Navarrai Mészáros Márton
Az idén 87 éves Radó Gyula az egyik legsokoldalúbb magyar televíziós rendező: a híradótól kezdve a dokumentumfilmtől a játék-, a vers- és operafilmig sok műfajban járatos.
Sok helyütt az olvasható, hogy A legenda – film a szegedi diák-Hamletről óta nem forgat. Ugyanakkor tavaly elkészült, de a koronavírus-járvány miatt nem tudták bemutatni az Egy jóházból való úrifiú botladozásai a politika és az érzelmek útvesztőiben című dokumentumfilmjét, most pedig a folytatás utómunkálatai zajlanak. Hogy áll a film?
Valóban nem igaz, hogy leálltam volna, itt van előttem egy filmográfia, amelyet Bubryák István alkotótársam állított össze, külön tartalmazza a dokumentum- és játékfilmjeimet, a verseket, a zsidó tematikájú munkákat és természetesen azt is, hogy több filmet készítettünk az utóbbi évtizedekben. Egyébként elég precíz pali vagyok, de nem nagyon szoktam foglalkozni a saját filmjeimmel, ezt elárulom. Libik György alpesi síző igencsak kalandos életéről és történelemfordító eseményekben gazdag életéről harminc éve kezdtünk forgatni, de a felvett nyersanyagunk egészen 2019-ig dobozban maradt. Bubi, állandó producerem akkor csatlakozott a munkához, együtt – önköltségből – állítottuk össze az egykor felvett anyagból a filmet. Mostanra a folytatás is elkészült, bár a végső simításokra még le kellett volna mennem a szegedi stúdióba, viszont a fájó lábaim vagy a kánikula rendre megakadályozott. A második részben a barátai, a munkatársai mondják el személyes emlékeiket az immáron két és fél évtizede halott Libikről. A két filmet egyszerre mutatjuk be a Filmesházban, valószínűleg csak télen.
Eredetileg orvosnak tanult és medikusként praktizált, 1959-ben aztán Schrem Rezsővel és Ábrahám Jánossal létrehozta a kecskeméti filmstúdiót, de első tévéfilmjére, a Francia tanyára 1972-ig kellett várni. A kései pályakezdéssel magyarázható, hogy nyolcvanhét évesen is aktív?
Nem mentem nyugdíjba, de a Magyar Televízió átszervezésekor a drámai osztályon voltam, és Horváth Ádámnak a drámai osztály összes rendezőjét el kellett küldenie. Ekkor az egyetlen megoldást választottam: a nyugdíjat. Persze, én akkor sem mentem nyugdíjba, mert a Komédium Színháznak voltam a művészeti igazgatója, 1993-től tizenöt évig. Ezalatt voltak produkcióim a színházban, másrészt dolgoztam az egykori szegedi televíziós stúdióban, számtalan közös filmet csináltunk Bubryák Istvánnal.
Az együttműködésükből született filmek többsége a magyarországi zsidóság 20. századi megpróbáltatásait járják körül.
Igen, ezek valóban fontos részei az életművemnek, noha sok egyéb készült Szegeden. Mondok például egy szívemnek kedves dokumentumfilmet: Égből pottyant postazsák – A 75 éves magyar repülőposta történetéből. Ezt 1995-ben forgattam, ennek az az érdekessége, hogy régóta izgatott a légiposta, és körülbelül 2010-ig meglehetősen sok levelezésem volt. 1920. november 7-én indult el az első hazai légipostajárat Magyarországon, mi ennek a 75. évfordulóján végigrepültük az útvonalat egy An–2-es géppel. Bubival akkor készítettünk filmet a bácskai táncokról, amikor még nem volt divat a folklór, ráadásul megidéztük az úgynevezett Bokrétát, a háborúelőtti korszak fantasztikus névtáncmozgalmát is.
Egyaránt forgatott játék- és dokumentumfilmeket, de valaha híradózott, sőt, évtizedekig a Vers mindenkinek címmel máig futó költészeti műsort rendezte. Melyik a szívéhez legközelebb álló zsáner?
