Barabás Klára
Algíri cigány családba született, önerőből lett elismert filmes, mindig hitelesen, zenében és képekben gondolkodva mesél a romák életéről.
Az idei miskolci CineFest életmű-díjjal kitüntetett díszvendége Daniel Olbrychski lengyel színész mellett Tony Gatlif francia filmrendező volt, aki egyúttal a nemzetközi filmfesztivál zsűrielnöki tisztségét is betöltötte. A 73 éves, roma származású rendező nem ismeretlen a hazai nézők előtt sem, több fesztiváldíjjal is kitüntetett filmje (Gadjo dilo, Transylvania, Szabadság, Vengo stb.) a magyar mozikba és a televízió képernyőjére is elkerült. A zenében és képekben gondolkodó, self made man alkotó mégis elsősorban azért olyan kedves a szívünknek, mert kevesen tettek nála többet a magyar cigányzene megismertetéséért.
*
Nem először jár Magyarországon.
Megtiszteltetés számomra a CineFest zsűrielnöki felkérése és az életművemért kapott díj. Magyarországra mindig szívesen jövök. Annál is inkább, mert ebben az országban, pontosabban Nyírbátorban történt velem az a megvilágosodásszerű élmény, amely egész későbbi pályámat meghatározta, amely kijelölte azt az irányt, amelyen elindultam. De ahhoz a pillanathoz nagyon hosszú út vezetett.
Tudjuk, hogy pokolian nehéz volt a gyerekkora és a pályakezdése…
Egy évszázadok óta nyomorban élő, algíri roma családba születtem. Amikor a hatvanas évek
elején a pied noir-ok, vagyis az Algériában élő franciák százezrei hagyták el az országot, hogy Franciaországban kezdjenek új életet, én is útnak eredtem velük. 15 éves voltam, nem volt vesztenivalóm, olyan reménytelennek tűnt az életem otthon. Provence-ban felkerestem egy ott élő rokonunkat, hogy segítséget kérjek tőle, de ő se szó, se beszéd elzavart. Nem akarta, hogy a koldusszegény rokonok feldúlják nyugalmát. Hogy éhen ne haljak, apró lopásokból tartottam fenn magam, az utcán, vagy parkokban aludtam. Elkaptak, bevittek a rendőrségre, ahol a WC-n lehúztam az irataimat. Az eredeti nevem – Michel Dahmani – helyett magam választotta nevet diktáltam be, így lettem Tony Gatlif. A Gatlif nevet Algír egyik parkja után választottam, ahol annak idején sokat csöveztem. A fogdában töltött éjszaka után nevelőintézetbe küldtek.
Hogyan tudott ilyen mélyről bekerülni a filmes világba?
Az intézetben volt egy nevelőtanárom, aki fantáziát látott bennem, könyveket adott a kezembe és filmeket mutatott. Akkor határoztam el, hogy a kezembe veszem a sorsomat és ha törik, ha szakad, filmes leszek. Egyik kedvenc színészem Michel Simon volt, akit többek között az Atalante című filmből ismertem. 18 éves koromban egy este megvártam a színház előtt, tudtam, hogy egy western-darabot próbálnak. Megszólítottam és arra kértem, hogy hadd játsszam el az egyik indián szerepét. Még az álla is leesett, úgy meglepődött. Azt mondta, hogy nem így mennek a dolgok, a színház szerződteti a színészeket és különben is, oda csak színművészeti tanulmányok után vesznek fel bárkit. Erősködtem, hogy higgye el, én nagyon megfelelnék indiánnak, hosszú fekete hajam van, mint nekik és érzem, hogy van tehetségem a színészethez. Meggyőző lehettem, mert egy idő után ajánlólevelet írt nekem, amelyben arra kérte az igazgatót, hogy vegyen pártfogásába. Így kerültem a színházhoz, aztán innen lépésről lépésre egyre közelebb kerültem a filmgyártáshoz is. Egy színészmesterséget oktató tanárnőhöz kerültem, aki könyvekkel látott el, megismertetett a francia kultúrával, javasolta, hogy milyen filmeket, színházi előadásokat nézzek meg. Korábban csak módos polgárcsaládok csemetéivel foglalkozott, olyan elvadult utcagyereket, mint én, még hírből sem ismert. De nagyon elégedett volt az előmenetelemmel.
