Filmvilág

A zsáner mesterei

Sonny Chiba (1939-2021)

Sensei

„Szeretem a színészetet, szeretem a harcművészeteket, és szeretem összetársítani őket.”

Életnagyságon felüli férfi, isteneket meghazudtoló erővel és temperamentummal. Rendezői igény szerint törvénytelen jakuza vagy kötelességtudó szamuráj, veszett szörnyeteg vagy bölcs zen mester. Hazájában nemzeti szimbólum, nyugaton a japán film- és populáris kultúra szélesvásznat betöltő ikonja. Sonny Chiba ez év augusztus 19-ikén, 82 évesen lépett át a halhatatlan mozihéroszok birodalmába; hagyatéka 209 játékfilmet és televíziós produkciót számlál.

1975 elején merőben szokatlan reklámfelirat tűnt fel az Upper East Side-i Marquee filmszínház homlokzatán. „A filmvászon történelmének első X-kategóriás harci jelenetei!” – hirdette a homlokzatot uraló transzparens a japán importból származó celluloidtekercsek forradalmi érdemeit. Soha korábban nem volt rá példa, hogy egy akciófilm megtekintését kizárólag felnőtt közönség számára tegyék lehetővé a CARA (Code and Rating Administration) hivatalnokai (ezt a besorolást per definitionem pornófilmek számára hozták létre), miként az sem volt szokványos, hogy a szólás- és véleményezési szabadság sérthetetlenségét hirdető sajtó siessen a cenzúra segítségére, gondosan aládúcolva a hivatal állásfoglalását. Gerald Jonas, az akkortájt 1,8 milliós példányszámban értékesített The New York Times kulturális újságírója is erősen megérintve érezhette magát, a következőképpen merengve a lepedőnyi kiterjedésű napilap tágas hasábjain: „Úgy léptem be a moziba, mint bárminemű cenzúra esküdt ellensége, különösen, ha a cenzúra az emberi test ábrázolására vonatkozik. Kifelé jövet már émelygett a gyomrom a gondolattól, hogy gyerekeket engedjenek be erre a filmre.”

Csupán 21 éves volt, amikor bekopogott a Toei Company tehetségkutató irodájának ajtaján. A legjobb helyre nyitott be: az eredetileg filmforgalmazással, 1953-tól már filmgyártással is foglalkozó vállalat agresszív piaci expanziót folytatott, üzleti stratégiájának szakmai alapját a fiatal talentumok szerződtetése képezte. A Sadao Maeda néven bemutatkozó ifjú kisebb tévés munkákkal kezdett, majd két évre rá teljes munkaidőben foglalkoztatott színésszé léptették elő. 1961-ben már nyolc moziban játszott főszerepet Sonny Chibaként, amiből négyet (Furaibo Tantei 1-2, Funky Hat 1-2) egy mindössze 31 éves, ragyogó tehetségű és csillapíthatatlan ambíciójú rendező dirigált, kinek neve: Kinji Fukasaku.

A jitsuroku eiga (valós eseményeken alapuló kortárs jakuzadráma) majdani atyaúristenét az első pillanattól fogva lenyűgözte az ifjú Sonny természetes karizmája és tomboló energiája, s miután maga is megszállottan, a filmművészet teljes eszköztárát felhasználva kutatta az erőszak és a bűn anatómiáját, életre szóló partnerre lelt személyében. „Arra kért, hogy legyek könnyed, legyek funky és legyek erőteljes, de nem teljesen tudtam, miként is kellene ezt megvalósítani. Fukasaku arra késztetett minket, hogy rögtönözzünk. Ez a négy film volt a legfontosabb a pályafutásom korai szakaszában.” – nyilatkozta Sonny Chiba egy életműinterjúban, lényeglátóan összegezve a rendezőzseni munkamódszerét. Fukasaku vezette rá, hogy használja a testét, hogy mutasson fizikai erőt a vásznon, hogy bűvölje meg a kamerát, s miután a rendező sosem készített koreográfiát az akciójelenetekhez, élesben tanulta meg az improvizáció művészetét.

Sonny Chiba könnyűatléta volt, a japán olimpiai csapat szépreményű várományosa, a harcművészetek felé hátsérülése miatt fordult. Első és legfontosabb mesterévé Masutatsu Ōyama (1923-1994), a kyokushin karate pusztakezes küzdelmekben edződött, legyőzhetetlen harcosként kikezdhetetlen hírnevet szerzett alapítója vált. Kyokushin karatéban négy dant szerzett, miközben más harcművészeti iskolákban (dzsúdó, ninjutsu, kendó, illetve shorinji kempo) is töretlen lendülettel gyűjtötte a fokozatokat, összesen további nyolc dant. Tudását készséggel osztotta meg a következő generációkkal: 1970-ben megalapította a Japan Action Club szervezetet, amely fiatal színészek és kaszkadőrök harcművészeti képzését végezte, s végzi ma is Japan Action Enterprise néven.

