Teszár Dávid
El asesino de los caprichos – spanyol, 2021. Rendezte: Gerardo Herrero. Írta: Ángela Armero. Kép: David Omedes. Zene: Vanessa Garde. Szereplők: Maribel Verdú (Carmen), Aura Garrido (Eva), Roberto Álamo (Julián), Ginés Garcia Millán (Eduardo), Daniel Grao (Adrián). Gyártó: Entre Chien et Loup / Tornasol Films. Forgalmazó: Pannónia Entertainment. Feliratos. 95 perc.
A spanyol származású, veterán Gerardo Herrero több mint száz produceri kredittel rendelkezik, de emellett filmrendezőként is aktív az 1980-as évek vége óta: széles műfaji spektrumon mozgó, dolgos iparosként készített már háborús mozit (Silencio en la nieve, 2011), vígjátékot (Que parezca un accidente, 2008) és bűnügyi filmet is (La playa de los ahogados, 2015). A 2019-es keltezésű A Goya gyilkosságok az utóbbi vonalat folytatja, főszerepben két homlokegyenest ellentétes személyiségű és tapasztalati háttérrel rendelkező nyomozónővel, akik feladatul kapják, hogy kapcsolják le a madridi elit negyed lakosait művészi igényességgel likvidáló sorozatgyilkost: arról van ugyanis szó, hogy a tettes Francisco Goya híres, a korabeli spanyol arisztokráciát kigúnyoló rézkarc-sorozatából (Los caprichos, 1797-98) idéz meg konkrét műveket, ezeket rekonstruálja a gyilkosságai során és műalkotásként prezentálja a kiérkező hatóságok számára.
Mindezek alapján felmerülhet a gyanú, hogy a Hetedik egyfajta izgalmas ibériai variánsáról van szó, erről azonban szó sincs. Herrero munkája sokat köszönhet az alkoholista, cinikus és mindenkinek beszóló rendőrnőt megformáló Maribel Verdúnak (Anyádat is, 2001), aki tehetséggel viszi a hátán az untig ismert jó zsaru-rossz zsaru dinamikát nagyjából a játékidő első harmadáig, utána viszont már vétózhatatlanul bénító hatást gyakorol a nézőre a feszültségkeltés teljes hiánya, az idült lajhártempó és a menthetetlenül elavult, ’90-es évekbeli tévéfilmes esztétika. Még a művészettörténet szerelmesei sincsenek biztonságban, tekintve, hogy A Goya gyilkosságok a leggyengébb, legenerváltabb, papírmasé karakterekkel benépesített CSI-epizódokat idézi meg. Az indokolatlanul elpocsékolt idő utáni rettenetes bűntudat megtapasztalása helyett érdemesebb inkább felkeresni – akár virtuálisan – a Prado múzeumot.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 56-56. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15164 |
