Kövesdy Gábor
Függetlenek, amatőrök, non-professional és hobbyfilmesek találkoztak 44. országos szemléjükön Nagykanizsán.
Meglepő, de tény: több mint tíz éve van együtt e tarka társaság, mióta önazonosságuk keresése a független jelzőhöz vezette őket. Ennyi eltérő szándék és filmfajta találta meg e fogalomban a közös nevezőt. Tíz éve talán könnyebb volt: a függetlenség a valamivel való szembenállást, egy bumfordi ideológiától és annak hivatalos ízlésétől való elhatárolódást jelentette, és ebben a keretben természetesen megfért egymás mellett a családi nyaralást rögzítő amatőr, és a saját formarendszerét tudatosan építő, vállaltan nem-profi filmkészítő. Egyébként a korabeli környezet is szükségszerűen egymáshoz rendelte őket: a hivatalos filmgyártás és -bemutatás merev és rugalmatlan struktúráján kívül a korábban amatőrfilmeseknek nevezett szervezeti és intézményi rendszer volt az a meder, ahová a 80-as évek közepétől rohamosan differenciálódó magyar mozgóképkészítés összes alkotása összefolyt, s mely így eredeti funkcióján messze túlmutatva az alternatív kultúra egyik legfontosabb fórumává vált. A 80-as évek második felére amatőrök és alternatívok kiinduló közös törekvése megvalósult: ténylegesen lehetőség nyílt az államilag irányított kultúrától való elszakadásra, majd a 90-es években sor került – jórészt az elkészült művek által – a független, independent filmezés önálló identitásként és sajátos szellemiségként történő definíciójára is. Mindeközben azonban a magyar mozgóképkultúra struktúrája merev maradt, nem tudta követni a filmkészítés nagyarányú differenciálódását és decentralizációját. (Jellemző, hogy idén történt meg először, hogy az MMA játékfilmes szakkuratóriuma foglalkozik egy, a függetlenek által előterjesztett elképzeléssel, a low budget film koncepciójával). A ritka és szép szakmai szolidaritáson túl talán éppen a különféle gyártási és megjelenési csatornák továbbra is fennálló szűkössége az, ami ezt az eltérő indíttatású és eltérő jellegű műveket készítő társaságot máig egyben tartja. Bár éppen az idei szemlén vált szembetűnővé az a tulajdonképpen évek óta tartó tendencia, hogy a filmtermésből lassan, de biztosan kikopnak a műkedvelő szándékkal készített klasszikus, önképzőköri amatőrfilmek. Így hát valamennyi, a szemlén szereplő film (több mint hetven!) profinak volt tekinthető nemcsak a szándék, de többnyire a megvalósítás tekintetében is.
Remek és élvezetes munka a Zsebcselek Csoport (Buzás Mihály, Lengyel Sándor, Szolnoki József) által készített és a fesztivál megosztott első díját elnyerő Leptinotarsa, avagy a krumplibogár megjelenése Magyarországon című film. Az első honi krumplibogár nevezetes hédervári feltűnése csak ürügy a film készítőinek arra, hogy ennek kapcsán minden megszólaltatott a saját, személyes „bogaráról” beszélhessen. Az alkotók hamar felismerik, hogy ez a film igazi története, sőt, képesek elérni, hogy filmesek számára többnyire elérhetetlen intimitású dimenziók nyíljanak meg előttük. Felejthetetlen, önállóan is megálló portrék díszítik a groteszk oknyomozó filmet: az ágyban, párnák közt hervadó titkos poéta mamókáról, vagy a kutyaidomár kislány és kedvence teljes univerzumot tükröző viszonyáról. A film stilisztikai bravúrja, hogy groteszk szemüvegén keresztül egy mai magyar valóság-szelet legrealistább képét mutatja meg, a háttérben a „minden lehetséges” duplafenekű értelmezésével: abszurditásával és egyben csodájával. Szintén nekik köszönhetjük az új magyar televíziózás megszületését is. Beszt of című összeállításukban egyszerű, ám radikális kritikával illetik az információs televíziózás látszólag helyhez kötött, valójában teljesen elvont képzetét azzal, hogy egyrészt szó szerint megjelenítik a műsorkészítés megcsontosodott kliséit, másrészt ad abszurdum a végsőkig viszik azokat. Kiküldött tudósítójuk a kukoricatábla széléről ad helyszíni beszámolót: látjuk, amint a szép magasra nőtt növények közt a riporter keresi a lényeget, sajnos ezúttal nem találta meg, majd élőben követhetjük egy kocsmai asztaltársaság meccsnézését, miközben – a véletlen ajándéka lenne? – olyan ismeretelméleti eszmefuttatásokat hallunk, hogy „...mindenki csak bekiabálni szeret, persze ha ő lenne a pályán, másképp látná a dolgokat”, majd a következő héten – vészhelyzet! – egyenes adásban rajta vagyunk a szerkesztő térdműtétjén is. Bábolnától Tiszaújvárosig számos helyi televízió tűzte már műsorra a heti egy-két órás privát híradót, amely a nézők körében megdöbbentő népszerűséget ért el, visszaigazolva az alkotók szándékát, akik a maguk ravasz, álnaiv módján a legradikálisabb kísérletet folytatják az alattomos villanypásztor demokratizálására.