Takuma Tsurugi nem valami kellemes jellem; sem életvitele, sem szakmája nem mondható szokványosnak. A renegád karatemester megélhetési alapon, érdemeikre való tekintet nélkül dezintegrálja az emberi testeket, falakon gázol át célirányosan, és ha nem fizet időben, még saját megbízóját is megnyuvasztja, húgát pedig eladja prostituáltnak, mérséklendő az elszenvedett anyagi kárt. Az erkölcs fogalmát kizárólag fizikai küzdelem vonatkozásában képes értelmezni: a harc legyen becsületes, szemtől szembeni, ember az ember ellen.

Az 1974-ben bemutatott Az utcai harcos-trilógia (Gekitotsu! Satsujin ken, Satsujin ken 2, Gyakushû! Satsujin ken) forradalmi jelentőséggel bírt a harcművészeti mozik történelmében. Shigehiro Ozawa rendező félreérthetetlen, valós természetét leplezni sem kívánó full contact erőszakfilmet forgatott, a narratívát és a karaktereket egyaránt a test-test elleni küzdelem szolgálatába állítva. Tsurugi alaptermészete a nagy japán író, Yukio Mishima által bálványozott szamuráj-archetípushoz hasonul: szétfeszíti az életerő, vadul férfias, könyörtelen és végletekig eltökélt. Arca démoni maszk, szívdobbanása a taiko-dobok dübörgése; nem húsból s vérből való figura ő, hanem a kabuki színház hőse.

Az utcai harcos sikere jóidőre megpecsételte Sonny Chiba sorsát. A rákövetkező években futószalagon forgatta a hasonszőrű produkciókat, egykaptafa-szerepek sokaságát halmozta, amelyek közül Kazuhiko Yamaguchi trilógiája csupán életrajzi szempontból is kiemelkedik. Merthogy ezek a filmek (Kenka karate kyokushinken, 1975; Kyokuskin kenka karate burai ken, 1975; Karate baka ichidai, 1977) Masutatsu Ōyama életét dolgozták fel: saját mesterét alakíthatta a vásznon.

Nyugati esztéták számára merőben értelmezhetetlen az a filmipari protokoll, ami a korszak japán filmgyártását igazgatta. A legnagyobb sztárszínészek is túlórapénzre hajtó szalagmunkásként forgattak (Sonny Chiba 1961 és 1963 között 28 filmet vállalt), a sikeres produkciókat gátlástalanul klónozták, a kreatív megfontolások nem sok szerepet kaptak a kereskedelmi szempontok mellett; ahhoz, hogy ebben a stúdiórendszerben remekművek készülhessenek, született zsenik szükségeltettek.

Ebben a konstrukcióban a színésznek nem volt érdemi beleszólása a produkciós folyamatokba. Az adott hierarchiában – márpedig Japánban a hierarchia: minden – a stúdió teljhatalmú sógun, a rendező földesúr, és a legnagyobb sztárszínész sem több megbecsült szamurájnál; a birtok és a család szolgája, aki követi, nem pedig kiadja az utasításokat. A Toei tömegtermelése berendezkedett üzletpolitikáját a gazdasági környezet mellett a demográfia is támogatta: Japán 1960-ra kilábalt a világháborút követő sötét nyomorból, a szigetország dermesztő iramban eredt a nyugat nyomába, az 1945 után született generációk pedig széles, bármiféle újdonságra éhes piacot jelentettek a filmdisztribúció szempontjából.

Fukasaku 1973-74-ben forgatta le a Jakuza ügyiratok-pentalógiát (Jingi Naki Tatakai 1-5), ám a filmtörténelem egyik legnagyszerűbb maffiaeposzában csak epizódszerep jutott régi barátjának. Részleges kárpótlást jelentett, hogy az utóirataként értelmezhető produkcióban (Hokuriku dairi sensô, 1977) főszerepet adott kedvenc színészének, de kettejük kollaborációjának második nagy periódusát már a történelmi kardjátékdrámák határozták meg. Kiemelve a legfontosabb címeket: az Öld meg a sógunt! (Yagyu ichizoku no inbo, 1978), a 47 ronin históriáját adaptáló Ako kastély bukása (Ako-Jo danzetsu, 1978), a Shakespeare-tragédiát okkultista fantasyvel társító Szamuráj reinkarnáció (Makai tensho, 1981), a Nyolc szamuráj legendája (Satomi hakken-den, 1983) mind a szamuráj-legendárium híres történetei és alakjai köré épülnek.

