Huber Zoltán
Branagh leforgatta a saját Romáját, de egészen más módszerekkel nyúlt privát családtörténetéhez, mint Alfonso Cuarón.
Federico Fellini szerint minden művészet törvényszerűen önéletrajzi, de a saját gyermek- és kamaszévek mozgóképpé gyúrása az egyetemes filmtörténet különálló kategóriáját képezi. Rengetegen indulnak ezzel a témával a pályán, míg mások a csúcson vagy épp a kreatív mélypontokon irányítják önmagukra a kamerát. Hosszú összehasonlító tanulmányokat lehetne írni, mennyire mást jelentenek az önéletrajzi ihletettségű filmek Truffaut, Bergman vagy épp Linklater pályáján.
E lenyűgözően heterogén filmcsoport origója természetesen a már idézett Fellini alapműve, az Amarcord. A Riminiben töltött gyermekévek szabadon burjánzó tablója azért válhatott megkerülhetetlen hivatkozási ponttá, mert a klasszikusabb vonalvezetésű „így jöttem” helyett a szelektív emlékezés elfogult csapongását követve a Maestro egy letűnt korszak saját miliőjét ejtette fogságba. Az Amarcord egyszerre nézhető az ötvenediket betöltő Fellini önkereséseként, karakteres arcképcsarnokként vagy akár a fasizmus felé kacsingató provinciális élet szeretetteljes kritikájaként. Az erősen személyes így válhat univerzálissá, a nosztalgia pedig egyszerű eszközzé.
Bár a mennyiséget tekintve rengeteg privát történetet visznek filmre a legkülönfélébb stílusú alkotók, relatíve kevés olyan akad, ami képes egyszerre átfogni az erősen szubjektív és bárki számára hozzáférhető, illetve az egyedi és egyetemes között feszülő távolságot. Olyan pedig még kevesebb akad, ami Fellini klasszikusához hasonlóan friss lendületet és irányt adjon az emlékező filmeknek. Alfonso Cuarón 2018-as munkája, a Roma pontosan ilyen. Paolo Sorrentino például bevallottan e film hatására készítette el a saját családjáról és Nápolyáról szóló Isten kezét, Kenneth Branagh Belfastja pedig tagadhatatlanul a Roma bűvöletében fogant.
Cuarón a Gravitáció hatalmas pénzügyi- és kritikai sikerével a háta mögött vélhetően bármibe belevághatott volna, ő azonban egy klasszikus forgatókönyves struktúrákat élből kerülő, lassú sodrású fekete-fehér családi dráma mellett döntött. A film címe annak a mexikóvárosi kerületnek a neve, ahol a rendező maga is felnőtt. A saját családjáról mesélő filmet pedig nemcsak írta és rendezte, de operatőrként és vágóként is közreműködött benne. A Roma minden ízében személyes és szerzői darab, azaz tapinthatóan iszonyú fontos volt Cuarón számára.
A rendező elmondása szerint a filmen látható események nagyjából kilencven százaléka valóban megtörtént, illetve ő maga így emlékszik vissza. A felső-középosztálybeli család jómódban él, a szülők házassága azonban egyre kevésbé harmonikus. Cuarón mégsem rájuk, hanem a náluk dolgozó és a gyerekeket gondozó szolgálóra fókuszál. Az őslakos származású, vidékről érkezett Cleo kis költői túlzással a századfordulón faluról Pestre áramló cseléd megfelelője azzal a jelentős különbséggel, hogy a kulturális szakadékot itt még a gyarmatosító-gyarmatosított ellentétpár is terheli.
A Roma látszólag lényegtelen életképek és különféle nagyobb horderejű események szabálytalan együttese, a középpontban Cleo nem tervezett terhességével. Mindez azonban csak a jéghegy csúcsa, hiszen Cuarón eközben folyamatosan beúsztatja a bővebb család, a kerület, a város és az ország történelmét. Cleo konkrét személye nyilvánvalóan kulcsfontosságú a rendező számára (a valódi Cleo, azaz Libo a mai napig része a családjának) és nagyon érzékenyen járja körbe az úr-szolga viszonyon túlmutató, őszinte szereteten alapuló komplex köteléket. Az ő történetük mégis kizárólag egy nagyobb egész részeként kelhet igazán életre.
Ahogyan a címben jelölt városrészt is romba döntötte egy 1985-ös földrengés, úgy a filmben látható régi polgári életforma is kihalófélben van. Nemcsak a tisztes jólétre és a régi szerepekre kell gondolni, hanem az erősen hierarchizált és etnikailag is elhatárolt társadalomra, ami mégis kénytelen valahogyan együttműködni. Bár nyilvánvalóan vitatható, Cleo ábrázolása mennyiben hiteles (a kortárs marxizmus szupersztárja, Slavoj ®iľek szerint Cuarón az úr elfogult nézőpontjából tekint rá), a Roma mély tisztelettel és együttérzéssel fordul az őslakosok felé és büszkén vállalja a kölcsönös függőség tényét.
Az erősen intim történetből, első hallásra paradox módon, éppen azért lesz hiteles társadalmi tabló, mert Cuarón elképesztő műgonddal rekonstruálta a saját gyerekkorát. A bútoroktól kezdve a plakáton át a járművekig újrateremtette ezt a letűnt mikrovilágot (a Volt egyszer egy… Hollywood Tarantinójához hasonlóan), amatőr szereplőkkel forgatott kronologikus sorrendben, és mindig csak az adott jelenetet osztotta meg a stábbal azzal az indokkal, hogy az életben sem ismerjük a jövőt.
