Huber Zoltán
A 46. Torontói Nemzetközi Filmfesztivál még nem gyógyult fel a világjárványból, de a visszafogottabb program is tartogatott izgalmakat.
A tavalyi teljesen digitális fesztivál után sokáig kérdés volt, milyen formában tér vissza idén immár negyvenhatodszor a TIFF. Bár Toronto a nyár végére remekül állt az átoltottság és az esetszámok tekintetében, a folyamatos bizonytalanság, különféle variánsok és a drákói szigorú kanadai szabályok miatt a szervezők kénytelenek voltak komoly kompromisszumokat kötni. Az erősen áramvonalasított program és a párhuzamosan online és fizikai, hibridként emlegetett megoldások végül egy erősen felemás, még a tisztán virtuális verziónál is ellentmondásosabb fesztivált eredményeztek.
A vörös szőnyegen vonuló sztárok és a belvárost két hétre felforgató fesztiválhangulat elmaradása nyilván érthető, a húzónevek és nagy dobások hiánya már jóval fájóbb. A „normál” években mostanság közel kétszázötven filmcím szerepelt a programfüzetben, ez a szám most úgy érte el a százat, hogy jóval hangsúlyosabb volt a helyi alkotások jelenléte. Több olyan várva várt film is akadt, amit a nagyobb stúdiók nem engedtek a digitális platformra, vagy végül el sem hoztak Torontóba. Az észak-amerikai díjszezon hagyományosan Torontóban szokott indulni, ez a fajta pezsgés idén szinte teljesen elmaradt.
Igaz, Denis Villeneuve személyesen is tiszteletét tette, a Dűne pedig méltó helyen, a világ első IMAX mozijában volt látható. Pablo Larraín Diana-filmjét (Spencer) és Edgar Wright horrorját (Utolsó éjszaka a Sohóban) is kisebbfajta hype övezte, de akiknek sikerült bejutniuk ezekre a vetítésekre, lottónyertesnek érezhették magukat. A városban szeptemberben még csak fél házzal üzemelhettek a mozik, a járványügyi szabályokat követve ugyanis minden második széket üresen kellett hagyni.
A hollywoodi hiányzóknak, az erősen korlátozott fizikai hozzáférésnek és az inkább favorizált digitális platformnak köszönhetően azonban idén sokkal demokratikusabbá vált a fesztivál. A fajsúlyos címek nem uralták a programot, a nagyok nem zárták a délelőtti vagy éjjeli vetítések gettójába a kisebbeket, a néznivalókra vadászók így egyenlőbb esélyekkel futhattak bele a fősodortól távolabb eső produkciókba, ami abszolút pozitív fejlemény. Az amerikai filmipar biztonsági játékát és kivárását a TIFF szervezői egy jóval színesebb nemzetközi programmal ellensúlyozták, női alkotókkal és nőket középpontba állító történetekkel a fókuszban. Itt volt például Enyedi Idlikó új filmje (A feleségem története) is, de kifejezetten örömteli volt az a tény is, hogy a szokásosnál jóval több első nagyjátékfilm kapott helyet a programban.
Justine Bateman csak íróként és rendezőként számít kezdőnek, színészként már a nyolcvanas évek közepe óta jelen van az amerikai televíziózásban. Az erősen személyes Violet egy Los Angelesben dolgozó filmes producer küzdelmeit követi, aki sokáig kényszeredett mosollyal tűri az általában idősebb férfi főnökök kicsinyes hatalmi játszmáit. Olivia Munn nagy intenzitással kelti életre a címszereplőt, aki a karrierjében és a magánéletében is válaszút elé kerül. Közben a belső démona is folyamatosan beszél hozzá és kommentál, Justin Theroux hangján. Bateman rengeteg izgalmas filmnyelvi trükköt bedob, hogy Violet fejébe katapultálja a nézőt, átélhetővé formálva a csak látszólag specifikus élethelyzetet.
Szintén izgalmas bemutatkozás a dél-koreai Hong Sung-eun rendkívül aktuális drámája, az Aloners (Magányosok). A huszonéves Jina azok közé a fiatalok közé tartozik, akik szándékosan egyedül szeretnének élni. A telefonos ügyfélszolgálaton dolgozó lányt még a szomszéd asztalnál ülő kolléga ebédmeghívása is zavarja, a szomszédban lakó férfi váratlan halála miatt mégis kénytelen interakcióba lépni más emberekkel. Az író-rendező egyben a főszereplője is filmjének és egy olyan életstílust mutat meg, amit egyre többen követnek. A látványos fordulatokat mellőző film elsősorban az erőteljes hangulatával ragadja meg az elidegenedés hátborzongató ridegségét.
Az argentin Agustina San Martín első filmje ellenben épp a sűrű fülledt atmoszférával nyűgöz le. A To Kill The Beast (Megölni a szörnyeteget) különlegessége, hogy egy világvégi falucskában, valahol brazil-argentin határon játszódik. A fiatal lány az elveszett bátyját keresi errefelé, de végül egészen mást talál meg. A forró, párás helyet a buja dzsungel öleli körbe, fokozatosan elmosva a valóság és képzelet közötti választóvonalat. San Martín maximálisan kihasználja a különleges helyszín adottságait, gyönyörű képeivel pedig szándékosan szétzilálja a történetet, érzéki élménnyé varázsolva a filmet.
Barcelona sem látható gyakran álmos és poros városként. A katalán Neus Ballús harmadik filmje egy hagyományosan erősen maszkulin világba kalauzolja a nézőt, hogy az elavuló férfi-szerepek és az ezekhez kapcsolódó legkülönfélébb előítéletek mögé nézzen. A The odd-job man (Karbantartók) egy három fős szerelőbrigád néhány napját követi, hiteles és intim portrét rajzolva e bogaras figurákról. Ballús apja egyébként maga is vízvezetékszerelőként dolgozott, a forgatókönyv az ő sztorijaiból indult. A filmben ráadásul nem színészek, hanem valódi szerelők szerepelnek, saját személyiségüket adva a kissé keserédes, ám nagyon is optimista történethez.
