Pályi András
Öt új film, amely folytatja a „lengyel iskola” hagyományát – s egy hatodik, Wajdáé, amelyik nem.
A Lengyel Intézet immár hagyományosnak nevezhető seregszemléje tavaly az új nemzedéknek, a „fiatal farkasoknak” adott fórumot, idén tehát azt kívánta dokumentálni, hogy a „derékhad” – köztük olyan világszerte ismert alkotók, mint Wajda vagy Zanussi – korántsem mondott búcsút a filmvászonnak. Legalábbis a házigazdák által kiadott tájékoztató ilyesféleképp harangozta be a programot. Ám e sorok írója, miután végignézte a hat filmbemutatót, amelyből – ez már önmagáért beszél – kettőt Andrzej Wajda neve fémjelzett, másféle címszavakon törte a fejét, mondjuk: „Wajda és a többiek” vagy „Wajda és Wajda”... Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a lengyel film „nagy öregje”, és a többiek közel sem képviselnek egy nemzedéket (Wajda nemzedékéhez legfeljebb a nála valamivel szintén fiatalabb Kazimierz Kutz sorolható, míg a Zanussi nemzedékéhez tartozók, Barbara Sass-Zdort, Krzysztof Krauze tíz-tizenöt évvel fiatalabbak), nem is csak arról, hogy Wajda úgy látszik, amíg él, a lengyel film „erős embere”, meghatározó egyénisége lesz, hanem hogy az alapvető kérdést, ami a seregszemle kapcsán fölmerült bennünk, valójában a két Wajda-mű exponálja.
A bemutatott hat film közül öt a rendszerváltás előtt cenzurális akadályokba ütközött volna – vagy konkrétan ütközött is, mint éppen a Nagyhét, amelyről Wajda már többször kifejtette, hogy évtizedek óta szerette volna megcsinálni, de nem engedték –, s bár tematikailag igen eltérő alkotásokról van szó, amelyek az elmúlt fél évszázad lengyel történelmének más-más érzékeny pontját érintik, mind az öt valamiképp besorolható a „lengyel iskola” néven emlegetett hagyományba, azaz egyesítik magukban a társadalmi elkötelezettséget, az erkölcsi kérdésfelvetést és a múlttal való kíméletlen szembenézést. Az igazi kérdés azonban épp az, hogy ezt a hagyományt, amely nyilvánvalóan folytatható (íme a bizonyság), valóban érdemes-e folytatni. Magyarán, mit vár ma a – tényleges? a megcélzott? a virtuális? – néző a mozitól? Ellenvethető persze, hogy a mai lengyel filmművészetet ebből az aspektusból szemügyre venni bajos vállalkozás egy lényegileg szűk körűnek tekinthető, külföldi bemutatósorozat alapján. Csakhogy maga a seregszemle, mondhatnám, fő szakmai problémaként ezt a kérdést tárja elénk.
Nézzük közelebbről. Jerzy Andrzejewski Nagyhét című kisregénye (emlékszünk ugye, hogy a Hamu és gyémánt is az ő regényéből készült?) közvetlenül az 1943-as varsói gettófelkelés után íródott, s több mint harminc éve olvasható magyarul is. Wajda ebből a kissé erőltetetten konstruált példázatból a lengyel–zsidó tragédia máig érzékeny sebeit, földolgozatlan ellentmondásait hozza fel. A film elején egy pillanatra a gettó fala mellett járó körhintát is látjuk, miközben a fal túloldalán fegyverek ropognak, s eszünkbe juthat Milosz egykori verse erről az iszonyatos vurstliról, sőt egy 1987-es vita is az akkor ellenzékiként számon tartott katolikus Tygodnik Powszechnyben, amelyhez szintén a Milosz-vers szolgáltatta a kiindulópontot, és amely hosszú évtizedek után először fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a zsidó–lengyel viszony kétoldalú feldolgozatlanságát (az aktív lengyel ellenállás és a zsidó passzivitás szembeállításával, a „kötelessége volt-e a lengyel hazafinak az idegenek bújtatása?” kérdés felvetésével stb.), eszünkbe juthat, hogy Wajda akkor még hiába próbálta kijárni magának a Nagyhét engedélyezését, legfeljebb Sólem An-Ski Dibukját rendezhette meg a 68-as antiszemita kampány húszéves évfordulójára. Most végre láthatjuk, miért volt oly kényes ügy Wajda e filmterve: a kissé naiv mese arról az árja férfiúról, aki egykori zsidó szerelmét „hazahozta” terhes feleségéhez, s aki e „meggondolatlan” erkölcsi tettéért életével fizet, Wajda „mikrorealista” kidolgozásában a lengyel–zsidó történelem üszkösödő fekélyeire irányítja figyelmünket. Csak hát akarjuk-e ezt a szembenézést? Akarjuk-e látni a látnivalót?
