Jordi Leila
A mai Kína olyan gyors ütemben modernizálódik, hogy ahhoz szinte lehetetlen épségben alkalmazkodni. Az elveszettség érzése áthatja a fiatal rendezők nagyvárosi tablóit.
Kína e pillanatban a világ leggyorsabban városiasodó területe, habár erősen őrzi és ragaszkodik tradícióihoz, eközben mégis óriási sebességgel fejlődik. Városok, egész infrastruktúrák épülnek fel a semmiből, vagy tűnnek egy egyik napról a másikra. A folyamatos modernizáció, és az ebből fakadó bizonytalanság a kortárs kínai filmeseket is megihlette. Ezzel egyidőben megszületett a korábbi generációktól megszokott dokumentarista ábrázolással szembemenő, a valóság lírai bemutatását megcélzó alkotói látásmód. Ezek a filmek, bár nem rugaszkodnak el a hétköznapoktól, mégis stilizáltabban jelenítik meg a mai életmódot. Míg a valós helyszínek és amatőr szereplők továbbra is gyakoriak, előtérbe kerül a szereplők belső monológjának megjelenítése, valamint az őket érő környezeti hatások szubjektív ábrázolása. Ezen írásban három olyan kortárs kínai filmről lesz szó, melyekben megfigyelhető ez a tendencia. Az első a tragikus sorsú Hu Bo által rendezett An Elephant Sitting Still (Az elefánt csendben ül), a második a szintén elsőfilmes Zheng Lu Xinyuan alkotása, a The Cloud In Her Room (Felhő a leányszobában), a harmadik pedig az egy órás 3D-s snittjéről elhíresült Long Day’s Journey Into Night (Egész napos utazás az éjszakába). Közös ezekben a filmekben a főszereplők magánya, a környezetüktől való eltávolodás, valamint a zavaros családi háttér. Összeköti őket a szülővárosba hazatérés fontossága, a keresés motívuma, valamint az eltűnt, már csak emlékként élő szerelmek feldolgozatlansága is. Ez a fajta bizonytalanság, a változástól való félelem, mintha elemi tapasztalása lenne a mai kínaiaknak. A múlt túl gyorsan tűnik el ahhoz, hogy feldolgozni lehessen, a jelen pedig túlságosan ismeretlen ahhoz, hogy biztonságot nyújtson. A karakterek ennek ellenére próbálnak a jövő felé haladni, ám mindennapjaikat mégis áthatja a stagnálás. A gyökértelenség furcsa képlete ez, amely a fiatal karakterek egymással való kapcsolatában ütközik ki leginkább. Mindhárom esetben nagyvárosi tablót látunk, sok éjszakai képpel, borús, melankolikus hangulattal átitatva. A modern kínai városok nem szolgálnak otthonként, inkább végtelen útvesztőkre emlékeztetnek, lehetetlen megtalálni a kiutat.
Az első és az utolsó
Hu Bo (1988-2017) a Pekingi Filmakadémián végzett, de emellett novellákat írt, és három regénye is megjelent, mielőtt 29 éves korában végett vetett az életének. Első és egyben utolsó filmjét áthatja a melankólia, karakterei számára pedig meghatározó élmény az elhagyatottság és a tehetetlenségből fakadó harag érzése. Az An Elephant Sitting Still premierje a kínai 12. FIRST Nemzetközi Filmfesztiválon volt, a 68. Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon pedig elnyerte a FIPRESCI díját, majd több helyen is sikeresen szerepelt. Méltatta Tarr Béla, Ang Lee és Wang Bing is.
Filmjében négy sorsot követhetünk nyomon, melyek a Manzhouliban található városi cirkusz híres elefántjának köszönhetően összefonódnak. Legendaként hangzik el többször a történet az állatról, aki nem törődve a világgal, csak gondtalanul üldögél egyhelyben. A film a rendező korábbi regényében (Huge Crack, 2017) olvasható történeten alapul.
Egy nap leforgását követhetjük végig, ám ezalatt sorsdöntő változások állnak be a szereplők életében. Uralkodik a rideg tél, többször látunk nyirkos, nedves utcaképet. Olyasfajta csontig hatoló hidegnek tűnik ez, amin a karakterek meleg téli kabátja és a folyamatos cigarettázás sem segít. A négy sorsban közös, hogy nehéz helyzetből indulnak, ám egy annál még nehezebbe jutnak el, melyet meghatároz a kilátástalanság. A filmben visszatérő elem a halállal való szembesülés, és a veszteség feldolgozása.