Nagyon szerettem a játékfilmeket! Amíg a drámai osztályon voltam, addig szerencsés voltam, mert drámai filmeket is készíthettem. Igaz, később is tudtam, Kocsis István Vincent van Gogh című darabját 1994-ben tévéjátékként rendeztem meg, a címszerepben Cserhalmi Györggyel, majd ebből nagysikerű színházi előadás készült a Komédiumban.
Egyből Szegedre vitte az útja, amikor nyugdíjba vonult?
Nem költöztem Szegedre, de oda és Pécsre valóban rendszeresen jártam. Nagyon életképes volt a két vidéki stúdió, ezért mindkettőt szívesen látogattam. Egy kikötésem volt: inkább kapjak kevesebb gázsit, de jó szállodában lakjak. Nem szeretek rosszabb helyen lakni, mint itthon, márpedig a feleségemmel, Vadas Zsuzsa újságíróval közös zuglói otthonomat nagyon megszerettük az évtizedek alatt. A szegedi és pécsi stúdióban is elég sok dokumentumfilmet rendeztem, sőt a dél-alföldi városban még egy operafilmet is. Soha nem éreztem magamat nyugdíjasnak.
Ha már szóba hozta, hadd kérdezzem a feleségéről: miként vált Vadas Zsuzsa, a Nők Lapja legendás újságírója egyik-másik filmjének társforgatókönyvírójává?
Mindazokat a színészeket, akiket azért vettek fel a Főiskolára, hogy a majdan megszülető szocialista-realista drámák munkás-paraszt figuráit eljátsszák, az 1970-es években elkezdték mellőzni. A döntés mögött prózai okok húzódtak: tulajdonképpen soha nem születtek meg ezek a drámák, helyettük klasszikus történelmi vagy kortárs drámák készültek. Ennélfogva a szocialista dráma parasztfiguráira nem volt szükség, így ezek a színészek a perifériára kerültek. Az ilyen módon elfelejtett közül Szirtes Ádám a legismertebb. Zsuzsa ötlete volt, hogy Akik kimaradtak a szereposztásból címmel készítsünk dokumentumfilmet róluk. Egy rakás, mára elfeledett munkás-paraszt származású színész szólal meg az 1977-ben forgatott filmben. A téma merészségét semmi nem ábrázolhatná hitelesebben, minthogy a tévé csak három és fél évvel a forgatás után tűzte műsorra. Ezután ugyancsak Zsuzsa forgatókönyvéből Én soha nem akartam színész lenni címmel készült Szirtesről portréfilmünk. Ez az őstehetséggel született nagyszerű színész az egész életét elmesélte nekünk, onnantól kezdve, hogy falusi parasztgyerekként a budapesti Színiakadémiára került. Mondanom sem kell, hogy a feleségem sok pluszt ad az életemhez, és megpróbálok én is hozzátenni valamit az övéhez. Kezdettől számíthatunk egymásra – bajban és örömben is.
Számtalan történelmi játékfilmet rendezett, ezek közül a Stuart Mária skót királynő életéről szóló A korona aranyból van ugyancsak az 1970-es években készült és idén többször műsorra tűzte a közmédia. Milyen emlékei vannak a forgatásról?
1979-ben mutatta be a tévé, azóta a ’80-as, ’90-es és 2010-es években is többször levetítették. Számomra nagyon emlékezetes forgatás volt, ráadásul a skótok királynőjét játszó Tarján Györgyi még naplót is írt a forgatás idején, amelyet a sajtóban közreadott. Szerencsére akad öt-hat filmem, amelyet gyakran ismételnek a tévében: rendszeresen sugározzák első filmemet, a Francia tanyát, A bírót Páger Antallal, vagy a Három dobás hat forintot, amelyben a fiatal Blaskó Péter a főszereplő. Örömteli dolog, ha évtizedek távlatából újra előveszik egyik-másik filmemet. Ez azt jelenti, hogy nem felejtettek el, hogy értékesnek tartják, amit csináltál, és még egy kis jogdíjat is kapsz. Ráadásul sejteni engedi, hogy talán nem utálnak, ami nagy szó ebben a szakmában. Egyébiránt Kocsis István több művéből is készítettem filmet, nem csak abból, amiről kérdez; a Vincent van Gogh és A korona aranyból van könyvét is ő írta. Kocsist úgy ismertem meg, hogy a kezembe került a Bolyai János estéje című monodrámája, egyből beleszerettem, rövidesen lementünk Zsuzsával Erdélybe, hogy megismerkedjünk az íróval, aki akkor még ott élt. Eleinte Latinovits Zoltánnal akartam megrendezni a színpadi előadást, de szegény Latinovits időközben eltávozott az életből, ezért kerestem egy olyan színészt, aki akkoriban jött át Erdélyből Magyarországra, akit a marosvásárhelyi Rajhona Ádám személyében találtam meg.
