Fekete Tamás
Jean Seberg és Diana hercegnő életének filmes feldolgozása merőben eltérő stratégiát követ, noha mindkét film sajátos happy enddel jutalmazza meg hősnőjét.
A magyar forgalmazás sajátosságának hála alig két hét eltéréssel érkezett a mozikba két olyan életrajzi film, amelyben nem csupán egyaránt Kristen Stewart alakítja a főszerepet, hanem főhősük alakja is nagy hasonlóságot mutat: mindketten sikeresek voltak, népszerűek, milliók által körberajongottak, nem csupán hazájukban, hanem az egész világon, címlapsztárok, akiket, ha úgy hozta az élet, gátlástalanul kihasznált a sajtó, és akik megtestesítették az alulról jövő és a csúcsra érkező ember archetípusát. Valamint olyan személyek, akik tragikus és korai halála a mai napig találgatásokra és különböző összeesküvés-elméletekre ad lehetőséget. Jean Seberg és Diana hercegnő friss életrajzi filmje azonban teljesen ellentétes módon áll hozzá címszereplőihez.
Jean Sebergnek sikerült az, amit igazán kevesen mondhatnak el magukról: sikeres, nagy költségvetésű hollywoodi produkciókban (és persze jó pár bukásban is) szerepelt, miközben a Kifulladásig révén nem csupán Európa ölelte keblére, de egy egész irányzat ikonikus alakjává, mi több arcává vált; a francia új hullám ugyanúgy nem képzelhető el nélküle, ahogy Belmondo, Anna Karina, vagy Jean-Pierre Léaud nélkül sem. Polgárjogi aktivizmusa, és a Fekete Párducok mozgalmához, illetve annak egyik képviselőjéhez fűződő viszonya miatt azonban az FBI célkeresztjébe került, rajta keresztül próbálták ellehetetleníteni és belülről bomlasztani a csoportot. A színésznő részben ennek az aknamunkának köszönhetően vált el végül férjétől, Romain Gary írótól, akitől már a válás kimondása után gyermeket is szült, ám a kicsi kétnapos korában meghalt. Seberg 1979 augusztusában eltűnt párizsi otthonából, testét pedig 8 nappal később találták meg egy autó hátsó ülésén, pokrócba csavarva.
Seberg életéből Benedict Andrews készített filmet, Joe Shrapnel és Anna Waterhouse forgatókönyve alapján; az írók három évvel korábban a négyszeres olimpiai bajnok atléta, Jesse Owens életét adaptálták vászonra. Andrews 2019-ben, a Velencei Filmfesztiválon bemutatott munkája a színésznő sorsát 1968-tól követi nyomon, mintegy három éven át, és a lehető leghagyományosabb módon: a figurák többsége valós, csakúgy, mint a fontos és sorsfordító események megjelenítése, esetenként szó szerint citálva cikkeket és titkos FBI-jelentéseket. A sok létező alak mellett feltűnik több fiktív személy is, jellemzően a Nyomozóiroda munkatársai közül, személyiséget adva így az arc nélküli szervezet tagjainak. Közülük a legfontosabb az a Jack Solomon, akit rabul ejt a színésznő személyisége, és munkájától, valamint a piszkos módszereiktől megundorodva végül Seberg elé tárja a lehallgatási jegyzőkönyveket.
A tényszerűséget preferáló film visszatérő motívuma, hogy hősnőjét Szent Johannához hasonlítja – aminek alapja szintén egy megtörtént és annak idején nagy felháborodást kiváltott eset. Az Otto Preminger rendezésében 1957-ben bemutatott Szent Johanna forgatásán a máglyahalál felvételekor a berendezés lángra kapott és komoly sebesüléseket okozott az ekkor alig 18 éves színésznőnek (akinek amúgy ez volt legelső filmszerepe), soha be nem gyógyuló hegeket hagyva a testén. A rendező szemében Seberg maga Johanna: a látnok, a szent és a mártír, akinek egészen fiatalon, borzalmas kínok között kell meghalnia, megvetettként és kiátkozottként. Ez a nézőpont nem csupán a rendezőé, de a filmbéli ügynöké is: Solomont megbabonázzák a szenvedő lányról készült képsorok.
A film története 1971-ben ér véget, és zárása akár happy endként is értelmezhető: azáltal, hogy a színésznő számára bebizonyosodik, hogy tényleg megfigyelték, és hogy paranoiája teljesen megalapozott volt, megnyugvást talál, és még egy halvány mosoly is megjelenik szája szélén. Mi több, az, hogy hollywoodi karrierje ezek után kerékbe tört, a felszabadulás lehetőségének is tekinthető, hiszen ott tudta hagyni az általa ekkorra már jócskán megvetett álomgyárat.