Egy fiatal férfi szerelmi bánatában legjobb barátja feleségével jön össze, ám a férj ennek szemtanúja lesz és a mélybe veti magát egy többemeletes panelház erkélyéről. A férfi 17 éves testvére osztálytársait terrorizálja az iskolában, mígnem egy összeszólalkozás közben hanyatt esik a lépcsőn és meghal. A fiú, aki meglökte, zavart családi háttérből érkezik, apja semmirekellőnek tartja, anyja nem foglalkozik vele, nagymamáját pedig holtan találja fűtetlen lakásában. Menekülni kénytelen, hiszen a halott fiú bátyját köti a bosszú. Szerelme egy osztálytársa, akinek rendkívül rossz a viszonya az alkoholista anyjával, így a jobb élet reményében az iskolaigazgatóval jön össze. Amikor ez kiderül, a lány maga is száműzötté válik. A film negyedik szereplője egy idős férfi, akit otthonba akar zárni a családja, egyszerűen azért, mert nem fér el a lakásban, ahova költözni akarnak. Amikor a férfi szeretett kutyáját megtámadja egy elkóborolt eb, semmi indoka nem marad, amivel ellentmondhatna családja kívánságának. Az idősotthon rémisztő, az ott élő emberek magányosak, és teljesen magukra vannak hagyva egy klausztrofób környezetben.
Mind a négy szereplőben közös, hogy akár fényes jövő is állhatna előttük, elvekkel, morális tartással bírnak, ám akik körül veszik őket, valamilyen módon mind kompromittálódnak, és végül csalódást okoznak nekik, ezzel pedig a bukásukat okozzák. Hu Bo világából hiányoznak a megértő, empatikus szereplők, mindenki erőszakos, egyszerre sebzett és bántalmazó. Az iskolaigazgató, aki tanító lévén jelenthetné a motivációt diákjai számára, egy megkeseredett és önző ember, aki csak a reménytelenség érzését erősíti bennük. A folyamatos, felfoghatatlan változás tematikája jelenik meg a filmbéli iskola egyik napról a másikra való felszámolásában. A diákok még be sem fejezték az évet, máris jön a hír, hogy az épületet lerombolják, mert túlságosan régi. A tanulók így magukra maradnak, és a legtöbbjük jövője kérdőjelessé válik.
Az elefánt és a filmbéli szereplők között éles a különbség: míg az állat megtanult beletörődni a körülményeibe és elfogadni a sorsát, addig a négy főszereplő keresi a kiutat, a változást, egy jobb élet reményében. Mindezt teszik annak ellenére, hogy a hozzájuk legközelebb állók igyekeznek erről lebeszélni őket. Az iskolaigazgató többször közli velük, hogy számukra nincs jövő, ne reméljenek, mert a világ egy szörnyű hely, amit csak túlélni lehet. A fiú, a lány, az öregember és az unokája mégis útra kelnek, busszal utaznak át a kietlen kínai tájon. A busz végül megáll a semmi közepén, bizonytalanságban hagyva a nézőt, azzal kapcsolatban, hogy a szereplők vajon eljutnak-e Manzhouliba, ahol az elefánt várja őket.
Hu Bo filmjében minden rossz irányba megy, ezt sugallja a folyamatos kameramozgás, a sokatmondó csendek és a sokszor kegyetlen dialógusok is. A rendező mégis talált négy olyan lelket ebben a világban, akikért érdemes aggódni, akik éles kontrasztban állnak az őket körül vevőkkel, és akiknek szebb jövőt szeretnénk kívánni.
Távozás
A The Cloud in Her Room (Ta fang jian li de yun) az elsőfilmes rendező Zheng Lu Xinyuan alkotása, melynek bemutatója a 2020-as Rotterdami Filmfesztiválon volt, ahol elnyerte a Tiger szekció legjobb filmnek járó díját. A rendező ezt megelőzően több kísérleti hangvételű rövidfilmet is készített.
A fekete-fehér film egy a húszas éveinek elején járó lány megrekedt életének története. Muzi az egyetem befejezése után költözik haza a szülővárosába. Szülei elváltak, ám a lakás, ahol laktak még mindig üresen áll. A filmet átjárja az üres terek csendje, minden képe valamiféle hiányt, és egyben vágyódást fogalmaz meg. Egy központi gondolat a hazatérésben rejlő ellentmondásosság, hiszen sok kínai városhoz hasonlóan, Muzi szülőhelye is folyamatos változásnak van kitéve. Többször látunk építkezésről képeket, melyek az állandóság lehetetlenségét reprezentálják. Hiába vágyik a lány a biztonságra, körülötte változik a családja, a párkapcsolatai és a város, ahol él. Muzi így nem talál kapcsolódást, csak sodródik, közben pedig a városképpel párhuzamosan formálódik.