Melyik filmjét tartja a gazdag életmű legjelentősebb alkotásának?
A Francia tanyát, ami a diplomafilm mivolta miatt életem legfontosabb, legnagyobb szerelme a feleségem után. 1972-ben végeztem film- és televízió rendező szakon a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, abban az évben készült, első adásba ’73-ba került. Az első világháború idején játszódó kisregényt, amelyben egy hadiözvegy francia fiatalasszony beleszeret egy magyar hadifogolyba, Szakonyi Károly írta, a filmadaptációmban pedig a másik Szakonyi-mű, az Adáshiba Pesti Színház-beli főszereplője Kiss István, valamint Makay Margit és Drahota Andrea játszotta a főbb szerepeket. Itt elmondanám, hogy való igaz, a rendező képes anélkül beleszeretni a női főszereplőjébe, hogy akár megérintené a kezét. Amikor Andreával és velem interjú készült a film kapcsán a Magyar Televízióban, azt mondtam, hogy „Maga, Andrea, azt nem tudta, hogy én…”, mire ő a szavamba vágva azt felelte, hogy „Én nem tudtam, de az Andris észrevette, hogy kettőnk között vibrál a levegő.” Persze, a színésznő férjének, Kozák András színművésznek nem volt mitől tartania, de Andrea fantasztikus kisugárzása megfogta a partnereit, és hatott a rendezőkre is. Ugyanilyen szoros kapcsolat bontakozott ki köztem és Cserhalmi György között: az örök barátságunk akkor kezdődött, amikor együtt jártunk a Főiskolára.
Rég túl volt a kecskeméti filmstúdió megalapításán és már négy éve a Magyar Televízió munkatársaként dolgozott, amikor 1968-ban felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Hogyhogy ilyen későn?
Sokszor pályáztam, de miután szerencsétlen csillagzat alatt születtem és bizonyos fenntartásokkal fogadták a származásom körülötti bonyodalmakat (társadalmi osztályom polgári mivolta miatt a múltat reprezentálta, nem a feltörekvő munkás-paraszti közeget), hosszú évekig feleslegesen tettem. Nyilván az sem segített, hogy Makk tanár úrhoz felvételizve Az eltűnt idő nyomában című regényből írtam forgatókönyvet, ami az 1950-es években felháborító cselekedetnek számított. Pedig számomra Proust remek író, aki tökéletesen kifejezi a franciák romlott, polgári társadalmának a magyarországi viszonyokra gyakorolt hatását.
Viszont Romain Gary francia íróval vagy a brit Graham Greene-nel később riportfilmet készíthetett. Mi alapján születtek a művész-portréi?
Az irodalom mindig is fontos volt számomra, ma is rendszeresen és élvezettel olvasok. A párizsi tanulmányai után a francia-spanyol-olasz adások szerkesztőjeként tevékenykedő Róbert László kollégámmal Filmlevél Graham Greene-hez címmel készítettünk filmet, de előtte Lacival már forgattunk Vietnamban, a magyar katonák részvételével működő Szövetséges Ellenőrző Bizottságról. Laci ott ült Saigonban, a Majestic hotelben és levelet írt Greene-nek, amelyben beszámolt arról, hogy éppen most olvassa A csendes amerikai című regényét, és hogy az mennyire szíven ütötte. Mit ad isten, Greene válaszolt neki, hiszen jó húsz évvel korábban maga is annak a szállodának a teraszán ült. Végül Párizsban felkereshettük. A kinti forgatások után meghívtuk Magyarországra, hogy nézze meg a filmet, illetve a Thália Színházban A csendes amerikaiból készült előadást, amelyben Drahotáé és Kozáké volt a főszerep. Abból vettünk fel részleteket, majd az íróval a befejező részt. Miután megtartottuk a film bemutatóját, Greene odalépett hozzám, és a főnökeim társaságában humorosan nekem szegezte a kérdést: „Gyerekek, én ilyen részeg voltam? Tiszta vörös volt a fejem.” Dehogy volt részeg, csak fordítós színes filmre forgattunk, a kópia pedig vetítve kissé vöröses fényben tüntette fel az arcokat.
