Kovács István
A lengyel filmnapokon Budapesten járt Jerzy Wójcik rendező, a lódzi színház- és filmfőiskola professzora, a Hamu és gyémánt, a Máter Johanna, A fáraó operatőre.
– A lengyel avantgárdot jelképező Julian Przybos szerint még a tehetséges poéta is csak abban a kegyelmi állapotban költő, amikor éppen verset ír. Vagyis ritkán. Ezt a hasonlatot a filmművészetre is érvényesítve, érezte-e magát, illetve mikor érezte magát a Professzor úr rendezőnek vagy operatőrnek az elmúlt tíz esztendőben?
– Mint az elmúlt tíz évben mindig, most is a lódzi főiskolán tartott előadásaimra összpontosítok. Az Operatőri Szak IV. évfolyamának tartok előadásokat arról, hogy a kompozíció és a struktúra mit jelent a filmművészetben. Persze saját művészi alkotótevékenységem lehetőségei, tervei is foglalkoztatnak. A terv jelen esetben a rendezéssel kapcsolatos.
Az elmúlt tíz évben egyébként készítettem egy filmet. Az 1970. decemberi tengerparti eseményekről. De nem a gdanskiról... Mert nemcsak Gdansk, hanem egy másik nagy kikötőváros, Szczecin is tragikus összetűzések, megvallhatatlan emberi drámák színhelye volt. December 18-án a város egyik utcájában tizennyolc embert mészároltak le, ennek sokszorosa volt a súlyos sebesültek száma, s máig se tudjuk, mennyi a könnyebben megsérülteké.
– Mi ösztökélte A vád című film elkészítésére a rendszerváltozás után? Amikor már azt tapasztalhatta, hogy szinte egyetlen, közelmúlttal szembenéző, tényfeltáró játékfilm sem aratott sikert, nem keltett különösebb visszhangot.
– Egy alkalommal, még az 1980-as évek végén podkowa lesnai lakásomban felkeresett Stanislaw Wondalowski, az említett december szczecini sztrájkjainak egyik szervezője és irányítója. Az tette közismertté, hogy amikor a város utcáján a pártbizottság székhelye és a rendőrkapitányság közelében megjelenő tankok tüzet nyitottak az emberekre, Wondalowski kilépett egy kapualj biztos fedezéke mögül és föltartott kézzel megindult a harckocsik felé. Többen követték példáját. E váratlan jelenet hatására a katonák beszüntették a tüzelést. Pontosan akkor, amikor ez történt, egy alig tizenhét éves diák, Stefan Stanicki igyekezett az iskolába, de a géppuskák kelepelésére, az ifjúságra jellemző kíváncsiságtól hajtva a fegyverzaj irányába futott. Sorozat végzett vele.
Az apa éjszakai műszakban dolgozott, így a szülők csak másnap indultak eltűnt gyermekük keresésére. Sorra járták a kórházakat, de nem akadtak nyomára. Végre tudomásukra jutott, hogy meghalt. De a szülőknek nem engedték meg, hogy a golyó lyuggatta tetemmel szembesüljenek. A hivatalos közlemény szerint ugyanis Szczecinben semmi különös nem történt. Kezdetét vette egy sajátos XX. századi antik tragédia: a szülők hivatalról hivatalra járlak, hogy fiuk holttestét megkaphassák. Mert szerették volna emberhez méltón eltemetni. Kérésüket, kérelmüket rendre elutasították. Keresztútjuk eredménytelen maradt, mert a halott fiatalember bizonyítéka volt az elkövetett, de ország-világ előtt letagadott gaztettnek.
Végül egy éjszaka kiszálltak a belbiztonsági szervek illetékesei, magukkal vitték a szülőket, s egy temető elhagyott, gazos szegletében elkaparták Stefan Stanickit. Az előre elkészített fémtábla szerint nem 1970. december 18-án halt meg, hanem előbb. Hogy senki se keressen összefüggést a halál ténye és a „sajnálatos események között”,
Elkészítettem a filmet. Mindenekelőtt azért, mert felkeresett valaki, az események szemtanúja, mondhatni főszereplője, hőse. Valaki, akinek fontos volt, hogy az elfelejtésre ítéltek napja, amelyre tizennyolc megölt és még több egész életére megnyomorított ember vére ütött pecsétet, része lehessen az időnként magához térő kollektív emlékezetnek.