Ez úgy hangzik, mint egy tündérmese. Valóságos csoda történt Önnel.
Igen, ez tényleg olyan, mint egy csoda, de közben sok csalódás is ért. A színházban többen is sértő hangon kérdezgettek: mit keresel itt, tudsz te egyáltalán írni, olvasni? Amikor egyik első filmes próbálkozásom után lesújtó kritikákat kaptam, elhatároztam, hogy végképp hátat fordítok Franciaországnak és feladom művészi ambícióimat. Első utam a Ceauşescu bukása utáni Romániába vezetett, onnan pedig Magyarországra, azon belül is a már korábban említett Nyírbátorra. Havas, néptelen táj fogadott. Bár semmilyen forgatókönyvem nem volt, mégis ott fogalmazódott meg bennem, hogy filmet akarok csinálni egyszerű emberek életéről. Szekeres Dénes volt a magyar producerem és volt egy magyar első asszisztensem is, akit megkértem, hogy találjon nekem egy franciául tudó, szőke színésznőt. Talált is, ő volt Vörös Eszter, akit leültettem egy kihalt pályaudvar elé és megkértem, hogy sírjon. Ezzel a sírással búcsúzik egész addigi életétől, miközben kisfia aprópénzt ad cigány zenészeknek, hogy búcsúzóul játsszák el anyja kedvenc csárdását.
Ez a képsor a később oly nagy sikert aratott Latcho Drom egyik emblematikus jelenete. Azé a filmé, amely önt is egycsapásra híressé tette.
Igen. Itt, Magyarországon pattant ki a fejemből az a gondolat, hogy a cigányok Indiából Európába vezető útját egyetlen szó nélkül, csupán a zenéjük és a táncuk segítségével mutassam be. Ezt a koncepciót a későbbiekben is megtartottam, hiszen a zene, a cigányság zenéje minden filmemben hangsúlyos szerepet kap, a zene által szeretek emberi sorsokat bemutatni. Franciaországba már azzal az elhatározással tértem vissza, hogy nagyszabású, koprodukciós filmet hozok össze, amelynek tartópillére a cigány zene és tánc lesz. A stábbal egy évig voltunk távol, Indiából indultunk és nyolc országot jártunk be, a cigányok útját, akiknek reménytelen, nyomorúságos helyzetük miatt újra és újra útra kellett kelniük.
Egy korábbi interjújában azt nyilatkozta, hogy „Szerencsémre 68-ban húsz éves voltam és a későbbiek folyamán ebből sokat profitáltam.” Mit értett ezen?
A 68-as események felszabadítóan hatottak rám. Már akkor is nagyon ellene voltam a fogyasztói társadalomnak. Ez volt az első lázadás a fogyasztói társadalom ellen és a természetvédelem mellett. Végig kint voltam az utcán Párizsban a többi, szabadságra vágyó fiatallal együtt. Korábban nem volt szabad a francia társadalom, és ez különösen a fiatalokat sújtotta. A lányok nem dohányozhattak, nem sminkelhették magukat, a gimnáziumokban külön lány- és fiúosztályok voltak. Nagyon zárt, mondhatni reakciós volt a francia társadalom. Nagy szerencsémnek tartom, hogy a legfogékonyabb koromban, húsz évesen élhettem át ezt a felszabadító élményt.
Filmes pályáját befolyásolta a párizsi diáklázadás?
Természetesen. Kicsit az anarchia felé sodort. De hangsúlyoznom kell: nem az erőszak, hanem a törvények, szabályok nélküli élet felé. Ezt a hatást tükrözi a Je suis né d’une cigogne (Gólyafiókák) című filmem.
Filmjeiben ismert színészek mellett sok-sok amatőr is játszik. Hogyan választja ki őket?
Valóban sok amatőrrel dolgozom, de a zenészek nem azok. Talán nem híresek, de egytől egyig zseniálisak. Virtuóz módon hegedülnek, gitároznak. Én is tudok gitározni, bár soha nem tanultam. A zenészeim sem jártak konzervatóriumba, zenéjük mégis tökéletesen beilleszthető a filmjeimbe. Olyan tisztán, szabadon muzsikálnak, ahogy én a filmjeimet készítem. A zene a vérükben van.
