Boronyák Rita
A Verzió immár 18 éve mutatja a világ személyes arcait, dokumentumfilmjei által világosabban látunk az előítéletek sötétjében.
„2021 van. Itt vagyunk Európa peremén, egy megosztott, kicsi európai országban, egy világjárvány kellős közepén. Tele bizonytalansággal.” – e szavakkal nyitotta meg Nagy Dénes rendező a Verziót.
A fesztivál tematikai jelentőségét, azt, hogyan képes személyes arcát mutatni a világ eltérően működő tájainak, két idei alkotás összevetése érzékelteti. A norvég Minden, ami én vagyok (Tone Grøttjord-Glenne) főszereplőjét, Emilie-t évekig zaklatta szexuálisan a nevelőapja. A kislány 12 évesen tudta elmondani, mi történt. A férfit börtönbe zárták, Emilie intézetbe került. Nagykorúságakor hazaköltözik, megpróbálja rendbehozni kapcsolatát anyjával és féltestvéreivel. Ebben a Jóléti Minisztérium égisze alatt működő Főnix Egyesület segíti. Támogatják munkahelykeresését, bérlakást kap, s a távoltartási eljárást is elindítják. Az afganisztáni Ezer olyan lány, mint én hősnőjét, Khaterát (Sahra Mani) 13 éven át súlyosan bántalmazta fizikailag és szexuálisan is az apja, kislánya is tőle született. Az egész család tudott róla. Anyja próbálta védeni, a férfi úgy összeverte, hogy az asszony többször is elvetélt. A lány több mollát is fölkeresett, máshova nem mehetett férfikíséret nélkül. Ők imát és virrasztást javasoltak, csupán a 15. (!) molla próbált segíteni, javasolva, forduljon a televízióhoz. Az apa börtönbe került, Katherát pedig életveszélyesen megfenyegették a férfirokonai. Rettegtek, folyamatosan költöztek. Hosszú ideig nem történt semmi. A molla véleménye az volt, a kormány és tisztviselői korruptak, meg kell várni, míg visszatérnek a tálibok, ők azonnal fölakasztják az apát. Az „igazságszolgáltatás” arra kényszerítette Khaterát, hogy megszülje második gyermekét, mint „bizonyítékot”. Többet nyomott ugyanis a latban az apa szava, mint az övé. A férfi erkölcstelenséggel vádolta a lányát, azt állítva, más férfival volt kapcsolata. Khaterának azt is bizonyítania kellett, hogy ellenállt, azaz valóban erőszakról volt szó. Ellenkező esetben megbüntették volna törvénytelen szexuális kapcsolatért. 2009-től Afganisztánban törvény bünteti a nők elleni erőszakot, ám ritkán alkalmazzák, mert gyakori, hogy az áldozat ellen indítanak eljárást a közerkölcs megsértéséért. Kathera az első afgán nő, akit a nyilvánosság ereje szabadított ki fenyegetett helyzetéből.
A fődíjas Arica (Lars Edman, William Johansson Kalén) azt a problémát jelzi, amit a kellő adatolás nélküli emberi jogi szempont jelent a dokumentumfilmezésben. A svéd Boliden bányavállalat az 1980-as évek közepén 20 ezer tonna mérgező kohóiszapot szállított a chilei Aricába. Az ottani Promel egymillió euro fejében vállalta, hogy feldolgozza a bányászati melléktermékeket, ezt azonban csak részben hajtotta végre. A meddőhányó közelében a szegény családoknak lakótelep, a salakdombon játszótér épült. A rendezőpáros a 2009-es Mérgező játszótérben foglalkozott először a történettel. Rolf Svedberget, a szerződés betartásának egyik Boliden-alkalmazott ellenőrét mélyen megrázta, milyen sokan megbetegedtek a mérgező anyagoktól. A 2011-ben indult eljárásban az észak-chilei sivatag szegény városkájának 800 lakosa perelte a svéd bányavállalatot. A Boliden 1 millió eurót költött csak szakértőkre. Mindent bevetettek; szélcsatorna-szimulációval bizonyították például, hogy a szél nem fújhatta a házak felé a szennyező port (!).
A filmes jogvédelem paradoxonaként a Mérgező játszótért a Boliden a maga igaza védelmében használta. Rámutattak: az alkotók bizonyítás nélkül fogadták el és állították, hogy az egészségkárosodások oka a kohóiszap. A per „indikátora”, a filmesek korábbi szövetségese, Svedberg is átállt a Boliden oldalára. Az egyik oldalon a profizmus, az adatok, a másikon a véleményes történetek – nem meglepő, hogy a pert a Boliden nyerte. A nyilvánvaló a filmben is kimondatlan marad: a chilei károsultak azért perelték a jól menő svéd bányavállalatot, mert a valódi károkozó, a Promel átláthatatlanul, feltehetően korrupt módon működött és ment csődbe, s rég nem volt fizetőképes. A Boliden jelenleg a tenger alatt létesít lerakót hasonlóan mérgező hulladékainak.
