Landesz Tamás
George Tabori nyolcvanhárom évesen az osztrák–német színházi rendezők korelnöke. A magyar származású író-rendező-színész jelenleg a Burgtheaterben készül egy Elfriede Jelinek-darab színrevitelére, miközben a pesti Radnóti Színházban Mein Kampf című darabja van műsoron.
– Először nekem lenne egy kérdésem: milyen címmel játszották Verhoeven filmjét Pesten?
– Mindössze egyszer vetítették a Goethe Intézet által rendezett német filmhét keretében, Kurázsi mama címmel.
– Bert Brechtnek van egy Kurázsi mama című darabja, ezért én A mama kurázsija címet adtam volna az enyémnek... A történet úgy született, hogy anyám Pesten volt, és apámmal meg a többi családtaggal ellentétben túlélte a háborút. Miután kijött hozzám Angliába, egy ideig Olaszországba költöztünk, egy hegyre a ligur tengerparton. Nagyon unatkozott ott, ezért arra kértem, hogy írja meg az életrajzát. Végül három oldalban leírta a történetét, hogyan menekült meg négyezer ember közül egymagában az auschwitzi haláltábortól. Az ebből készült novella nyomán csináltam egy darabot, amely nagyon sokáig ment Münchenben és máshol. A premieren Hanna Schygulla játszotta az anyámat. Aztán Verhoeven, akit egyébként nagyon szeretek, elkészítette a filmet. Annak idején nem engedtek Pesten forgatni, ez eléggé zavart, de már annyi hasonló dolog történt velem, hogy emiatt panaszkodni igazán nem érdemes. Ez az ő filmje volt, ő csinálta, én is játszottam benne egy kicsit.
– Annak ellenére, hogy régebben hosszú időt töltött Hollywoodban, és olyan rendezőkkel dolgozott együtt, mint Alfred Hitchcock, Joseph Losey és Bob Siegel, filmes oeuvre-ja eddig igen szegény.
– Hollywoodban három-négy évig voltam, de a filmet sohasem tudtam komolyan venni. Amikor odamentem, még nem voltak független filmesek. Összesen nyolc forgatókönyvet írtam Joseph Losey-nak, de ebből mindössze egyet filmesített meg. A független filmeseknek most jobb lehetőségeik vannak, és a filmek színvonala is sokat javult. Akkoriban a film csak másodsorban érdekelt, hiszen még regényíró voltam. Egyik forgatókönyvemet Anatoly Litvak filmesítette meg Az utazás (Journey) címmel, de megkértem, hogy vegye le a nevemet. Hollywoodban nagyon korán világossá vált a forgatókönyvíró mellékszerepe, aki csak egy előkészítő anyagot tesz le az asztalra, minden más a rendező dolga.
– „Hollywood egy nagy kupleráj volt, és én nem voltam jó kurva” – jellemezte egyszer ezt az időszakot.
– 1947-ben az MGM tehetségkutatói felkerestek Londonban, és három hónapos szerződést ajánlottak Hollywoodba. Akkor az volt a rendszer, hogy körül kellett néznem, és semmit se csinálnom, amiért rettentő sok pénzt kaptam. Ötszáz dollár akkor rengeteg volt. Nem lehetett elkölteni, csupán enni, hotelt bérelni, és jól élni három hónapig. Persze Hollywood érdekes volt, ha valaki újonnan jött, mert egy hétig mindenki szívesen látta, aztán többet sohase... Joan Crawfordtól kezdve Chaplinig sok emberrel megismerkedtem. Három hónap után vissza akartam menni Londonba, hogy folytassam megszakított regényírói pályámat, addigra már három könyvem jelent meg Angliában és Amerikában. Aztán kiderült, hogy adót kell fizetni, mielőtt az ember elhagyja Amerikát. Ötszáz dollárt kértek, aminek legalább a felét le kellett volna raknom, de nem volt nálam pénz. Ezért nem utazhattam, ott kellett maradnom. Akkor egy sztorimat megvették sok pénzért, amiből Richard Brooks csinált filmet. Sohasem láttam. Közel-Keleten, Batrában játszódott a történet, ami a világ legmelegebb helye. Teljesen megváltoztatta, a helyszínt Dél-Amerikába tette át, és a többi. Ez volt az első film, amelyből aztán három évig éltem. Közben Losey-val nagyon jó barátok lettünk. Hitchcockkal a Bevallom (I Confess) című filmben dolgoztunk együtt, amelynek a történetét nem találtam jónak. Egy régi francia melodráma volt ez az első világháború előttről, egy papról szólt, aki gyóntatás révén bűnrészessé válik egy gyilkosságban, s még akkor sem árulja el, ki a valódi gyilkos, mikor a gyanú rá terelődik. Az eredeti darabban a papot kivégzik, hogy Hitchcock miért változtatta meg, ez az ő dolga. Három-négy hónapig dolgoztunk rajta, néhány színészt is ajánlottam. Arról is le akartam vetetni a nevemet, de nem lehetett... Aztán jött a McCarthy-izmus.
