Bihari Ágnes
Az Alpári történet, a Neorománc, a Pillanatnyi elmezavar, emlékezetes tévés-Közjátékok rendezője beszél arról, vajon elkészítette-e már saját filmjeit.
– Hogyan lett filmrendező?
– Nagyon szerettem moziba járni, amióta csak az eszemet tudom. A Fekete Orfeusz volt az a film, amelyik gyerekkoromban a legnagyobb hatást gyakorolta rám, annak idején nyolcszor-tízszer megnéztem a hidegkúti Kultúra Filmszínházban. Jó mozi volt, mert ha öt ember vett jegyet, már levetítették a filmet. A Jancsó-filmeket például szinte egyedül néztem végig, mintha saját mozim lett volna. Hidegkút akkor még nem volt olyan elit környék, mint ma, csórók és lumpenprolik lakták, és amikor én megérkeztem ide az anyámmal öt éves koromban, a fél falu kinn volt az utcán, hogy megnézzenek. Később a főiskolai felvételimen is ezt írtam meg „Amikor megtudtam, hogy nem vagyok néger” címmel.
– ???
– Ugyanis Hidegkútra Afrikából érkeztem meg, miután az én anyukám ’58-ban úgy döntött, hogy elválik az apukámtól, és közel két évtizedes távollét után hazatelepszik Magyarországra. Öt éves voltam akkor, és még nem láttam havat. A falubeliek viszont még nem láttak olyat, hogy megjön valaki Afrikából egy ír típusú vörös gyerekkel. Haza is ment mindenki csalódottan. Mi pedig megérkeztünk a totális nyomorba. Van, aki könyvekből ismeri a Rákosi-rezsim következményeit, nálunk viszont az anyukám által éveken át hazaküldött pénz és a családi ház ment rá arra, hogy a nagypapát ne kéthetente verjék agyon, csak háromhetente, merthogy voltak konfliktusai a rendszerrel.
– Ezzel a különös és nem mindennapi családi háttérrel nem csoda, hogy eléggé „szabálytalan” filmeket készít. Ha talál egy szokatlan helyzetet – például egy olyan falusi családot, ahol a családfő nemrég felkötötte magát a mezőgazdasági privatizáció feszültségei közepette –, akkor oda egy itt tanuló fekete bőrű kvázi-riportert visz el beszélgetni, mintha az alaphelyzeten akarna még egyet csavarni.
– Biztos, hogy vannak olyan helyzetek, ahová meg Schwarzeneggert vinném el. Szeretem az ellenpontokat. Ez a család még életében nem látott afrikait. És az a fiú sem járt még magyar faluban. Engem nemcsak az izgatott, hogy mi történik a magyar parasztokkal, hanem hogy milyenek vagyunk mi, emberek. Meg hogy néha Afrikában jobb. Mellesleg én azzal értek egyet, aki azt mondja, hogy minek készülünk mi Európába, amikor mi keletiek vagyunk. Lehet, hogy ez nincs benne a filmjeimben, de engem soha nem izgatott a nyugati kultúra. Talán csak a spanyolok, de az meg nem nyugat.
– A szokványoshoz közelebb álló dokumentumfilmjeiben is igyekszik a riportert, amennyire lehet, „kiküszöbölni”.
– Igen, mert a riporter nem ember, hanem Isten. És többnyire a vele szemben álló ember kiszolgáltatott helyzetben van. Egyenrangú helyzeteket szeretek, ahol két ember beszélget egymással. A másik baj pedig az, hogy van egy televíziós-rádiós riporterbetegség: rögtön a „lényegre” törnek, mint amikor egy meggyilkolt idős néni házában (ez Erdőbényén volt) a kolléganő azonnal kérdezgetni kezdte, hol mászott be a gyilkos, ki találta meg a hullát. De ez így a Juszt műsora. Ettől nem válik emberivé a dolog. Mert az igazság mindig a látszólag lényegtelen dolgokban bújik meg. Úgyhogy én megkérdeztem, mit gyűjtött a néni. Kiderült, hogy mindent. Kinyitottak egy szekrényt: tele volt cipővel. A kertben volt egy nagy égett folt, ott már elégettek egy csomó cipőt. Aztán kimentünk a sufnihoz, az is tele volt cipővel. Később megmutatták a harmincfilléresgyufa-gyűjteményét. Lehet, hogy ez bizarr, de az élet nekem ilyen. És nagyon ritkán csinálok mozit rögtön a közepébe vágva, inkább hagyom folyni az eseményeket, vagy beszélni a szereplőket, és egy ponton hirtelen kiderül, mi az ő életüknek az a különös eseménye, ami miatt én ott vagyok.