A vádnak, amelyet 1992 márciusában mutattak be, sikere volt Szczecinben és Lódzban, de egyébként teljesen visszhangtalan maradt. Azt értem, hogy az egykori hatalom képviselői nem szívesen szembesültek hajdani tettükkel, de a nyolcvanas évek ellenzéke sem akart róla tudomást venni. Mintha attól tartott volna, hogy Szczecin részt kér a Gdansk által kisajátított legendából.
– A film operatőre is Ön volt?
– Nem. A filmet Witold Sobocifiski fényképezte.
– A jövőre vonatkozó filmterve, amelyre a bevezetőben utalt?
– Melchior Wankowicz 1926-ban írott novellája, A cichonycei kórház foglalkoztat. Leír egy helyzetet, amely annak nyomán keletkezett, hogy a cári hadsereg oldalán, eredetileg a Központi Hatalmak ellen szervezett 1. Lengyel Hadtest az oroszországi forradalmak után, a független lengyel állam megalakulásának hírére haza akar jutni Lengyelországba. A történet 1918 végén, 1919 elején játszódik. Színhelye egy kis tábori kórház, amelyet egy romos kastélyban rendeztek be. A nagy zűrzavarban a kórházparancsnokságot elfelejtették időben értesíteni arról, hogy a közeledő bolsevik hadsereg elől vissza kell vonulni.
Nyitóképe az lesz a filmnek, amikor a fiatal, tizenhét-, tizennyolc éves vöröskeresztes nővérek kórházi szolgálatra megérkeznek. Előkelő nemeskisasszonyokról van szó, akiknek fogalmuk sincs a rájuk váró feladatról, kötelességről. Egyikük minden vágya az, hogy katonavőlegényét megtalálhassa. Végül törvényen kívüli, drámai helyzetbe kerülnek...
Nagytotálként megjelenik előttünk a város, Rahocse, amely a fehér-oroszországi Minszk közelében fekszik. A város lengyel, litván, ukrán, orosz, belorusz, német, zsidó lakosai hitük szerint római katolikusok, pravoszlávok, protestánsok, görögkatolikusok, izraeliták. És persze vannak ateisták is. És vegyük még hozzá a beszállásolt lengyel hadsereget. Ez volt a több nép, több etnikai csoport, a több vallás, kultúra, nyelv békés egymás mellett élésének utolsó pillanata, lassan alámerülő szigete.
– Tehát felidézhető az az idő, helyszín, élő történelmi tabló, amikor még együtt lehetett élni...
– Igen. Mert együtt lehetett. És beköszönt a vég. A város és a kórház kiürítésének pillanata. De a nővérek már nem tudják elhagyni a kórházat, mert nincs se ló, se szekér. Hely még akadna nekik valamelyik járművön, de ott kellene hagyniuk az orvosokat és a súlyos sebesülteket. A nővérkék állandó választási kényszer előtt állnak. Természetesen maradnak. A Vörös Hadsereg egységei megszállják a kórházat, amely ettől kezdve nagy dráma színhelye lesz.
A nővérek az elkövetkező három nap során teljesen megváltoznak. Másvalakikké válnak, mint akik voltak.
A film arról szól, miként csúszik ki mindenki lába alól a talaj. De szól az állhatatosságról, a kötelességtudatról, a szolgálat és a munka méltóságáról, és persze arról a gépezetről is, amely kíméletlenül szétszakít minden emberi köteléket. A puska minden emberek közötti kapcsolatot megszüntet.
Azt a helyzetet és kort mutatom be, amelyben a bolsevikok megjelenése fenekestől felforgatja a világot, a világ addig többé-kevésbé stabil rendjét. A lányok csak testi valójukban élik túl a három napot, lelki, szellemi addigvalóságukban nem. Más emberek lesznek. Szinte minden pillanatban meg kell harcolniuk azért, hogy helyesen döntsenek...
A terület, ahol a film játszódik, kultúrák, népek, vallások határvidéke. Európa kapuja, amelyen a hadak errefelé is, arrafelé is átjárhattak a pinszki és pripjatyi mocsarak között húzódó szárazabb területeken. Ennek a régiónak kicsinyített mása a romkastély, a maga feldúlt udvarával, romos, nyitott kapujával együtt.
