek be a versenybe a fiúk, mivel ő úgyis tovább bírja, mégis már másodiknak esik ki. De mit is tehetne amikor egy fiatal Kennedyvel fut össze az edzőteremben? Greg Tuck szerint a maszturbálás éretlen, felfedező vagy bűnös reprezentációja még egy szövegen belül is gyakran váltakozik, és ahogy a Seinfeldben is látszik, a női maszturbációt a férfihez képes elfogadhatóbbnak, sőt ünneplendőbbnek mutatja a mainstream, amiben megélhető a női függetlenség. Elaine forradalma persze nem jelenti, hogy a női örömszerzés ábrázolása nem mutatna több ambivalenciát a későbbi, akár midcult darabokban, az HBO fémjelezte minőségi tévé paradigma keretében vagy a kortárs sorozatokban.
*
Egy tíz évet felölelő, francia kutatás szerint, nem túl meglepő módon a maszturbáció egyre inkább elfogadott szabadidős tevékenység még a párkapcsolatban élő nők körében is, aki ugyan nem érik utol a férfiakat, mégis – talán a média hatására is – egyszerűen kidobják szégyenkézést az ablakon. Persze leginkább azokra a nőkre jellemző ez, akik egyébként is meg tudják élni az anyagi és társadalmi autonómiájukat, a szélesebb társadalomban a szégyenérzet egyáltalán nem tűnt el, a nők sokszor még mindig a magánnyal azonosítják a gyakorlatot, ami „túl egyszerű”, mert nem kell bizonyítani, hogy vonzóak a férfipartner számára. Érdekes tanulsága a tanulmánynak, hogy Elaine-hez hasonlóan a nők sokkal könnyebben beszélnek a férfiaknak, akár a párjuknak a maszturbálásról, mert úgy gondolják kevésbé fogják elítélni őket, illetve sokkal inkább voyeurként tekintenek a másikra – a női önkielégítés sok férfi fantáziájának a tárgya és így örömet tudnak okozni nekik. A férfitekintet egész biztosan rányomta a bélyegét a női maszturbáció számos romantizált vagy akár pornóesztétikát is felhasználó reprezentációjára (Fekete hattyú) és még a liberális feminizmus alapszövegének tekinthető Szex és New York lepedőben hempergő, kamerába élvező Samanthája is beleillik ebbe a sorba. A Szex és New York a bruncholás és martinizés közben lazán kitárgyalt vibrátorvásárlása egyfajta, a fogyasztáson alapuló szexpozitivizmust hozott el a tévébe (a vibrátorkereskedelmet bizonyíthatóan felpörgette) és becsempészte a tévébe a második hullámos feminizmus azon tételét, miszerint a szexuális örömökhöz nem feltétlenül van szükség férfiakra, mivel a párkapcsolati szex sokszor csalódást keltő. Abban azonban mindenképp előremutató volt a sorozat, hogy „kellemes és egészséges” gyakorlatként kódolta a női fantáziák ezen megélését. De mi a helyzet az átalakuló sorozatpiacon most?
Önmagában nincs abban semmi különös, hogy egyre több örömszerzést látunk manapság tévében, hiszen az utóbbi évtizedben még gyorsabbá vált a tömegkultúra összes termékének teljes átszexualizálása, a közösségi médiában a pár ezer követővel bíró influencerek is vibrátorokat ajánlanak, valamint az online vásárlás kényelme és diszkréciója is segíti, hogy egyre többen hódoljanak ennek. A gyönyör alapelvei című népszerű Netflix dokumentumfilmben hétköznapi nők, szakértők és tudósok vonulnak fel, hogy az elhanyagolt női szexualitást tárgyalják, tehát a digitális feminizmus szféráiban is létezik erről egy élő diskurzus, amit a női egyenjogúsági küzdelem keretez. Így nem csoda, hogy a kortárs, erotikával egyébként is telített, sorozatokból nem marad ki a saját örömszerzés. Közre játszhat még, hogy a korábbi kereskedelmi és kábelcsatornás válaszvonal is eltűnni látszik, mivel a streaming boom újrarendezte a viszonyokat és a korhatárbesorolások is fellazultak. Ráadásul egyre több női alkotó, író és showrunner jut be a szakmában és az is kedvez ennek a trendnek, hogy független filmek esztétikáját és a történeteit, előszeretettel magukba olvasztják a mainstream sorozatok, és ezzel együtt a női perspektívát, a munkahelyi magatartásban pedig a szexjelenetek intimebb, konszenzuson alapuló forgatását is. Az egyik ilyen sorozatról, a SMILFről egyébként kiderült, hogy az író-rendező-színésznő a többi színészét nem igazán kímélte és erősen visszaélt az alkotói hatalmával az ilyen részek készítésénél. Tehát felmerül a kérdés, hogy egyenesen arányos a női alkotók jelenléte a női szexualitás realisztikusabb ábrázolásával?