Több magyar zenész is szerepel a filmjeiben. A Gadjo dilóban a francia fiatalember (Romain Duris) Miczura Mónika csodálatos hangját keresve indul el Erdélybe, Palya Bea pedig a Transzylvániában kápráztat el bennünket énekével. Hogyan fedezte fel a magyar zenészeket?
Juhász Miczuráról első romániai utam során hallottam először. Bukarestben találkoztam valakivel, aki a cigány zenével foglalkozik. A Gadjo dilo (A bolond idegen) ötlete már megvolt a fejemben, tehát kerestem egy különleges női hangot. Ő mondta, hogy van egy törékeny, picike lány, akinek csodálatos hangja van. Ahogy belehallgattam, azonnal tudtam, hogy ez az, amit keresek!
A Gadjo dilo keletkezéstörténetéhez az is hozzátartozik, hogy a kilencvenes évek elején olvastam egy újságcikket, amely egy romániai cigány falu elleni pogromról adott hírt. A falut felgyújtották, a tűzben több gyerek is meghalt. Azonnal a helyszínre utaztam, a temetésen is részt vettem. Ezt a megrendítő motívumot is beépítettem a filmbe.
Filmjei forgatókönyvét is ön írja. A forgatás során van mód az improvizációra, vagy ragaszkodik az előre megírt forgatókönyvhöz?
Minden filmemnek én írom a forgatókönyvét, de a forgatás során szabadon kezelem azt, többször módosítok rajta. Nem sok rendező követi ezt a módszert, de például Godard is így filmezett.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy csak a roma rendezők tudnak őszinte filmet készíteni a romákról.
Igen, ebben biztos vagyok. A gádzsók nem értik a romák gondolkodásmódját. Vegyük például Kusturica vagy Petrović filmjeit. Kusturicát nem ismerem személyesen, összesen két filmjét láttam. Az első a Cigányok ideje, ugyanis alighogy elkészült, a forgalmazója megkért, hogy nézzem meg és mondjak róla véleményt. Azt mondtam a forgalmazónak, hogy nagyon jó film, de a rendező nem nagyon ismeri a cigányokat, Kusturica azt a világot mutatja be, ami az ő képzeletében él a cigányokról. Ugyanez a véleményem Petrovićról is, akinek csodálatos a filmje, a Találkoztam boldog cigányokkal is, de őt sem tartom hitelesnek. Ugyanis a cigányok nagyon sokszor játszanak, nem azt mondják, amit gondolnak, színjátékot adnak elő. A gádzsók nem látnak át rajtuk. Kusturicát is kiváló rendezőnek tartom. Korábban láttam még egy filmjét, a Papa szolgálati útra megy címűt, amit nagyra értékelek. Kusturica a koszovói cigányokkal és cigányokról filmez, olyan filmeket csinál, mint Paradzsanov, tele szürrealista elemekkel. Kusturica rajong Paradzsanovért, de Paradzsanov erősebb, költőibb. A folyón felvett szertartást is az ő filmjei inspirálták. Ez a jelenet nagyon költői, de abszolút nem hiteles. A cigányok részt vesznek keresztelőn, de eszükbe nem jutna folyón rendezni ilyet. A cigányok idejében a folyón ringatózó csónakok, a gyertyák nagyon szépek, de ilyen a valóságban nincs, ez cirkusz. Paradzsanovnál látunk hasonló jeleneteket, de Paradzsanov ortodox volt, a cigányok pedig keresztények.
Én kicsit óvatos vagyok Kusturica világával szemben. Írtam egy levelet a sajtónak, amelyben elismerem, hogy nagyon jó rendező, a film zenéje pedig egyszerűen csodálatos, ennek ellenére vannak fenntartásaim vele szemben. Ezzel együtt arra buzdítottam a nézőket, hogy menjenek el megnézni a filmet.
Elmesélek egy történetet, ami jól érzékelteti, mit értek azon, hogy a nem romák nem érthetik meg a romák mentalitását. Magyarországon forgattam egy kis faluban, ahol szerződtettem cigányokat, köztük zenészeket is a filmhez. Nem igazán jöttem ki velük, mert állandóan alkudoztak a pénzről. Hogy bosszantsanak és több pénzt alkudjanak ki tőlem, a fekete mágia eszközéhez folyamodtak. Levizelték a filmdíszletet. A faluból szerződtetett romák nem voltak hajlandó a levizelt díszletben játszani, mert hiedelmeik szerint az balszerencsét hozna rájuk. Erre leállítottam a forgatást és közöltem velük, hogy akkor végeztünk, elmegyünk máshová filmezni. Erre megint alkudozásba fogtak, hogy ugyan már, miért csinálja ezt. Mi ilyenek vagyunk, félünk a rontástól. Megkérdeztem, hogy akkor mit lehet csinálni, hogyan lehet levenni a rontást a forgatásról. Azt javasolták, hogy hívassunk papot, aki majd elvégez egy speciális szertartást.