– A filmes pályáról hogyan tért át a színházra?
– Az első két darabomat 1952-ben és ’53-ban mutatták be, akkor még más rendezőkkel. Mivel soha nem értettem egyet azzal, amit a rendezők az írásaimból csináltak, a kezembe vettem az irányítást, így lettem német–osztrák színházi rendező. Itt egymás után játsszák a darabjaimat, néha egymással párhuzamosan is. Egészen más itt, mint Amerikában, ahol három-négy évet kell várni, míg összejön a pénz egy produkcióra. Hollywood után New Yorkba mentem színházat csinálni. A legnagyobb sikere a Brecht Brechtről című darabomnak volt.
– Mozgalmas élete bizonyára bőséges forrást szolgáltat az íráshoz.
– Apám elküldött Németországba hotelszakmát tanulni, aztán a bátyámhoz mentem Londonba. Majd egy akkor ismert színésznőtől kaptam egy levelet Pestről, 1940-ben – nem akarom őt megnevezni –, amit én teljesen félreértettem. Segítségkérésről volt szó: „jöjjek és segítsek”. Hazamentem karácsonykor, beültem a színházban az első sorba, hadd lepjem meg. Éppen színpadra lépett, amikor meglátott, de jó színésznő volt, és nem reagált. Az előadás után bementem hozzá és elpirultam. Valami furcsát éreztem rajta, megváltozott, kövérebb lett. Kiderült, hogy gyereket vár a férjétől, és a férje nem úgy viselkedett, ahogy ő szerette volna. Februárig maradtam a leányzó mellett, majd egy barátom biztatására a németek bevonulása előtt Szófiába mentem, aztán Isztambulba, Kairóba, majd Jeruzsálembe. Különböző hírügynökségeknél dolgoztam, végül pedig a BBC-nél kaptam munkát.
– Apja és bátyja mindketten írók voltak. Ez a közeg hogyan hatott a fiatal Táborira?
– Édesapám megpróbált lebeszélni róla azzal, hogy Magyarországon több író van, mint olvasó. Pál bátyám nagyon korán kezdte, már tizenhárom éves korában fordított különböző angol és német verseket. Ugyanabba az iskolába jártunk, a Zrínyibe. Akkoriban sokat jártam egy kis moziba a Baross utcán túlra, a nagymamám kis büdösnek hívta, ahol sok némafilmet láttam. Mindig magyaráztam a bátyámnak, mit láttam, de közben rájöttem, hogy ő nem hallgat rám. Neki akkor már sokkal magasztosabb gondolatai voltak.
– Háromnyelvű kozmopolitaként az Ön gyökerei valószínűleg a levegőbe kapaszkodnak...
– Már nem emlékszem, hol kezdődött, de rájöttem, hogy bárhol vagyok: idegen maradok. Egy író számára ez nem feltétlenül hátrány, tisztelem és szeretem azokat, akik idegen környezetben dolgoztak. Joyce például Triestben élt, Büchner pedig Svájcban. Szerintem egy írónak csak jót tesz, ha idegenként szemlélődik, semmit sem fogad el hozzátartozóként.
– Ausztriában megint aktuális téma az idegengyűlölet. Hogy éli meg az újra terjedő demagógiát?
– Nem tudom, ez hiba-e vagy erény, de az idegenségből fakadóan sohasem tudtam elkülöníteni, hogy ki a zsidó, a német vagy a náci. Emlékszem, talán tíz éves voltam, mikor hazajöttem az iskolából, együtt ebédeltünk az apámmal, ő megkérdezte, mit tanultam aznap az iskolában. Azt hazudtam – ugye akkor a románok voltak a nagy ellenségeink –, hogy „minden román buzi”, és akkor az apám először és utoljára lekevert egy akkorát, hogy leestem a székről. Aztán persze felemelt, bocsánatot kért és azt mondta: „egyrészt: nem minden román buzi, másodszor: ha mind buzi lenne, az se lenne baj, harmadszor: olyan nincs, hogy a románok”, és nagyon komolyan rám nézett. Ez a kis családi lekció megmaradt bennem... A háború alatt láttam Hitlert is, ahogy állt a tömeg előtt, furcsának tűnt, rendkívül magányosnak.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 24-25. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1517 |