Még exponáltabban vetődik fel ez a kérdés számomra Krzysztof Krauze Utcai játékokja kapcsán, amely a közelmúlt egy különösen érzékeny kérdését, az úgynevezett Pyjas-ügyet feszegeti, ezt a (le merjem-e írni?) köztudottan politikai gyilkosságot. Stanislaw Pyjast, a szerveződő demokratikus ellenzékkel együttműködő krakkói egyetemi hallgatót ugyanis 1977-ben agyonverték a biztonsági szolgálat emberei, ám az akkori vizsgálat a mentőszolgálatot tette felelőssé. De a rendszerváltás után is csaknem egy évtizedbe került, amíg az ügyészség megkapta a belügytől az egykori ügynökök nevét, s megkezdhette a nyomozást. Egyébként a sors furcsa szeszélye, hogy éppen a film magyarországi vetítése idején tárgyalta a bíróság az ügyet, s végül meglehetősen enyhe ítéletet hozott. A történet tehát nem annyira vészterhes, mint amilyennek Krauze ábrázolja, de majdnem. Tudvalevő, hogy az 1976-os sztrájkok elfojtása után alakult meg a Munkásvédelmi Bizottság (KOR) Lengyelországban, ezzel a neves értelmiségiekből álló szervezettel (a fentebb említett Andrzejewski volt az elnök) vette fel a névtelen Pyjas a kapcsolatot; azt a körülményt pedig, hogy a fiút „rejtélyesen” eltették láb alól, a lengyel közvélemény egyértelműen úgy könyvelte el, hogy a pártvezetés a társadalmat akarta megfenyegetni. Vagyis az eset felettébb hasonlít a csaknem tíz évvel későbbi Popieluszko-gyilkosság forgatókönyvéhez: hisz a politikai fordulat után is csak a tettet végrehajtó pribékekre derült fény, megbízóik örökre ködbe vesztek. Krauze és a filmkönyvet író Jerzy Morawski korábban két dokumentumfilmet is készítettek a Pyjas-ügyről, különösebb siker nélkül; az Utcai játékok főhőse így voltaképp a rendező alteregója, aki a film végén rejtélyes gyilkosság áldozata lesz.
Ülök a moziban, s kombattáns énemnek felettébb tetszik Krauze elszántsága, utóvégre azok közé tartozom, akik úgy tíz-tizenkét éve – igaz, csak inkognitóban – szorgosan fordítgatták a lengyel szamizdat híreit és elemzéseit a magyar számára, többek közt épp a Pyjas-ügyről és annak tanulságairól. Csakhogy eközben látom, hogy több Pyjas-korú mai pesti diák elhagyja a nézőteret, s valójában nem tudok rájuk neheztelni. Eszembe jut, milyen mérhetetlen unalom fogott el engem is fiatalkoromban a szovjet partizánok háború alatti hőstettei láttán. Erre könnyű lenne azt mondani, hogy Krauze nem Wajda, ő politikai filmet csinál, míg Wajda sorskérdéseket feszeget. De nem ilyen egyszerű az eset. Hisz a többi film csak megerősít abbeli gyanúmban, hogy mélyebb a probléma. Sass-Zdort filmjében, a Kísértésben sem érzek például több átütő erőt. Cselekménye 1953-ban játszódik, s a házi őrizetben élő pap meg a megfigyelésére beszervezett-megzsarolt fiatal apáca közt, aki a háziasszonyi teendőket látja el a derék tisztelendő mellett, lefojtott-robbanásos szerelem szövődik. Akárcsak Kawalerowicz egykori Mater Johannájában, mondanám, de nem is annyira én, inkább Sass-Zdort, a rendező, aki veszi magának a bátorságot, s néhány beállítás erejéig idézi is a Kawalerowicz-filmet, ám ettől még a Kísértés nem lesz fajsúlyosabb. Még inkább kézenfekvő ez a dilemma Krzysztof Zanussi Vágtájával kapcsolatban, amely voltaképp önéletrajzi mű: egy „osztályidegen” kisfiú és álnagynénje már-már abszurdba hajló históriája az ötvenes évekből. Csakhogy a film valójában a rendező belügye marad, Zanussi magán-nyelvöltése egy letűnt korszakra (amit csak részben ellensúlyoz a most is nagyszerű Maja Komorowska a főszerepben). Másrészt Kazimierz Kutz Kwiatkowski ezredese sem javít az összképen, noha valóban nagy közönségsiker volt Lengyelországban. Ez a háború utáni partizán-álarcosdi, megfűszerezve a biztonságiak fenyegető jelenlétével, sok korábban érinthetetlen tabut old föl fergeteges vígjátéki fordulataival, de a „hogyan tovább?”-ról nincs mondandója.