Hasonló szertartás látható a Transylvaniában is, ahol a lányt a templomban lavórba állítják és tejjel locsolják, hogy megszabadítsák a reménytelen szerelemtől.
Igen, ugyanaz történt. Az összes roma elment a templomba, ahol egy pap egészen bizarr szertartást celebrált. Hosszan beszélt latinul, majd közölte, hogy minden rendben, megszabadította őket a balsorstól. Mindenki éljenzett, tapsolt, olyan volt, mint egy színjáték. Számomra viszont nem volt játék, mert emiatt félbe kellett szakítanom a forgatást. De mivel ismerem a romák gondolkodásmódját, belementem a játékba, mert tudtam, hogy csak így tudom elérni, hogy folytathassuk a munkát. A producerek viszont, akik nem ismerik őket, azonnal feladták volna és meg sem álltak volna Párizsig.
Filmjeiben nagyon őszintén mesél a romák nyomoráról, tudatlanságáról, babonáiról. Nem neheztelnek emiatt a roma nézői?
Én csak száz százalékosan őszinte filmeket tudok csinálni. Amikor a Princest (Hercegek) forgattam, ismertem minden köztiszteletnek örvendő roma tisztségviselőt. Ők mindenben a segítségemre voltak. Megkérdeztem tőlük, mi a véleményetek, megcsinálhatom én ezt a filmet? Azt mondták, hogy nem, ne csináld, mert a cigány férfiak nem űzhetik el a feleségüket. Mondtam nekik, hogy én is cigány vagyok, ezért tudom, hogy a cigány férjeknek joguk van elüldözni a feleségüket. Ne meséljetek nekem össze-vissza, tudom, hogy így van! „Igen, így van!” – válaszolták– „De ezt nem kell a gádzsóknak is elmondani.” Én csak őszinte filmet akarok csinálni, én nem hazudok. – mondtam nekik. – Én sem értek egyet azzal, hogy el lehessen az asszonyokat zavarni a háztól, nem mindenben értek egyet a cigányok mentalitásával. Nem értek egyet azzal, hogy megverhetik, elzavarhatják a háztól a feleségüket. De ezt is őszintén meg kell mutatnom, mert ez egy igaz történet. Egy olyan asszony írta meg a saját történetét, akit a férje elzavart a háztól és nem engedte, hogy találkozzon a saját gyerekével. A felelős cigány értelmiségiek nem járultak hozzá, hogy ebből a történetből filmet csináljak. Ennek ellenére mégis megcsináltam és a filmet bemutatták Angers-ban, egy emberjogi fesztiválon, ahová meghívták az összes cigány felelőst is. Amikor befejeződött a vetítés, ők tapsoltak elsőként, fotózkodtak velem. Be nem vallották volna, hogy meg akarták tiltani az elkészítését.
A Korkoro (Szabadság) nagyon fontos állomás az ön filmes karrierjében. Míg a holokauszt zsidó áldozatairól rengeteg szó esik, addig a cigány áldozatokról annál kevesebb.
A Korkoro előzménye az, hogy részt vettem a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon, ahol megkerestek különböző országokból jött, cigány származású értelmiségiek, akik a cigány holokausztot kutatták. Arról győzködtek, hogy csináljak filmet a roma holokausztról. Ránk senki nem figyel, érveltek, de ha készülne erről a témáról is film, akkor jobban tudatosodna mindenkiben, hogy milyen sok roma áldozata volt a holokausztnak. Azt válaszoltam, hogy én csak szabadon és ihletből tudok filmet csinálni, nem megrendelésre. Képtelen vagyok rekonstruálni, csak a magam módján tudnék, valós tények alapján elkészíteni egy ilyen filmet. Ezután Franciaországban találtam is egy igaz történetet, amit senki nem ismert, majd sikerült a forgatáshoz szükséges tetemes összeget is összeszednem. A film főszereplője egy, a francia ellenállási mozgalomban aktív szerepet vállaló tanárnő, aki mindent elkövet, hogy megmentse a falujában élő romákat, akik ellen a németek hajtóvadászatot folytatnak. Miután a németek tudomást szereznek arról, hogy a tanárnő hamis papírokkal látja el a romákat, elfogják és őt is koncentrációs táborba küldik.