– Mindig olyan szerencséje van, hogy ezek a kulminációs pillanatok bekövetkeznek maguktól, vagy előidézi őket?
– Alapvetően van egy nagyon erős prekoncepcióm, és kőkeményen szerkesztek. Nem véletlen, hogy az Alpári történet című mozim, amelyben egy siketnéma gyilkos és az őt felbujtó két nő látható-hallható, annak idején fikciós fődíjat kapott Rióban, pedig hús-vér emberek, akik a saját sztorijukat mondják el.
– Az, hogy az életük kisebb-nagyobb eseményeit egymástól függetlenül felidéző három ember mit követett el közösen, csak jóval a film kétharmada után derül ki, teljesen váratlanul.
– Ha a poén után a néző visszacsatol, már nem hat olyan váratlannak. Egyébként egy gyilkossal szerintem nem a gyilkosságról kell beszélgetni. Ez a történet különben is a siketnéma miatt érdekelt. Talán mert ötéves koromban, amikor megérkeztem Hidegkútra, csak annyit tudtam magyarul, hogy bögre. De hát az ember bármilyen szegmentumát kapja is meg az életnek, úgyis mindig ugyanaz jut róla az eszébe, mint Mórickának. Ezért nem értem azt az embert, aki nyolcadszor íratja velem át egy tévéjáték forgatókönyvét – úgysem lesz olyan, mint amilyet ő csinálna.
– Van annak jelentősége, hogy adásrendezőként végzett? A hierarchiában továbbra is nagy a távolság a filmesek és a tévések között?
– Egyre kevésbé. Sőt, azt hiszem, akik televízióznak, azok szakmailag sokkal felkészültebbek. Más dolog négyévente hozzájutni a filmrendezés lehetőségéhez, mint különböző műfajokban folyamatosan dolgozni. Én a dokumentumfilmek mellett rendeztem már tévéjátékot – legutóbb Neonrománc címmel, Német Ákos drámájából –, szerkesztettem-rendeztem annak idején több Közjátékot, rendeztem magazint, sőt élő adást is. Adást rendezni különben nagyon tisztességes szakma, és még a jelenlegi rossz körülmények között is lehet korrektül csinálni. Tévéfilmet rendezni viszont nagyon nehéz. A fénykorban rengeteg készült, most pedig jó, ha évente öt. A készítők köre pedig igen szűk. Talán, ha valaki a negyvenes korosztályból venné a fáradságot, és főnök akarna lenni ezen a területen, változna valami. Ez persze áldozat attól, aki filmet szeret készíteni. Filmet pedig kell forgatni. Én sem készítettem még el a saját filmemet. Igen, amik elkészültek, azok filmek, de még egyik sem az igazi. Az ember benne van a televíziós mókuskerékben, és ez előbb-utóbb a kreativitás kárára megy.
– Felkérésre szokott dolgozni, vagy inkább maga választja meg a témáit?
– Rossz az arány a felkérések javára, de ez az én hibám, az embernek tudnia kell feláldoznia az életéből fél évet, ha valami nagyot szeretne létrehozni. A mostani televízióban az a baj, hogy csak felkérésre dolgozhatsz, és szinte mindenbe beleszólnak. Egyébként volt, amikor a vágyam és a felkérések szerencsésen estek egybe, és totális szabadságom volt az elkészítés módját illetően – a Közjátékok esetében például. És kit ne érdekelne Pilinszky? Vagy Csuang-ce, Benjamin Hoff, vagy a pszichológus Laing zseniális gondolatai. Ezekről szeretek beszélni – a szegénységről és kiszolgáltatottságról, a fenn és a lenn viszonyáról, a kitaszítottságról. Talán ezért adtam a filozofikus szövegeket a Közjáték egyik darabjában hajléktalanok szájába, Pilinszkyt pedig ezért „jeleltettem” siketnémákkal. Bunuel vagy Almodóvar mozijai is azért állnak közel hozzám, mert náluk a szenvedély és az irónia elválaszthatatlan, és valami bizarr módon egybeforr. Tarkovszkijt pedig, aki az egész csapatban az egyetlen zsenigyanús pasas, azért szeretem, mert ő etikai zseni is egyben. Egyébként Bergman első néhány filmje nem csak hogy rossz, de bűnrossz volt. Aztán egyszer csak megtörtént a csoda. Nekünk sajnos nem jut annyi lehetőség, másrészt, ha véletlenül mégis megesne a csoda, nem biztos, hogy bárki is észrevenné.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 34-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1522 |
