Muhi Klára
Média Műhely elnevezéssel új alkotói csoportot szervez két rendező, Surányi András és Vészi János, a középgenerációs rendezőket tömörítő Hétfői Műhely leányvállalkozásaként.
– A Hétfői Műhely a nagy filmszakmai átalakulások idején született, ’89 táján, elsősorban filmtervek gondozására, közös, dramaturgiai munkára. Mit szeretne csinálni a „fiókműhely”?
Surányi: A Média Műhely tulajdonképpen nyitni szeretne. Kooperálni mindenféle új mozgóképgyártó formációval, amely az elmúlt években született. Hiszen ma már léteznek kábeltévék, regionális és városi televíziók, különféle civil szerveződések, ahol igényes filmkészítés folyik. Megjelentek a színen producerek is, akikről eddig csak beszéltünk, hogy nagyon kellenének. Most végre látható, hogy tényleg vannak magánvállalkozók, akik invesztálnak, kockáztatnak, és nem „gyártást vezetnek” a közpénzekből producer néven.
– Manapság az a szó, hogy műhely, megtölthető-e tartalommal? Nem lehet, hogy a számtalan gazdátlan filmterv és filmrendező inkább stabil, pénzes produceri rendszerre és hatékony szervezeti keretekre vágyik?
Vészi: Kétségtelenül van ebben a tervezetben valami a régi idők szeléből. Azt veszem észre, hogy a legtöbb kolléga, volt Mafilmes rendezők, operatőrök, aki most különböző dokumentumosztályoknál, kábeltelevízióknál dolgozik minimális bérért, hihetetlenül nehezen találja meg a helyét.
Surányi: A Mafilm egykori büféje, a Latinovits kávéház, vagy a televízió aulája, a holt lelkeknek valami furcsa, különös terepe.
Vészi: Kellene egy-két producer, vagy nevezzük, aminek akarjuk, aki még egyszer az életben, mielőtt végképp szanálásra ítélt manufakturális bedolgozóvá válik ennek a hajdanvolt szakmának a legtöbb alakja, megpróbálna lelket önteni ezekbe a kallódó emberekbe.
Surányi: Szeretnénk elérni, hogy egy nyomorult filmterv ne azért szülessen meg, mert valaki az aktuális hatalmasság előszobájában áll derékszögben, hanem azért, mert mögötte szellemi kapacitás van. A változáshoz persze kellenének a producerek is. De én produceren mást értek, nem azt a sok önjelölt hőst, aki annak minősítette magát kockázat, felelősség, és személyes részvétel nélkül. A producer a rendező szellemi partnere, aki részt vesz a forma megtalálásában is.
– Mennyi pénz kellene ahhoz, hogy ez a műhely létezzen?
Surányi: Az elinduláshoz nevetségesen kevés... Kell valami minimális infrastruktúra, elsősorban egy jó nagy szoba, ahova sok ember le tud ülni. Csináltunk egy tervezetet, az induló összeg körülbelül ötmillió forint lenne. Azt gondolom, hogy ezt a szakmának össze kell tudnia rakni. A működéshez, bizonyos projektek elindításához szükség lenne évi 25-30 millió forintra, amit kizárólag arra költenénk, hogy az ötletek eljussanak a kidolgozás fázisáig.
– Összehasonlításképp, a Hétfői Műhely mekkora kerettel működik?
Surányi: A Hétfői Műhely hasonló összegből gazdálkodhat, ez a summa körülbelül egy televíziós szórakoztató műsor költségvetésével azonos. A legnagyobb gondot az okozza, hogy valódi dramaturgiai munkákra nincs pénz.
Vészi: Egy műhely akkor tud kedvet csinálni ahhoz, hogy oda járjanak, ha biztosítani tudja a gondos előkészítést. Ha hozol egy tervet, aminek a kidolgozásához szükséged lenne, mondjuk, hatszázezer forintra, mi erre ebben a pillanatban csak azt tudjuk mondani, nem tudjuk finanszírozni a terved kidolgozását, de majd beadjuk Hétfői Műhely felirattal a Magyar Mozgókép alapítványnak, és akkor ők fogják elbírálni. Ha ma valaki a Hétfői Műhely segítségével hoz létre egy filmet, ez azt jelenti, hogy a költségvetés tíz százaléka marad a stúdióban. Ez azonban egyáltalán nem elegendő arra, hogy például fel lehessen fedezni új írókat, új filmeseket lehessen kipróbálni, ne adj isten leforgatni valami etűdöt, tehát arra, amit úgy hívunk, műhelymunka, semmi sem jut. Ebből a titkárnőre futja, meg a fénymásolásra, esetleg még kijön belőle egy-két ember honoráriuma.