Ebben az összefüggésben különösen érdekes a legújabb Wajda-film, a Senki kisasszony (lengyel–német koprodukció), amely a filmhét nyitó darabja volt. Wajda, aki a „lengyel iskola” megteremtője és atyamestere, most meglepetésszerűen hátat fordít az egésznek. Mint aki másról beszél, más közönséghez fordul, sőt egészen máshonnan, más lelki kondícióból szólal meg. Vagy csak látszat ez? Mindenesetre legbennfentesebb kritikusait is zavarba hozta, akik többnyire megpróbálnak politikai kulcsokat keresni a műhöz, ám ezzel csak magukat teszik nevetségessé. Amit Wajda filmre vitt: egy hamisítatlan bestseller, Tomek Tryzna azonos című ifjúsági regénye, egy faluról a városba kerülő kamaszlány históriája, ismerkedése az élettel. A tizenötével Marysiát és két barátnőjét a rendező azonos korú gyerekszínészekkel játszatja, ami azt hiszem, lényeges.
Wajda ritkán szerepeltet gyerekeket a filmjeiben, de ha mégis, akkor nem véletlenszerűen. Úgy fest, a gyerekek mindig a művészi újrakezdés metaforájaként jelennek meg műveiben. 1967-ben, amikor A paradicsom kapuit rendezte (ismét egy Andrzejewski-regény), először akart túllépni a „lengyel iskolán”, a Hamu és gyémánton, filmre vitte hát e különös víziót egy gyermek-kereszteshadjáratról. Majd a hadiállapot utáni erjedés idején, amikor úgy tűnt, a magánszféra jelenti a kiutat a politika csapdáiból, elkészítette a Szerelmi krónikát (1986); ezt követte újabb „visszatérése” a filmhez, a rendszerváltás idején rövid ideig mégiscsak felvállalt közéleti szerep után: ez a Korczak (1990), az árváit a gázkamrába is elkísérő zsidó orvos története; és végül: a Senki kisasszony. Nyilván ismét a kezdet, alighanem minden eddiginél radikálisabb értelemben. Mint aki rádöbbent, hogy mára a legkíméletlenebb szembenézés a múlttal sem egyéb helyben járásnál, s nem váltja ki többé azok érdeklődését, akikhez a rendező elsősorban szólni kíván. Azaz a múlt végképp „csak” múlt; szemben a korábbi évek tapasztalatával, amikor a múlt tabuinak feszegetése jelentette az utat a jövőbe.
Wajdában nincs sem leereszkedés, sem tudálékosság. Őt egyszerűen megkísérti ez a könnyű és divatos könyv, ám nem a könnyűsége és a divatossága, hanem az a benne rejlő lehetőség, hogy odavarázsolja magát ama alfa pontra, ahol – Platónnal szólva – a kezdet jelenléte, akár egy isten, minden dolgot bevilágít. Azt mondjuk a serdülőre: belép az életbe. Azt mondja Wajda: amikor belép, megkísérti az élet. Erről beszél: íme, az élet mint csábítás. Az alkotás, a pénz, a siker csábítása. A fausti alku csábítása. És a csábítás elmúltával a „senki vagyok” döbbenetes üressége. Ez így leírva természetesen közhely, de a filmvásznon maga az élet. Wajda elhagyja az eredeti mű kamaszos szürrealitását, fantasztikumát, erotikáját. Őt a hatásvadász „egzotikum” helyett a lényeg foglalkoztatja; ami a három lány infantilis, vérre menő rivalizálásában érhető tetten. Azaz nem az elcsábított vagy a csábító története, ez hiányzik is a filmből, hanem maga a lét drámája. Ami ott, a kezdet kezdetén a legtisztább, és ami számára nem mindennapi kalandot jelent: utazást az időben. Ez pedig sajátos személyességet, atelier-zamatot kölcsönöz a Senki kisasszonynak.
Ez nem az a Wajda, akit eddig ismertünk. Másról, másnak, máshonnan szól. Miközben természetesen ugyanaz a Wajda: minden mondandóját hősei egymásra vetett pillantásaiból olvassa ki, akár a Nagyhétben. Egy nagy művész metamorfózisa? A talajvesztettséggel küszködő „lengyel iskola” gordiuszi csomójának átvágása? Vagy csak egy friss fuvallat az átmeneti korszak bizonytalanságai közepette? Majd elválik.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 26-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1518 |