Ugyanennek a törekvésnek vagyunk tanúi a Közgáz Vizuális Brigád, a TV3 műsoráról tragikus hirtelenséggel lekerült munkájában, a KVB-TV-ben is (Bakács Tibor–Czabán György–Pálos György). Ők a néző és az adó, a közlő és a vevő, a beszélő és a hallgató viszonyrendszer megfordíthatóságának, kétirányúsításának lehetőségeit kutatják, illetve az egyirányú kommunikáció helyzetét tudatosítják Erdély Miklós módszerével: groteszk paradoxonok formájában történő folytonos rákérdezéssel és újraértelmezéssel.
Idén is emlékezetes filmekkel jelentkezett Kotnyek István, a független film egyik apostola, a megosztott első díj másik nyertese. Észak című fekete-fehér animációs filmje képzőművészeti experimentum. Kotnyek ebben az erőteljes vertikális dinamikával elkészített filmjében a kompozíció-dekompozíció-rekompozíció lehetőségeit vizsgálja. Ritka, hogy a fogalmi és vizuális asszociációlánc mozgóképen ennyire szerves egységet alkosson. Szintén erős képzőművészeti ihletettség jellemzi a Váratlan telehold című művét. Ez utóbbi színes videofilm, vagy még inkább videó-festészet, amely a szerző hagyományos motívumait felhasználva szabad, de szigorúan vizuális alapú asszociációs rendszerben épít fel a négy őselemből egy, a saját belső képére formált univerzumot. Mindezt hihetetlen formai érzékenységgel és vizuális gazdagsággal teszi: ugyanahhoz a motívumhoz visszatér télen és nyáron, nappal és éjszaka, szórt és ellenfényben, egyik és másik nézőpontból, miközben meglepő természetességgel szervülnek a pasztellszerű impresszionisztikus felvételek a már-már kísértetiesen realista stílusú képekkel.
Oldalakon át lehetne sorolni még a sok értéket és szépséget, amit ez a hétvége elénk tárt. Mindenekelőtt a fenti szerzőkhöz hasonlóan díjazott Váradi Gábor fantasztikusan szerkesztett és vágott etűdjét (Amatőrfilm napló), a tizenéves utánpótlás, a Közgazdasági Politechnikum diákjainak dolgait, vagy a Szőke–Szolnoki páros terápiás munkáját dicsérve az aszódi nevelőintézeti fiatalok lefegyverzően őszinte és személyes filmjeit. Így az egyébként gyakran keserves fizetett filmnézés első délutánján egyszer csak belém hasított a felismerés: te jó isten, én itt jól érzem magam! Hosszú idő kellett, hogy észrevegyem, ami első látásra nyilvánvaló, hogy ezek a szakmai szempontból többnyire kifogástalan filmek a tiszta alkotásvágy szinte naiv, gyermeki örömével és felszabadultságával készültek, hogy alkotóik mertek játszani, és képesek voltak szabadok lenni. Nem szükségszerű, mégis nehezen megkerülhető az összehasonlítás a magyar mozgóképek egy másik csoportjának szokásos évi szemléjén látott filmekkel. Azon a februári seregszemlén napi tizenkét órában a vásznakon jórészt a körülményeket láttuk: az anyagi és szellemi nyomorúságot, és az ezek okozta szenvedést. Ehhez képest mellbevágóan hatott, hogy készülhet film örömmel, felszabadultan, s bár nyilván ezek születésénél is ott vannak azok a bizonyos körülmények, e művek mégis képesek arra, hogy megéreztessék az alkotóerővé váló emberi és művészi szabadságot. Kár, hogy erről az üzenetről sem a nagyközönség, sem a szakma nem szerezhet közvetlen tapasztalatot.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 32-34. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1521 |