Állandóan esik az eső, hideg van, a dolgok szétesnek, vagy a szemünk láttára tűnnek el. Kézi kamera és fix beállítások váltják egymást. Az érdekes képi megoldások, és experimentális betétek is sokat hozzáadnak a történet különös elbeszélőmódjához. Hu Bo filmjéhez hasonlóan itt is sorsdöntő a felbomlott család, a felelőtlen szülők által okozott zavar a gyermekeik életében. A kiüresedett, de még bútorokkal telepakolt lakás összecseng Muzi szüleinek megromlott kapcsolatával, ami hármójukat kísérti a jelenben is. A változás már megtörtént, a múlt elemei ugyanakkor nem tűntek el teljesen, így feledni sem lehet őket.
A fiatal lány többször próbál beszélgetésbe elegyedni édesapjával, ám mintha láthatatlan fal feszülne köztük. Édesanyja inkább olyan neki, mint egy barátnő, az anya nem tartja a hierarchia megkívánta szabályokat, sőt egy este együtt részegednek le egy karaoke klubban. A családi viszonyok felbomlásának veszélyét jól példázza az ivászattal töltött este utáni experimentális álom-szekvencia, melyben Muzi megcsókolja a fájdalomtól könnyező édesanyját. Mintha helyet cserélne anya és gyermeke, hirtelen a lány lesz a védelmező, a megnyugtató jelenlét, aki kibillenti anyját a szenvedésből. Muzi saját kapcsolataira is kihat a szituáció, és bár találkozik egy számára szimpatikus fiúval, volt szerelmén képtelen túltenni magát. A film egyik kiemelkedő jelenete összefoglalja ezt a fajta lezáratlanságot. Muzi és szerelme egy bárban ülnek, utolsó vacsorájukat töltik. A férfi arra kéri, csukja be a szemét, míg ad neki egy ajándékot. A meglepetés nem más, mint a fiú távozása. Muzi ennek csukott szemmel a tanúja, mintha álmodná, csak a nyíló és csukódó ajtó hangjai árulják ál neki, egyedül maradt.
A rendező érzékelteti, hogy a családi problémák nem csak a huszonéves lányra hatnak ki, hanem a következő generációra is. Muzi kishúga nem tudja, hogy féltestvére a lánynak, tehát egy olyan titokkal kénytelen felnőni, ami a későbbiekben komolyan befolyásolhatja identitását, és a szüleibe vetett bizalmát.
A film finoman ábrázolja egy nő útkeresésének felkavaró mivoltát, és azt a fajta elveszettség érzetet, identitáskeresést, amit egy harmonikus családmodell felbomlása vált ki a fiatal felnőttekből. A lány szeretetre vágyik, ám ezt nem kapja meg senkitől, ehelyett kusza, értelmezhetetlen emberi viszonyok hálójába keveredik. Az egyetem után egy fotós csapat tagjaként kezd el dolgozni. Erős társadalmi kommentár az esküvői fotózás jelenete, melyet elmos az eső, az ég sötét, a pár pedig komoran néz a kamerába.
A film dramaturgiája a csendek és a lírai betétek sokaságával hasonlóságot mutat Hu Bo filmjével. Ez a fajta elbeszélésmód lehetőséget ad a nézőnek, hogy a főszereplővel együtt élje meg az idő lassú múlását, a jövő bizonytalanságát, hiszen vele együtt, egy lassan előre haladó történet megfigyelőjévé válhat. A filmben nincsenek feloldások, Muzi inkább beletörődik a helyzetbe, szerelme eltűnésébe, és annak bizonytalanságába, hogy nem tudja, mit jelentett a férfi számára.
Hamis emlékek
Bi Gan 2018-ban készítette második nagyjátékfilmjét, ami a Long Day’s Journey Into Night címet viseli. A rendező már második filmjével, a 2015-ben Locarnót is megjárt Kaili blues-zal felhívta magára a figyelmet. A történetben a főszereplő unokaöcsét eladja a nemtörődöm apja, ő pedig megpróbálja visszaszerezni a gyereket, akivel közeli kapcsolatban áll. Eközben beutazza a vidéki Kínát, rendkívül érdekes helyszínekre kalauzolva el a nézőt. A film talán kevésbé letisztult, mint a Long Day’s Journey, mégis minden későbbi motívum megtalálható benne: keresés, álomszerűség, változás.