Az ecuadori Lo invisible (Láthatatlan) szintén nagyban épít a középpontba állított hősnője, illetve az őt alakító színésznő, Anahí Hoeneisen különös kisugárzására. A szülés utáni depressziótól szenvedő főszereplő egy hegyekkel körülölelt, hatalmas házban él, fényűző körülmények között. Szerető férje, barátai mind aggódnak érte, ám szép lassan kiderül, a nő korántsem az anyaságtól fél. Javier Andrade ráérősen húz be minket a hősnő elsőre irigylésre méltónak tűnő, ám egyre nyomasztóbb és üresebb világába, ahol mintha mindenki csak csillogó árnyéka lenne önmagának.
A fesztivál éjféli vetítései hasonlóan különleges csemegéket tartogattak az ínyencebbek számára. Bár ezt a szekciót a nagy hátszéllel érkezett francia Titán dominálta, sokkal jobban jártak azok a kevesek, akik az ismeretlen címekből válogattak. Az ír You are not my mother (Nem az anyám vagy) a fullasztó népi horrorok modernizált nyomvonalán haladva a mentális betegségek családi kötelékekre gyakorolt hatását vizsgálja. Kate Dolan első nagyjátékfilmje egyszerre hideglelős doppelgänger-rémálom és sötét családi dráma, ami az információk rafinált adagolása és a fojtogató légkör miatt marad emlékezetes.
Hasonlóan okos műfaji kevercs a szenegáli Saloum, ami a zsoldosokat felvonultató vagány akciófilmekből csap át ostromwesternbe, hogy végül szörnyhorrorban végződjön. A fantasztikus afrikai helyszínek és zenék, illetve az alkotók érezhető lelkesedése jótékonyan ellensúlyozza a nyugati mércével nyilván rendkívül szűkös költségvetést, miközben az említett zsánerek idézgetése sem öncélú. A háttérben itt is valós traumák, gyerekkatonák és a háború szörnyűségei kísértenek. Ha már a véres múlt kísértetei, érdemes kiemelni az Encounter (Találkozás) inváziós sci-fiként induló thrillerét, ami szintén rafináltan vált irányokat és tónusokat, reflektálva a mai kor paranoid őrületére is. A veterán katona az idegenek támadásától tartva biztonságos helyre vinné a gyerekeit, de fokozatosan kiderül, semmi sem az, aminek elsőre látszik. Az Amazon kínálatába kerülő film legnagyobb erőssége Riz Ahmed, aki most is fantasztikus.
Idén nemcsak a távoli országok alkotói, de a kanadai filmesek is megörvendeztették néhány kiemelkedő alkotással a közönséget. Az egyik legnagyobb hazai siker Shasha Nakhai és Rich Williamson érzékeny drámája, a Scarborough. A film címe Toronto egyik legszegényebb környékét rejti és három itt élő, többszörösen hátrányos helyzetű gyermek szemszögén keresztül mutatja be a szociális ellátórendszer problémáit, illetve a szűkebb közösségek összetartó erejét. A közönség lelkesen fogadta a filmet, a helyi filmgyártásból ugyanis jobbára hiányoznak a súlyos társadalmi problémákat optimistább hangvételben boncolgató alkotások.
Egy másik fontos, rendkívül aktuális téma Kanadában a telepes múlttal való szembenézés, illetve az őslakosok ellen elkövetett szörnyűségek kollektív feldolgozása. Mindez nemcsak a nyitottságot és befogadást hirdető jelen, illetve a szégyenteljes epizódokkal terhes múlt kibékítése miatt fontos, de az őslakosok és az uralkodó többsége viszonya sem rendezett. A traumák kibeszélése és a másik fél nézőpontjának megértése kiemelt prioritás, aminek fontos eleme az őslakos filmkészítők támogatása. Nem véletlenül övezte tehát kiemelt figyelem a Night raiders (Éjszakai rablók) kanadai bemutatóját, ami a disztópikus sci-fi műfaján keresztül járja körbe a bentlakásos iskolának hívott, de valójában kőkemény átnevelő táborként működő intézményrendszer generációkon átívelő traumáját.
A krí-métis származású Danis Goulet Az ember gyermeke hatására vágott bele a forgatókönyvbe, majd, az északi rezervátumok területét érintő olajvezetékek körül kialakult feszültséget is beleírta a történetbe. A nem túl távoli jövőben Észak-Amerika pusztító polgárháború nyomait viseli, a militáns kormány a gyermekeket kötelező állami oktatásra kényszeríti. Akadnak azonban, akik nemcsak ellenállnak, de egy lányát kereső anya vezetésével be is törnek egy ilyen iskolába. A Night raiders nemcsak azért fontos, mert az őslakosok nézőpontjából beszél a kolonizációról, de a young adult disztópiák nyomvonalán haladó sci-fi saját jogán is érdekes.
Akadtak tehát bőven izgalmas filmek a megkurtított programban, de az idei TIFF összességében mintha nem harciasan védekezett volna a vírus ellen, hanem maga is elkapta volna azt. A fő díjat egyébként, amiről mindig a közönség szavazatai döntenek, Kenneth Branagh önéletrajzi ihletésű fekete-fehér felnövéstörténete, a Belfast kapta. Erről a filmről szinte biztosan hallunk a díjszezonban, de jövőre remélhetőleg kiélezettebb lesz a verseny és a TIFF is új erőre kap.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15154 |