A vak szerencse hozta össze Dmitrij Sosztakovics orosz zeneszerzővel vagy Nino Manfredi olasz színész-rendezővel is?
A Nino Manfredi portréfilm úgy készült, hogy a Bábszínház 1981-ben háromhetes olasz vendégjátékra indult, és magukkal vittek engem, Hollós Olivér operatőrt és Virág Kati szerkesztőt is. Az akkori római tudósító és a felesége jól ismerték Manfredit, ők hoztak össze vele, nekik köszönhető, hogy a római villájában forgathattunk. Sosztakovicsot pedig Poór Klári szerkesztővel „cserkésztük” be. A komponista hosszabb időt töltött Magyarországon a ’60-as években, tudtuk, hol szállt meg és hol dolgozik. Minden nap odaszemtelenkedtünk, és egy idő után csak beadta a derekát: igent mondott a filmre. Biztos német nyelvtudásom van, kicsit gagyogok spanyolul, értek és beszélek oroszul, de nagyképűség lett volna, hogy riporterként oroszul faggassam, ezért Klári kérdezte. Mihail Iljics Rommnak akkoriban mutatták be az egyik filmjét, abban felcsendült egy fantasztikus zene, Sosztakovics VII. szimfóniája, amelyet először a világháborús blokád alatt álló Leningrádban adtak elő. Erre építettem fel a beszélgetést, és ennek köszönhető, hogy később Rommról is készíthettem egy portréfilmet.
Hogyan kerültek rögzítésre ezek a filmek?
Két kamera dolgozott, egyik vette a mestert, a másik a kérdezőt. Hosszú beszélgetések zajlottak, ezekből született a vágóasztalon a nagyjából egyórás film. Számomra nagyon fontos volt, hogy pontosan értsem a beszélgetést, ezért kértem fel riporternek olyan szerkesztőket, akik anyanyelvi szinten beszélték az adott művész nyelvét. Egyébként beutaztam a világot, Vietnámtól kezdve Üzbegisztánig mindenütt forgattunk. A feleségem könyveket is ír, én a világért sem vetném papírra az emlékeimet, csak az izgat, hogy emlékezzenek a filmekre.
Számtalan országban dolgozott, az 1989-ben Kubában forgatott Halállista című filmjét többször láttam. Milyen tapasztalatokat szerzett az elzárt karibi országban?
A ’70-es években jártam először Kubában a feleségemmel együtt, turistaként. Utána még vagy tízszer fordultam elő ott: kubai helyszíneken forgattuk Karinthy Ferenc Halállista című novellájának adaptációját, amely később részt vett a kubai Latin-Amerikai Filmfesztiválon, ahol elismerésben részesült, holott akkor már megszakadt a jó viszony a két szocialista ország között. Időközben több dokufilmet rendeztem a kubai színházi életről, valamint portrékat készítettem híres kubai művészekről, mert akkoriban a magyar és kubai televízió között együttműködés volt, és a magyarnál pályázni lehetett színházi- vagy portréfilmekkel, amelyeket a karibi szigetországban forgathattunk le. Az egyik legizgalmasabb vállalkozásom a Színház a hegyek közt című produkció volt, amely az Escambray-hegységben játszódott és arról szólt, hogy a havannai Stúdió Színház művészei és írói a forradalom előtt kísérletező, haladó színházat csináltak, de a győzelem után már kényelmetlenné váltak a hatalom szemében. Ezért új feladatokkal bízták meg őket, távol a fővárostól, a hegyekben: a társulattal együtt élő írókat arra kérték, hogy írják meg, a színészek pedig játsszák el az új társadalom, a szocialista ember „megszületésének kínjait és örömeit”.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 38-41. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15155 |