Neonszínben úszó utcák, álomszerű kompozíciók és zene, valamint egy rendkívül összetett történetmesélési technika vegyül Bi Gan filmjében. Az önreflektív film olyan gondolatokkal játszik, mint az emlékezés igazsága, az álom és a valóság kapcsolata, mindezt pedig összefüggésbe hozza a filmkészítéssel és a mozi varázsával.
A szülővárosba hazatérés motívuma, és az elveszett dolgok utáni vágyódás és kutatás, itt is előtérben áll. A film főszereplője apja halála után tér haza, majd egy régen elvesztett szerelmét próbálja megtalálni. Az emlékezés keveredik a valóssággal, a múlt a jelennel, a hazugságok az igazsággal. A sztori nem időrendben bontakozik ki, a történetet töredékekből, foszlányokból kell a nézőnek összeraknia, ami tovább erősíti az film álomszerűségét. A főszereplő mindenáron igyekszik megragadni a múltat, ám az egyre elérhetetlenebbé válik számára. Feltűnnek régi barátok, egy fotó az édesanyjáról, egy régi szerelem, ám az mindvégig zavaros marad, hogy ezekből mi hamis emlék, és mi igazság. A film olyan hatást kelt, mintha egyszerre több ember emlékein utaznánk keresztül.
Többször tér vissza egy olyan beállítás, melyben a főszereplőt hátulról követi a kamera, keveset mutatva a környezetéből. Ez a fajta követés, vakon tapogatódzás jellemzi a film főszereplőjét is, aki a saját múltjától nem látja jelenét és jövőjét. Újból egy olyan karakterrel találkozunk tehát, aki a múltban történt események miatt képtelen megélni a jelent, és ezért egy köztes állapotban ragad. A női főszereplő David Lynch femme fatale hősnőire emlékeztet, rébuszokban beszél, és egy megfoghatatlan aura lengi körbe. A nő maga az álom és az emlék, melynek fele talán hazugság, a férfi mégis tőle várja a megoldást, őt választja vezetőjéül.
A férfi háromszor ül moziban. Egyszer egy gyilkosság véghezvitele miatt, amikor egy barátját öli meg. Másodszor a nővel, amikor a vásznon látható jelenet feltehetően épp a gyilkosságot mutatja, hiszen a nő sírva fakad. Harmadszor pedig egyedül, amikor a filmet nézve elalszik. Ezeken a pontokon a filmbéli valóság különböző rétegei mosódnak össze. Még csak a film közepén járunk, amikor váratlanul megjelenik a végefőcím. Később a néző valósága is bevonódik, amikor a filmbeli moziban is megjelenik a cím a vásznon: Long Day’s Journey Into Night. A reflektív játék a főszereplő, és egyben a néző által megélt valóság szubjektivitására is felhívja a figyelmet.
A film érdekessége, hogy a harmadik mozis jelenetnél egy 3D-s, majdnem egy teljes óra hosszúságú hosszúbeállítást figyelhetünk meg. Ahogy főszereplő elalszik, egy sötét földalatti kamrában találja magát, és már indul is a felszín irányába, a város főterére vezető snitt. A befejezés egyik lehetséges értelmezése tehát, hogy a főszereplő még mindig a moziban alszik, és minden, ami azután történik csak egy álom. Ugyanakkor az is lehetséges, hogy amit innentől látunk, az nem más, mint a mozifilm, amit a főszereplő beült megnézni.
*
A három rendező, habár mind sajátos módon, líraian ábrázolja a bizonytalanságban lebegő karakterek tapasztalatait. Ezt támasztja alá a helyszínválasztás, mely az ismeretlen, de óriási kínai nagyvárosban összpontosul, ahol óhatatlanul is elveszetten érezheti magát az ottlakó. A fiatal kínai generáció számára elkerülhetetlennek tűnik a gyors változás okozta zavar, amiből az egyetlen kiútnak a stagnálás tűnik. A filmek erre az élethelyzetre reflektálnak, lassan mesélnek, hosszúbeállításokkal és non-lineáris időszerkezettel érzékeltetve az elmúlás és a változás megfoghatatlanságát. Mindhárom filmben személyes történeteket látunk, de az egyéni tragédia beágyazódik a viharos gyorsasággal változó társadalmi kontextusba.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 24-27. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15149 |