A Greg Tuck által felállított keretek, amelyekkel a 90-es évek és a korai 2000-es évek filmjeit elemzi, jó kiindulópont a változások megértéséhez. A szégyenérzet, rajtakapás, magány, szexuális frusztráció és a tinikori felfedezés mind-mind előfordulnak a kortárs sorozatokban, ám sokszor más színezetet kapnak. Mind a Szexoktatásban, a Ginny és Georgiában és a Bridgerton családban egy-egy férfimentor írja fel receptre a női szereplőnek, hogy próbálják ki a gyakorlatot, ami azt a célt szolgálja, hogy felfedezzék saját vágyait. Viszont nem csak egyfajta felszabadítási gesztusa van ennek, a legfontosabb cél szemmel láthatóan, hogy a szereplő miképp hasznosítja ezt a tudást a párkapcsolati szexben – ahogy a Kamatylistában, Sex Appealben is egy beavatási szertartásként jelenik meg, amelyre később, a felnőtté éréskor már nem lesz szükség. Szexoktatás – amely egyébként a főszereplőkön kívül bemutat nem heteronormatív kapcsolatokat is – némileg árnyalja a képet, hiszen már egy szexuálisan aktív lány, Aimee változtatja meg a cikinek vélt önkielégítésről a véleményét.
Az Eufória különkiadásának második részében, a tini létére igencsak koravén Jules erotikus fantáziájának felkavaró jelenete már nem is a felfedezésről szól, inkább a korábbi szexuális traumák feldolgozásáról. A koronavírus-járvány alatt készült epizód jelenete, magára a vírus miatti bezártságra is rímel, Jules online csetpartnerével megélt virtuális élményeiről a pszichológusnak a legintenzívebb, legmeghatározóbb szexaktusként beszél, ám a képileg megjelent fantáziában a szex már erőszakos lesz, így a korábban megtörtént abúzusai és a testének áruba bocsájtása erotikus szelfik formájában is sötét fénytörésbe kerülnek. A PEN15-ben a kamaszkori felfedezés narratívája tűnt ki leginkább: a sorozat szintén egy teljes epizódnyi időt tölt el az önkielégítés változó formáival, amely az egyik főszereplő, az elsőgenerációs japán-amerikai Maya életét teljesen felemészti. A PEN15 koncepciója arra épít, hogy felnőtt színészek játsszák a kiskamaszokat és így ez az epizód is fel tudja oldani komikummal, a sztereotipikus fantáziaképek fejre állításával és egy érzelmekkel töltött baráti beszélgetéssel a kamaszkori – a japán tradíciókat is magába foglaló – szégyenérzetet, amit a legtöbb tini szexkomédia (Amerikai pite) épp az infantilizásra használ. A PEN15-t összeköti a Broad Cityvel egy az utóbbi években egyre gyakoribb vizuális motívum, a tükör előtti önkielégítés, önfelfedezés (Portré a lángoló fiatal lányról, Egy fantasztikus nő), ami öngondoskodási, önbizalomerősítő tevékenységként értelmezhető, nyilván a sorozathoz passzoló abszurddal átitatva. Az egyik epizódban Ilana szexterapeutához fordul miután Trump megválasztása után nem képes eljutni az orgazmusig, végül szimbolikus női figurák képének felidézésével tud túllépni ezen akadályon. A jelenet kissé ambivalens leképezése annak, hogy a mainstream feminizmus egyes irányzataiban az egyéni, szimbolikus aktussal kívánják megoldani a patriarchátus rendszerszintű problémáit, de egy pillanatnyi fellélegzést egész biztosan nyújtani tud az epizód.
Összességében talán mégis azok a sorozatok a legüdítőbbek, amelyek nem kötik össze az önkielégítést feltétlenül egy női egyenjogúsági narratívával, hanem az autoerotikát annak hétköznapiságában vagy abszurd eszközökkel mutatják meg, mint a Dolgozó anyák, a Bizonytalan, a Fülledt utcák vagy a Ted Lasso vonatkozó epizódjai és nem annyira telítettek különböző, a nők szexualitására vonatkozó ideológiákkal. Még a Fleabag pilotjában is egyfajta hétköznapiság, unalom és nemtörődömség látszik, de a maszturbáció csak az egyik formája mindennek: a főszereplő a szexet használja, hogy a nem létező önértékelését, traumáival való szembenézést iróniával és közönnyel elnyomja. Rebecca Liu írásában kiemeli, hogy a sorozat körüli médiafelhajtás ellenére a Fleabag nem képvisel új feminista korszellemet, a szereplő nem reprezentánsa egy generációnak, inkább egy típust mutat be, amivel, ha nem is mindenki, de nagyon sokan tudnak azonosulni.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/06 24-26. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15235 |