*
A chilei Pablo Larraín szinte teljesen más narratívát használ. A rendező öt éve készített életrajzi filmjének főhőse is egy olyan nő volt, aki házassága révén kerül a hatalom közelébe, majd az önálló talpra állás kényszerének sűrített krónikáját láttuk – igaz, ott férje, John Fitzgerald Kennedy elnök meggyilkolása után kellett megtalálnia saját függetlenedett életét Jackie-nek. És ahogy az egykori First Lady-ről szóló biopic címválasztása is árulkodó volt, a Spencer cím is előre jelzi, itt most a Korona nélküli hercegnő áll előttünk.
A Spencer a Jackie-hez hasonlóan rendkívül szűk időszeletre, mindössze három napra koncentrál. Karácsonyi ünnepségre gyűlik össze a királyi család vidéki birtokán, amely ráadásul Diana Spencer családjának egykori kúriája tőszomszédságában helyezkedik el, attól mindössze egy szögesdrót választja el. Ide érkezik a mindenki más után, jelentős késéssel Diana is, egyedül, testőrök és különösebb személyi védelem nélkül. Az első pillanattól érződik rajta, hogy teljesen mást gondol a közös vakációról, mint a többiek, és egyedül két gyermeke közelsége tartogat számára némi örömet.
A Spencer teljességgel más módon tekint a műfajra, mint a Seberg-életrajz. Míg utóbbi a valóságból vett építőköveket kötötte egymáshoz a fiktív alakok és történések habarcsával, addig Larraín (és forgatókönyvírója, Steven Knight) deklaráltan szabadjára ereszti fantáziáját. Bár sakktábláját a valóság asztalára helyezi, a Királynén és közvetlenül mellette felsorakozó segédein kívül csupa olyan figurát mozgat, akik teljes mértékben a képzelet szülöttei, ráadásul sokkal nagyobb élvezettel tologatja őket, mint a stabilan álló, és szinte csak kötelességből felhelyezett, fontos bábukat.
A háromnapos együttlét alatt egymást érik a kötelező étkezések, ahol az ünnepi adagok éppen olyan rendben és gondosan kiporciózva kerülnek a vendégek elé, ahogy a kötelező és elmaradhatatlan események is követik egymást: az ajándékok kibontásának éppen olyan megszabott az ideje és a rituáléja, mint az ünnepi misének, a televíziós szózatnak, vagy éppen a fácánvadászatnak. Ez a szigorú ütemterv pedig állandó nyomás alatt tartja Dianát, akinek szigorúan alkalmazkodnia kell mindehhez. Katonás rend uralkodik már az étkezések alapanyagainak film eleji szállításakor is, ahogy a séf is úgy tűnik fel, mint akinek szigorú haditervhez kellene igazodnia, és bakáival egy jól kidolgozott parancsot kellene teljesítenie.
Larraín egyszerre két motívumot is használ Dianával kapcsolatban, amelyeket következetesen végigviszi filmjén. Egyfelől egy gyönyörű tollú, magasra szálló fácán, akinek sorsa azonban mégis az, hogy a rituális (és szintén csak a hagyományoknak való megfelelés miatt űzött) vadászat során lelőjék, egy részét feltálalják, a maradékot pedig egyszerűen kidobják – az úton heverő madár képe már a film legelején megjelenik, a hercegné pedig épp a vadászat alkalmával menekíti ki gyermekeit a birtokról. A Seberg-filmhez hasonlóan pedig mártírként is megjelenik: ő Boleyn Anna, a házasságtörő VIII. Henrik felesége, akit férje épp azzal a bűnnel vádol, amit valójában ő maga követett el.
A közismert tragikus halál ellenére a Seberghez hasonlóan a Spencer is megnyugvással és boldogsággal ajándékozza meg főhősét. Emlékezetünkbe nem a párizsi alagútban összetört autó képével, hanem Vilmossal és Harryvel elmenekülő, majd ócska gyorséttermi menüt habzsoló, boldog és felszabadult családanya képét ülteti, megadva neki a méltó és olyannyira megérdemelt végtisztességet.
SPENCER (Spencer) – brit-amerikai, 2021. Rendezte: Pablo Larraín. Írta: Steven Knight. Kép: Claire Mathon. Zene: Jonny Greenwood. Szereplők: Kristen Stewart (Diana), Jack Farthing (Károly herceg), Timothy Spall (Gregory), Sean Harris (Darren), Jack Nielen (Vilmos). Gyártó: Shoebox Film / FilmNation Entertainment / Fabula. Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos. 117 perc.
JEAN SEBERG MINDEN REZDÜLÉSE (Seberg) – amerikai, 2019. Rendezte: Benedict Andrews. Írta: Joe Shrapnel és Anna Waterhouse. Kép: Rachel Morrison. Zene: Jed Kurzel. Szereplők: Kristen Stewart (Jean Seberg), Yvan Attal (Gary), Jack O’Connell (Solomon), Margaret Qualley (Linette), Vince Vaughn (Kowalski). Gyártó: Phreaker Films / Bradley Pilz Production. Forgalmazó: Pannónia Entertainment. Feliratos. 102 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15161 |
