Orosz István
Gyulai Líviusz (1937-2021) grafikáiban és rajzfilmjeiben az ízek és az abszurditások, a látványok és a trópusok, vagyis a stílus és a humor mindent fölülír.
Már kiállító mûvész volt, jegyzett grafikus, sõt országosan ismert illusztrátor Gyulai Líviusz, amikor 1974-ben a Pannónia Filmstúdióba került. A stúdió volt akkoriban a magyar animáció „hivatalos” intézménye – a szinkronosokkal osztották meg a Vörös Hadsereg úti (ma Hûvösvölgyi út) épületet, ám így „félházzal” is úgy emlegették, a Pannónia a legnagyobb európai stúdiók egyike, amit a nemzetközi fesztiválokról elhozott díjak igazolni is látszottak. Az elõzõ évben, ’73-ban mutatták be az elsõ egészestést, Jankovics János vitézét, és a sikeren felbuzdulva már tervezték a másodikat, a Lúdas Matyit. Osvát András, a dramaturg barát ajánlatára hívták meg Gyulait, hogy legyen a Dargay Attila által rendezett film grafikusa – úgy mondták „hátterese” – s nagyvonalúan azt is fölajánlották neki, válasszon maga mellé munkatársakat. 1975 januárjában végeztem a közeli Iparmûvészeti Fõiskolán, Líviusz átjött a diplomakiállításra, s rábökött a munkáimra, szívesen dolgozna velem. Így ismerkedtünk meg. Stábunk harmadik tagja egy chilei lány lett, Amaya, aki a Pinochet-diktatúra elõl menekült Magyarországra. A November 7. téren (ma Oktogon), Líviusz mûtermében dolgoztunk, s miután el kellett hagynom a Herman Ottó utcai kollégiumot (valaha õ is lakott ott), egy Szív utcai albérletbe költöztem, hogy a közelben lehessek.
A fenti bekezdést akár el is hagyhattam volna, hiszen a hivatalos „filmográfiába” egyetlen szó sem menthetõ át. Aki ismeri Líviusz „pontozásos” módszerét, a rendkívül aprólékos tollrajz technikát, azt nem lepi meg, hogy képtelenek voltunk tartani a gyártási határidõket. A háttereket végül a Nepp József által vezetett team festette meg, de mindhárman Pannóniások maradtunk, és Líviusz hamarosan belevágott elsõ önálló filmjébe, a Delfiniába (társrendezõ: Lisziák Elek, zeneszerzõ Szörényi Levente). Az elsõ film lett, de korántsem az elsõ forgatókönyvbõl. Már a soproni rajziskolában, ahol Ágoston Ernõ tanítványaként a „képzõs” felvételire készült, képregényekkel szórakoztatta társait. „Minden alkalomra rajzoltam egyet és elõadtam nekik. Ezek már valójában képes forgatókönyvek voltak, bár akkor erre még nem így gondoltam.” A filmes pálya elõzményeként tartotta számon a Golyós mese 1958-59-ben, másodéves fõiskolásként szilveszteri díszlet gyanánt rajzolt képregény változatát. „Egy golyó elindult, ment körbe a falakon, és mindenféle dolgok történtek vele. Negyven évvel késõbb csináltam meg a statikus rajz megelevenített változatát”. És 2000-ben meg is nyerte vele Rómában az elsõ internetes animációs filmfesztivált.
Mindenféle dolgok történtek vele… Hogy micsodák, azon töprengjenek a teoretikusok, Líviusz legtöbb filmjében anekdotázik, sziporkázik, ötleteket vet föl és ejt el, úgy szövi a mese fonalát, oly csapongva s közvetlenül, akár, ha a barátaival csevegne. Akinek megadatott, hogy egy pohár bor mellett (tinto rosso – Tintoretto) hallgassa Líviuszt, az persze tudja, hogy a legszerteágazóbb történetek is – miközben mindenféle történik bennük – visszakanyarodnak fõtémához, persze a maguk dupla mõbiusz csavarintásával, ami talán már nem is fontos, mert az ízek és az abszurditások, a látványok és a trópusok, szóval a stílus és a humor úgyis mindent fölülír. Talán Fellini volt képes rá, hogy hasonló önfeledtséggel játsszon. És persze Krúdy. Van, amit nem olvastál tõle? – kérdeztem egyszer. Rengeteg – felelte hamiskás mosollyal, és beszélni kezdett Ábrándiról és Rezeda úrról, Szindbádról és Templáriusról és a követhetetlenül sok hasonmásról, aki mind Krúdy volt, vagy Krúdynál is Krúdybb. „Kérdezték a Pannóniában, van-e ötletem, mondtam, hogy igen, Krúdy. Hiányoltam, hogy a humorát sosem domborítják ki, ezért akartam errõl animációt készíteni.” Krúdy Gyula Óbudáját csavarogta be, amikor a Delfiniába belefogott, és krúdys nosztalgiák lengik át a Pannónia és a Szojuzmultfilm koprodukciójában, részben Moszkvában forgatott filmet is, amelyet annak idején be sem mutattak, mert állítólag a kísérõ szovjet „nagyfilm” túl gyengének találtatott. Na persze az övé mellé állítva. „A lányom elsõ elemista volt, és elgondolkodtam azon, milyen gyerekkort okozhat, ha rideg betonkockákban nevelkednek fel a gyerekek, bensõséges sarkok, meghitt utcácskák, fák nélkül.”
