Margitházi Beja
Milyen jövőt akartok? – szegezik a kérdést kortársaiknak három földrész fiatal emberjogi aktivistái.
A huszonéves Franz Böhm saját kortársairól forgatta első, számos idei nemzetközi emberi jogi filmfesztivált végignyerő dokumentumfilmjét. A német–angol–osztrák koprodukcióban készült, közösségi finanszírozással támogatott Dear Future Children több szempontból is rendhagyó darab: nem egy kizárólagos főhősre (I Am Greta), vagy egyetlen ügyre (Isten hozott Csecsenföldön) fókuszál, hanem három rendkívüli fiatal nő szokványosnak nem mondható hétköznapjait követi néhány hónapig úgy, hogy közben lokális problémák mozaikjaiból rajzol ki globális körképet és fontos tanulságokat oszt meg a vesztésre álló társadalmi csatákban választható magatartásokról.
A kortárs Chile, Uganda és Hong Kong társadalmi rendszerei között, a problémák lényegét tekintve, csak árnyalatnyiak az eltérések. A továbbra is a Pinochet-diktatúra árnyékában vergődő, szegénységet és elnyomást konzerváló, a társadalmi különbségeket tovább mélyítő chilei rendszer intézkedései éppúgy tömeges utcai tüntetésekbe torkolltak 2019-ben, ahogyan a „kontinentális Kína” a hongkongiak mozgásterét egyre korlátozó, autonómiájukat és szabadságjogaikat módszeresen felszámoló fellépései. Ugandában a klímaváltozás felgyorsult következményeivel szembeni nemzetközi és helyi közöny mélyíti tovább az ökológiai krízist, de a probléma itt is emberéletekben és emberi jogi deficitben mérhető. A film három főhősében az a közös, hogy – sok pesszimista, kiégett sorstársuktól eltérően – a kevés reménnyel kecsegtető, sokszor állóháborúszerű helyzetekre nem keserű kiábrándulással, hanem a cselekvés lehetőségeit kitapogatva reagálnak. Santiagóban így Rayen, a hazugságokat és populista ferdítéseket megelégelve, gázmaszkkal indul az utcára több százezer felháborodott tüntető társaságában, a frontvonalból követi az összecsapásokat, miközben a rendőri erőszak áldozataival és hozzátartozóikkal is tartja a kapcsolatot; Pepper Hongkongban kettős életet él, két telefonnal és két identitással, hogy a tüntetések lebonyolításában betöltött szerepe ne lepleződjön le, miközben hasonló védelmet szervez a szintén utcára vonuló sorstársainak; Ugandában Hilda tájékoztatással, környezetvédő akciókkal agitál az országon belüli cselekvés lehetőségeire, majd egy nemzetközi szakmai közönséget mozgosít globális összefogásra Koppenhágában. Mindhárman okosak, találékonyak és felvillanyozóan tudatosak, ahogyan pontosan látják, hogy a jövőt mentik; nem egyszerűen csak belesodródnak az eseményekbe, hanem a helyzetet elfogadva, programszerűen, konkrét célokkal végeznek egy olyan önkéntes munkát, ami legalább annyi körültekintést és bátorságot igényel, mint amennyi józanságot és taktikai érzéket.
Böhm filmje kézikamerás, mobiltelefonos felvételekkel rángatja be nézőjét a santiagói és hongkongi utcai összecsapások legdurvább, nyílt színi erőszakfolyamába, de megmutatja a tűzszünetek alatt már-már idilli összképet mutató városokat is, benne a mellvédek mögött dolgozókat, a családi asztalnál gyászolókat vagy a hétvégente magányosan tüntetőket. A főszereplőit követő alulnézettel a Dear Future Children így egyszerre tudja átadni a protestálásnak azt a mámorító adrenalinlöketét, ami az együtt mozgó, egyet akaró tömeg spontán akcióiban élhető meg, ahogyan az agresszív rendőri fellépés keltette halálfélelmet is, vagy a közömbös reakciók nyomán lankadó lelkesedést. És Böhm nem takarja ki az aktivizmus további, mélyebben húzódó árnyoldalait sem, a láthatatlan és tetemes érzelmi befektetést, az elveszített barátokat, a testközelből átélt tragédiák traumatizáló hatását, és az eredmények elmaradásával elveszíthető reményt, amivel mindhárom földrészen időről időre szembe kell nézni. A hatások azonban sokszor nem azonnaliak, és az aktivizmus is akkor térül meg, ha inkább maratonként, mint sprintként tekintenek rá. Ahogy a chilei Rayen végtelen egyszerűséggel összefoglalja: „Nem azzal kockáztatjuk az életünket, ha kimegyünk az utcára. Azzal kockáztatjuk, ha nem megyünk ki, és nem hallatjuk a hangunkat.”
Dear Future Children – német – brit – osztrák, 2021. Rendezte: Franz Böhm. Kép: Friedemann Leis. Vágó: Daniela Schramm Maura. Gyártó: Nightrunner Productions. 89 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2022/01 43-44. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15184 |