Fukasaku felkérésére az utcai harcos kosztümbe bújt és kardot ragadott, s igencsak jól állt neki a kamishimo. Az erő mellett megjelent a méltóság, a kabuki-színházhoz hasonuló, széles gesztusokat szofisztikáltabb színészi jelenlét tette teljessé; a rendező arra késztette régi barátját, hogy túllépjen a szilaj karatemester figuráján, és bizonyítsa, hogy drámai szerepekben is képes helytállni.

Sonny Chiba meghatározó alakításai a japán filmipar 1970-es évekbeli virágkorához köthetők: popkulturális ikonná, aidoruvá nemesült, s bár ezen státusz kreatív szempontból a legkevésbé sem mondható kedvezőnek, végre lassíthatott az embertelen munkatempón, s élvezhette a hírnév előnyeit.

Mindeközben legnagyobb amerikai rajongója, egy különc csodagyerek már javában körmölte a Tiszta románc (1993) forgatókönyvét, ami a szélesebb nemzetközi közönség számára is ismertté tette Sonny Chiba nevét. „Mit szólnál hozzá, ha ma este elvinnélek moziba? – szólítja meg Clarence a ragyogóan szőke lányt. „Mit néznénk?” – kérdez vissza Alabama, mérsékelt érdeklődéssel. „A Sonny Chiba tripla előadást: Az utcai harcos, Az utcai harcos visszatér, és A harcművésznő.” A szemlátomást zavarban lévő lány akadékoskodik: „Te egy kung-fu filmre akarsz elcipelni?” „Három kung-fu filmre.”

Quentin Tarantino számára Sonny Chiba kulcsjelentőségű inspiráció és igazodási pont. A forgatásokon rendszeresen vetítette filmjeit, gátlástalanul hasznosította újra az általa játszott karaktereket, tőle nyúlta Jules bibliai monológját (Ponyvaregény, 1994; eredetiben Karate Kiba, 1973), a Kill Bill kardkovács-jelenetét szinte egy az egyben a Szamuráj reinkarnációból emelte át; a forrásként szolgáló filmben Muramasha, a kardkovács a következő ajánlással nyújtja át Sonny Chiba új fegyverét: „Ha istent akarod megölni, ezzel a karddal meg tudod ölni istent.”

Az 1990-es évektől a filmográfia roppantmód felhígult, Sonny Chiba Japánban főleg tévés munkákat vállalt, csekély jelentőségű nemzetközi produkciókban (Vasmadarak 3, 1992; Immortal Combat, 1994; Halálos iramban: Tokiói hajsza, 2006) tűnt fel, ugyanakkor még egyszer, utoljára forgathatott Fukasakuval (Battle Royale 2, 2003). A legnagyobb ajándékot, az életműdíjjal felérő szerepet Tarantino osztotta ki számára, midőn összeállította a Kill Bill (2003) szereposztását: Sonny Chiba 209 alakításából a kardkovácsból lett szusiséf, Hattori Hanzo vált az ultimate karakterré, a kortárs globális filmkultúra ikonjává. Tarantino forgatókönyvírói zsenialitását példázza, hogy képes volt egyetlen rövid monológba összefoglalni, méghozzá elegánsan és szeretetteljesen, Sonny Chiba örökségét: „Meg akartam mutatni ezeket a kardokat. Ugyanakkor egy önhöz hasonló személy nyilván tudja, hogy már nem készítek halálos eszközöket. Amit itt lát, azokat esztétikai és érzelmi értékük miatt őriztem meg. Büszke vagyok a munkásságomra, de már visszavonultam.”

A vászon szilaj szörnyetege a valóságban életvidám, előzékeny és kifejezetten szertelen úriember volt, 78 évesen is bámulatos fizikai és szellemi kondícióban, amint azt egy tévéstúdióban rögtönzött közös harcművészeti demonstráció is tanúsította. 2017-ben Keanu Reeves Tokióban népszerűsítette friss harcművészeti filmjét (John Wick 2), és a tévéinterjú során a riporter felemlegette Sonny Chiba nevét. Reeves elragadtatottan méltatta a veterán japán színészt, Sonny Chiba pedig a háttérből hallgatta a laudációt, majd előlépett, hogy bemutatkozzon az amerikai sztárnak. Reeves alig győzött hajlongani, miközben túláradó örömmel vigyorgott és két kézzel szorongatta a maestro jobbját: „Én tudok filmes kung-fuzni, ő viszont valóban tud kung-fuzni. Ő az egyes számú harcművész a filmekben.”

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 34-37. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15152