Érzelmi hatásmechanizmusokkal él a Rohingyák száműzetésben (Olivier Higgins, Mélanie Carrier) is, ami a világ legnagyobb menekülttáborának mindennapjait mutatja meg. A bangladeshi Kutupalong menekülttáborban azok a rohingyák élnek, akik a 2017. augusztusában föllángolt népirtás elől menekültek el Burmából. A becslések szerinti 700 ezer menekültből körülbelül félmillió él itt. Felfoghatatlan mennyiségű történet, mérhetetlen szenvedés tölti meg a hosszú évek óta ideiglenes szálláshelyek labirintusát, melyekből az alkotók a fixer, Kalam monológját rögzítik. Képeket kapunk, valódi történeteket azonban keveset. A Good Garbage (2012) után ismét palesztin témát választott izraeli rendező, Ada Ushpiz gyerekek és családjaik követő portréival hozza közelebb a megszállt területek kődobáló fiataljait (Gyerekek). Részrehajlástól mentesen mutatja a lakóházak között felfegyverkezve őrködő fiatal izraeli katonák riadt, az inzultusok során megkeményedő arcvonásait csakúgy, mint a kővel, késsel „menőző” palesztin kamaszokat és családjukat. Tragikus, ahogyan mindkét fél óhatatlanul beleáll a hatalmi helyzet által leosztott szerepekbe. Hiába törekszik az iskola és a hivatalos beszédmód pártatlanságra, alkalmatlanok a feszültségek csökkentésére. Reménysugár, hogy a film 2020-ban a legjobb doku Gyémánt Díját nyerte Izraelben.
Politika, közbeszéd és magánélet elválaszthatatlanságát sugallja Yana Ugrekhelidze is: az Instrukciók túléléshez képein Sasha és Mari közös életét láthatjuk – ám a helyszín Tbiliszi, Sasha pedig nőnek született. Szeretnék elhagyni az országot, mert a feketepiacon szerzett hormonkészítmények révén Sasha férfinak látszik ugyan, ám iratai szerint nő. Nem tud ügyeket intézni, munkát sem mer vállalni. Az Isten hozott Csecsenföldön (David France, 2020) ismerői nem csodálkoznak, hogy a pár nem kockáztat, s nem vall színt, nekik éppen elég, amit áttételesen tapasztalnak. Egy mainstream tévéshowban a „népakaratot” tolmácsoló politikusok kijelentik: ha ilyen ember utcára megy, ne engedjék haza élve, „ilyenek” ne éljenek Grúziában. Mari béranyaságot vállal (azt lehet), abból a pénzből hagyják el szülőföldjüket. A Németországban diplomázott Ugrekhelidze első rövid animációját (Altatódal fegyverekkel, 2019) is dokumentarizmus jellemezte. Az Instrukciókat feltehetően folytatja, a hiperérzékeny Sasha és Mari valódi története ugyanis épp csak elkezdődött Brüsszelben.
Mintha nekik válaszolnának a Tobi színei képsorai. Idén először a magyar mezőny is versenyprogramnak minősült, s fődíját az elsőfilmes Bakony Alexa kapta. A gyulatanyai Évának és férjének minden lelkierejére, empátiájára szüksége van, amikor16 éves lányuk úgy dönt, férfiként szeretne élni. Nehezen követik Tobit, s még nehezebb számukra, hogy gyerekük minden képet, emléket megsemmisítene, ami női identitásához kapcsolja. A szülői szeretet kulcsmondatait az apa mondja ki: „Kell nekem értenem? El kell fogadjam.” A film felénél Tobi rádöbben: akárhány műtétet fognak elvégezni rajta, soha nem lesz igazából fiú. Nagyon sír, amikor kiszakad belőle: amióta megélheti, hogy fiú is lehet, azóta kezdi önmagát elfogadni. A Tobi személyes szinten mutatja meg az elnyomáson alapuló hatalmi technikák csődjét. A „Tiltsák be!” skandálás-parancsa, a genderproblematika semmisnek tekintése militáns dacreakciót vált ki, a megértés azonban önelfogadást hozhat.
A különdíjas Chilton Flóra Még emlékszem-je érzékeny és szép animációs doku. A mindössze 7 perces alkotásban fiatalok idős emberek emlékeit hallgatják a 2. világháború eseményeiről. Animáció mozgatja bele a mai – szép vagy lepusztult – helyszínekbe a múltat. A legszívszorítóbb talán annak a fiatal nőnek az epizódja, aki megmenekült a Dunába lövéstől, s becsengetett az elbeszélőhöz. Csak ruhát kért, mert nem akarta őket bajba keverni.
Az Anyáim története (Dér Asia, Haragonics Sára) egy leszbikus pár örökbefogadását követi, akik éppen olyan problémákkal küzdenek, mint bármely más szülőpár. Ennyi, nem több, nem kevesebb a „család, az család”.
Három lány sminkel, a bajuszgyantázáson szörnyülködő férfihangra a lányok: „Nem láttál még ilyet?” „Nem, ilyet még tényleg nem láttam” – mondja a rendező, s vele a néző is, bár ő a Dívák című filmre érti. Nem meglepő, hogy ez a humoros, drámai, lebilincselő alkotás lett a közönségdíjas. A „balfék rendező” toposzát használó, személyes részvételét animációval (Ásmány Zoltán) képviselő Kőrösi Máté úgy mutat be három, látszatra felületes lányt, hogy óhatatlanul egy Bob Marley(nak tulajdonított) idézet jut eszünkbe: az embernek fogalma sincs, milyen erős, amíg nincs más választása, mint erősnek lenni. A film fordulópontján anim-Máté személyesen is feltűnik a képen, s ez a határvonal: mind a négyen felnőttek. Bár a dramaturgiai egyensúly érdekében szívesen láttunk volna több koncentráltabb iskolai jelenetet, Szani, Tina és Emese történetei így is elsőrendűen működnek. A Dívák megformálásában oroszlánrésze volt Necz Balázs hangmesternek és Láng Alexandra vágónak, aki használt valaha telefonos filmrészleteket, tudja, miért emeli ki munkájukat a rendező. Ez az üdítően nyitott, önironikus, önreflexív dokumentumfilm a Verzió sok más alkotásával az annyira szükséges szabadságérzésünket erősíti.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/01 40-42. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15204 |