– Milyen anyagi esélye van a film elkészítésének?
– Most születik róla döntés. Itt Budapesten még nem ismerem az eredményét. Ha rám nézve kedvező határozatot hoztak, a film az ősz folyamán és télen elkészül.
A film az ifjúságról is szól. Az ifjúság egy adott helyzetben tanúsított magatartásáról. Hiszen a bolsevik hadsereg katonái is ugyanolyan fiatalok, mint a vöröskeresztes nővérkék. Más politikai helyzetben, történelmi körülmények között egymásra találhatnának. De amikor mindent áthat a politika, minden esemény háborús sakkjátszma, megsemmisül a harmonikus együttlét, az együttélés lehetősége. Szétszakadoznak azok a kötelékek, amelyeket az addigi civilizáció és mindaz létrehozott, amely a vegyes lakosságú területeken a vallási, etnikai, kulturális békét, harmóniát jelentette. És miért?
A filmet legszívesebben eredeti helyszíneken, Fehéroroszországban forgatnám, de az ott kialakult politikai helyzetben ez lehetetlenség. Amit azonban mindenképpen szeretnék elérni, az az, hogy az emberek ukránul, litvánul, beloruszul, oroszul, jiddisül beszéljenek, hogy a soknemzetiségű történelmi tégelyt, régiót hitelesen érzékeltethessük.
– Az elmondottakból következően a film sokba kerül. Ki biztosítja a költségeket?
– A Lengyel Televízió- és Filmvállalat.
– A lengyel filmgyártásnak a kilencvenes évek első felében átalakított szerkezetéről, a forgatókönyv-elbírálás, a filmgyártás, -forgalmazás új rendjéről, a pályázatok elbírálásának mechanizmusáról mi a véleménye?
– A legfájdalmasabb az, hogy a lengyel filmek forgalmazása megoldhatatlan. Ha nincs forgalmazás, ha nincsenek mozik, vagyis a filmszínházak tulajdonosai csak amerikai filmek vetítésére szerződnek, akkor mi csinálhatunk ugyan filmeket, csak éppen nem tudjuk hol és kinek bemutatni őket, legfeljebb csak fesztiválokon. Talán ismét beköszöntenek a régi szép idők, amikor álcázott pincékben vetítettük a sorsunkat boncolgató, de a cenzúra által bedobozolt filmeket.
– Tudomásom szerint Lengyelországban az említett átszervezés eredményeként külön pénzalap áll a lengyelfilmek forgalmazásának támogatására?
– Szóban. A valóságban elvétve és csak kis mozikban vetítenek lengyel filmeket. Pedig példát vehetnénk Franciaországról, az egyetlen országról, amely eredményesen küzd saját, filmben is kifejezett és hatékony kultúrájáért, művészi önazonosságáért.
Képtelenség, hogy – mint hallom – a magyar filmművészek kiszorulnak a Filmgyár műtermeiből, amelyekben hovatovább már csak reklámfilmeket forgatnak. Nekik meg marad a szabad ég alatti nagy atelier. Ez merénylet a magyar filmművészet ellen, amely pedig micsoda meghatározó ereje, fejezete az egyetemes kultúrának!
Ki kell jelentenünk, hogy ami országainkban a filmgyártással történik, az a könyvégetéshez hasonló. Mozgóképrombolás folyik – láthatatlanul, csendben. Sokkoló élmény volt számomra, hogy az általam becsült Máthé Tibor filmjét azért nem tudtam Budapesten megnézni, mert egyetlen kópiája éppen Párizsban van. Meg kellett érnünk a filmkódex-írás időszakát, amikor a mű egyetlen példányát hurcoljuk ide-oda Európában?
– Említette, hogy a jövőt illetően, mindezek dacára bizakodó. Optimizmusát nevelői, filmoktatói munkájából meríti?
– Nemcsak a pedagógiai munkából s a fiatalokba, diákokba helyezett bizodalomból. A tapasztalatok arra tanítottak, hogy a legleküzdhetetlenebbnek tetsző nehézségeket se tekintsük örökkévalónak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1520 |