– De hiszen ez az állapot hosszú érdekharcok nyomán alakult így. Számtalan kollégátok, épp a fiatalabbak, az MMA megalakulásakor az egyéni pályázati rendszerben látta egy igazságosabb pénzelosztás biztosítékát...
Vészi: Itt van a 22-es csapdája, hiszen 89-ben mi is támadtuk a fennálló stúdiórendszert, mondván, ha a filmgyártásra szánt pénzek úgy vannak szétosztva, hogy négy-öt bázis, a négy-öt nagy stúdió kap belőle, akkor gyakorlatilag a stúdióban kialakult belső hierarchia fogja megszabni, hogy ki, mikor juthat filmhez. Ehhez képest mi is azt mondtuk, hogy inkább egy pártatlan kuratórium bírálja el egyénileg a terveket. Mára ez tulajdonképpen tökéletesen megvalósult, s amit az idősebb generáció védelmezett, a régi stúdiórendszer, az szinte teljesen átalakult. Ám az egész visszaüt, mert ha mi most olyan igénnyel lépünk fel, hogy szeretnénk kísérletezni, bizalmat kapni arra, hogy bizonyos terveket kipróbáljunk, akkor azt mondja nekünk ez a szervezet, amit többekkel együtt mi formáltunk ilyenné, hogy mit akartok, nem adhatunk ki biankóba pénzeket.
Amikor legutóbb a játékfilmes kuratóriumot megválasztottuk, egyetértettünk abban, hogy küzdeni fogunk azért, hogy minden pályázó egyénileg megvédhesse a forgatókönyvét. Hogy egy félórát kaphasson mindenki, amikor előránt egy videokazettát, vagy megpróbálja elmondani, hogy ő hogyan képzeli a filmjét. Ám a felkért kuratórium a székfoglaló ülésén ezt teljesen lehetetlennek tartotta. Az a fajta szellemi műhelymunka tehát, amiről mi itt álmodozunk, ebben a mostani szisztémában szükségszerűen léket fog kapni.
– Ebből a lehetetlen helyzetből a tervezet szövege szerint valójában a televíziók felé látjátok a kiutat... A gond csak az, hogy a filmesek meg a televíziósok valahogy sosem beszéltek egy nyelven. S elsősorban azért, mert a televíziózás olyan józan dolgokról szól, mint a műsoridő, a műfajok, meg a nagyközönség igényei.
Surányi: A Média Műhely tervezetének szövege rendkívül nyitott minden műfajra. Nincsenek olyan előítéleteink, hogy a szappanoperákat gyártó kollégáink kevesebbet tudnának a szakmáról, mint aki öt évig szerencsétlenkedik egy dokumentumfilmmel.
Vészi: Szerintem ennek a műhelynek szinte önképzőköri tevékenységként feladata is lenne, hogy azt a fajta konzervativizmust, ami a filmes kollégákat a televíziózással kapcsolatban jellemzi, leépítse. Meg kell egymást barátkoztatni azzal, hogy abban a televíziós formában, amit a fiatal generációk hoztak, nagy értékek vannak.
– Bár jó néhány televíziót megemlít ez a tervezet a lehetséges alapítók között, gondolom, leginkább az MTV-vel fogjátok keresni az együttműködés lehetőségét. Arra a szellemi termékre, amit nyújtani tudnátok, mégiscsak ez az intézmény lehet a legnagyobb potenciális megrendelő.
Vészi: Sajnos, e pillanatban épp ők a legkevésbé alkalmasak erre a partnerségre. Valójában csak puhatolóznak, s majd ki fognak emelni egyvalakit közülünk – ez meg is történt –, aki beülhet egy hivatali székbe, s nyilván pillanatokon belül szembetalálja magát azzal, hogy milyen hihetetlenül kevés pénzzel és műsoridővel lehet gazdálkodnia. Én például épp egy ilyen új műhelyben látnék lehetőséget arra, hogy próbáljuk meg mi magunk minimális pénzből egyben tartani ezt a társaságot, s közösen kidolgozni piacképes szellemi termékcsomagokat, filmterveket, sorozatterveket.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 36-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1523 |