A Roma nem mellesleg 70 miliméterre forgott, gyakran egészen összetett kameramozgásokkal és elképesztően bonyolult megoldásokkal. Mindez mégsem öncélú vagy tolakodó, hiszen a hosszú snittek az akadálytalan szemlélődést szolgálják. A csendes eseménytelenség ezzel epikussá nő, a hétköznapi filmszerű lesz, a 70-es évek mexikóvárosi miliője életre kel. A mikro és makro egymásba csúsznak, Cuarón privát története pedig olyan lesz, mint egy tömegből kiragadott arc, akinek a tekintetében megpillanthatjuk az illékony itt és mostot.
*
Kenneth Branagh látszólag hasonló dolgokra vállalkozik, a szintén fekete-fehérben forgatott, saját családjára, szűkebb környékükre és a szülővárosra egyaránt fókuszáló Belfast azonban csak igen felületesen követi a Roma finom receptjét. Bár a belfasti születésű Branagh maga is egy letűnt miliőt idézne meg, a gyermekkorán keresztül pedig egy szűkebb közösségnek állít emléket, a mexikói kollégájával ellentétben mindehhez hangsúlyozottan szubjektív gyermeki nézőpontot választ. Ez a perspektíva azonban óhatatlanul szétzizálja az intimitás és a hitelesség, az egyéni és egyetemes kényes egyensúlyát.
Míg Cuarón nem foglalkozik a nosztalgiával, hisz az nála csak afféle lényegtelen, de nem káros melléktermékként generálódik, addig Branagh mindent arra alapoz. A téglaházak szükős munkásgettója mintha a szocialista filmgyártásból került volna elénk: a kedélyes szomszédok széles mosollyal köszönnek egymásnak, a gyerkőcök önfeledten játszanak a kellemes zenével felpuhított faltól-falig aszfalton. Egy nyolcéves szemével persze minden vaskos és elrajzolt: a szülők gyönyörű óriások, a nagyszülők tévedhetetlen iránytűk, a háttérben zajló események pedig kontrasztosak.
A Roma és a Belfast emlékmunkája közötti alapvető különbséget jól példázza, miként jelenik meg a két filmben a nagybetűs történelem. Cuarón teljesen váratlanul dobja a család egy részét egy vérbe fojtott diáktüntetés sűrűjébe, ám a Corpus Christi csütörtöki mészárlásról korábban és később sem esik egyetlen árva szó sem a filmjében. Branagh ezzel szemben központi dramaturgiai elemként használja a gyorsan eszkalálódó északír konfliktust, erősen egyszerűsítve és romanticizálva a „Troubles” nagyon is véres és komplex valóságát. A szülők a jó oldalon állva nemcsak otthon, de az utcán is hőssé válnak, ami a személyes narratíva részeként törvényszerű, ám messzebbről nézve erősen teátrális gesztus.
Amíg tehát Cuarón a nehezebb és kacskaringósabb utat választva az apróságokra és nem feltétlenül a lényegesre fókuszál (az emlékezet logikáját követve), addig Branagh a jól kitaposott úton jár. A családja Angliába költözését hagyományos szerkezetű drámává formálja, a burjánzó életet lekerekítve szabályosra nyesi, az érintettekből a forgatókönyvírás alapszabályainak megfelelő karaktereket farag, ugyanis minden eszközzel a nagybetűs érzelmekre hajt.
A Buddy névre keresztelt nyolcéves alteregó már-már nárcisztikusan cuki (és nyilván Thor képregényt olvas). A helyi mulatságon a sármos apa rocksztárként a színpadról vall szerelmet az anyának, majd látványos táncot lejtenek a nagymama mosolyában fürödve. Nyilván sokan szeretnének így emlékezni a szüleik szerelmére és ha hajlandóak vagyunk belemenni Branagh nosztalgiajátékba, akkor széles a mosoly és dobban a szív. Csak éppen az éltető és izgalmas személyesség illan el és az egyedi oldódik fel az instant nosztalgiában.
Branagh nagyívű rendezői megoldásai megfordítják a relációt filmszerű és hétköznapi között, hiszen ahol minden alapból filmszerű, ott még a legapróbb események sem lehetnek hétköznapiak. A letűnt specifikus korszak nem az emlékekből épül, hanem a követett minták és célzott hangulatok formálják az emlékeket, meglehetősen egyenszínűre. Branagh nagyon erősen támaszkodik a szintén belfasti születésű trubadúr Van Morrison keserédes régi-új számaira, elég határozottan kijelölve, miféle érzéseket szeretne a rendező kiváltani belőlünk.
A Belfast befogadásában vízválasztó, mennyire tudjuk átérezni ezt a könnyes-idilli hangulatot, mennyire tudjuk elfogadni Branagh választott szemszögét. A gyermeki ártatlanság és intenzitás használata érthető, csak így az a furcsa helyzet áll elő, hogy ami papíron erősen privát lehetett, az végül túlságosan általánossá válik. A mikro eltűnik, a makro fókusztalan és instant nosztalgiába fordul. Mert bármennyire is fontos a Belfast üzenete a család és az otthon szétválaszthatatlanságáról, nézőként mégiscsak izgalmasabb szabadon nézelődni az egykor volt Rimini, a mexikóvárosi Roma vagy a nyolcvanas évek Nápolyának utcáin, mint vezetett zenés túrára indulni a forrongó Belfastban.
BELFAST (Belfast) – brit, 2021. Rendezte és írta: Kenneth Branagh. Kép: Haris Zambarloukos. Zene: Van Morrison. Szereplők: Jude Hill (Buddy), Caitriona Balfe (Ma), Jamie Dornan (Pa), Judi Dench (Granny), Ciarán Hinds (Pop), Colin Morgan (Billy), Lara McDonnell (Moira). Gyártó: Northern Ireland Screen / TKBC. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 98 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/02 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15224 |