A film elkészülte után azt mondtam a producereknek, hogy beleegyezek abba, hogy a gázsim alacsony legyen, de van egy feltételem: a filmet mindenhol a világon a romák ingyen nézhessék meg a moziban és a dvd-t is ingyen kaphassák meg. Nem akartam, hogy ebből a témából bárki is üzleti hasznot húzzon. Elfogadták a feltételemet a producerek és a romák is. Ugyanis őket is megkértem, hogy ingyen forgalmazzák a Korkoro dvd-jét.
Minden filmjéből süt az utazás, az úton levés iránti nosztalgia. Letelepedett, lakótelepi lakásokba „kényszerült” cigány szereplői sokkal sérülékenyebbek, boldogtalanabbak, mint a szabadon vándorló társaik.
Vichy annakidején betiltotta a cigányok vándorlását, aztán a második világháború után ismét szabaddá vált a vándor életmód. Az útra kelő cigányok elsősorban a zarándokutakat követik karavánjaikkal, de nem ritka még manapság sem, a ló vontatta karavánokon való utazás. Bárki bármit mond, a vándorcigányok nagyon erősek. Nem félnek a hidegtől, a nyomortól, a megpróbáltatásoktól. Sokkal találkoztam Erdélyben, Németországban, Franciaországban is. A cigányok a mai napig őrzik a vérükben a vándorlás, a szabad élet iránti nosztalgiát. Ugyanakkor a mai gyerekek elfogadják, hogy iskolába kell járniuk, hogy megtanuljanak írni, olvasni.
Felmérések szerint a vándorcigányok sokkal jobban tisztelik a törvényt, mint a letelepedettek.
Igen, ez igaz. Erről szól a Geronimo és a Princes című filmem is. Ez utóbbiban a fiatalember, aki az anyjával és a gyerekével él egy külvárosi lakótelepen, már nem tiszteli sem a törvényeket, sem a cigány hagyományokat. Elvesztette az identitását és ez nagy baj.
Utolsó filmjét, a Tom Medinát az idei cannes-i fesztiválon mutatták be, nagy sikerrel.
A film hőse egy fiatalember, aki lázad a sorsa ellen. Nyomorba született, tudja, hogy
onnan képtelen magát kiverekedni. Csavarog és apró stikliket követ el, emiatt a bíró pártfogó családhoz küldi Camargue-ba. Tom rendkívül érzékeny, sérülékeny fiatalember. Képtelen elviselni az erőszakot és az igazságtalanságot. Ez a film rólam szól, az én élettörténetem. Tom Medina én vagyok. Még abban is hasonlítunk, hogy nem csak a nevünket, de a sorsunkat is mi választottuk önmagunknak.
A Tom Medinán kívül egy korábbi filmje, az Exiles (Száműzetések) is bőven tartalmaz önéletrajzi motívumokat. Zano és Naima, a fiatal szerelmesek kalandos út során visszatérnek Algériába, hogy rátaláljanak gyökereikre. Naima egyszer azt mondja: „Az én politikám a zene.” Ez akár az Ön hitvallása is lehetne.
Igen, így is van. Egyszer bukaresti roma értelmiségiek küldtek nekem egy üzenetet. Arra kértek, hogy jöjjek el, beszéljünk a romák elkeserítő helyzetéről és képviseljem őket New Yorkban egy konferencián. Bár teljes mértékben velük vagyok, velük érzek, nem tudtam elvállalni ezt a felkérést. Nekem nem az a feladatom, hogy politizáljak, én a cigányság érdekeit a filmjeimmel képviselem. Minden filmemben a zene az én szeretett népem, a cigányság védelmezője, mondhatnám védőügyvédje. Én a kultúrájuk bemutatásával szeretnék hozzájárulni a cigányság elfogadtatásához.
Barabás Klára fordítása
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 18-21. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15150 |