Fata morgana az egész élet – idézte De Ronch kapitányt –, vagyis minden csak délibáb, ám a pálya elejétõl tervezett Krúdy adaptációba, a szebb napokat megélt ulánus kapitány, s az ifjú alteregó merészen erotikus és bájosan nosztalgikus történeteibe csak 2007-ben fogott bele. Legalábbis látszólag akkor, mert amikor csak tehette, andalító krúdyádákat rendezett…, rajzolt vagy mesélt. És e mesékben szívesen ismertünk vásott kentaurokként, piruló sellõkként, kukázó csavargóként, botcsinálta prófétaként, kiöregedett nõcsábászként, szakállas nevelõnõként magunkra, hisz bármivé változtunk azt konstatáltuk, hogy itt szeretnek minket. Egyszerre éreztük, tudtuk, és tapasztaltuk, hogy Gyulai Líviusz mindnyájunkat nagyon szereti. Habókos, elvetemült, torzonborz esetlenségünk dacára, vagy talán éppen azért.
A filmes életmû második darabja, az Új lakók (1997) már igazi sikerfilm lett. Onnan, a November 7. téri mûteremlakás környezetébõl választotta magának a témát – vagy a téma õt: „Egy utálatos, a bérházunkban lakó házmesternõrõl készítettem, aki – miután mindenki szokatlan volt neki – minden lakót rendszabályozott az operaénekestõl kezdve a cigányprímásig; a filmben aztán igazán elemébe kerülhetett, hiszen kentaurok költöznek a házba.” A hatalmát fitogtató házmester nemcsak Gyulainál jelent meg, Szoboszlay Péter Rend a házban címû filmje teremtette meg a rajzfilmes prototípust, amely az irodalomba – legemlékezetesebben Ficsor „elvtárs” révén – már jóval korábban bejelentkezett.
Az Új lakók hõsei egy kentaur család tagjai, akik fura életvitelükkel, különös barátaikkal (sellõk, faunok, minótauroszok, hárpiák járnak hozzájuk vendégségbe) és persze mitologikus meztelenségükkel nagyon kilógnak a függõfolyosós szürke bérház nyárspolgári környezetbõl. A lakók, élükön a házsártos házmesternõvel pokollá teszik az életüket. A szelíd kentaurok nem tudván – de nem is nagyon akarván beilleszkedni, elhagyják a házat, amelyrõl azonban kiderül, már nem lehet úgy lakni benne, mint azelõtt. A magukra maradó lakókban, legfõképp a gyerekekben kicsírázik a gondolat: másként is lehetne élni, sõt másképpen kellene. A cannes-i meg a kairói, a szaloniki és a lipcsei filmfesztivál zsûrije alighanem pontosan értette a szatíra mögötti áttételeket, amikor versenybe válogatta, és amikor díjazta a filmet. 1977-et írtunk.
Az Új lakókhoz hasonlóan személyes, életrajzi indíttatású film Az én kis városom is. Nosztalgikus anziksz, az eltûnt gyerekkor felidézése: apró mozaikok, boltok, épületek, emberek, álmok, mesék, szerelmek. Gyulai amarcordjának városa Sopron; emlékszem, amikor a forgatás során a Sopronból származó kollégával Richly Zsolttal a helyi üzletek cégtábláit sorolták – emlékezetbõl. A háború után került az erdélyi Barótról Sopronba, ott nõtt föl, az ottani közkönyvtárból ered legendás olvasottsága is. Valahol úgy mesélte, a szocialista átképzésre küldött gyorstalpaló könyvtárosok helyett gyakran õ, az olvasótermi törzsvendég kiskamasz bonyolította a kölcsönzést.
Hogy mit ajánlott? Talán, amit maga is kedvelt. Ajánlotta például az Egy komisz kölyök naplóját, a tizenkilencedik századi kisvárosi Amerikában játszódó humoros csíny- és galádság-almanachot, amirõl csak késõbb, valamikor a 60-as években derült ki, hogy egy Metta Victoria Fuller nevû hölgy írta. (Addig elé Karinthy ál-fordításnak, azaz eredeti mûvének hitték.) A könyv, és folytatása az Egy komisz kislány naplója alapján filmsorozatot készített, ahogy egy másik feltehetõen ajánlott mû, Mark Twain Egy jenki Arthur király udvarában címû regénye nyomán forgatókönyvet írt. Ajánlhatta továbbá – ahogy három évtizeddel késõbb nekem is – Stephen Leacock írásait. Gyulai mellett Chaplint és a Monty Pythont is elvarázsolta a kanadai abszurd humora, a középkori lovagregényeken, a múlt század elejének szentimentális limonádé-irodalmán és az angol krimin egyszerre gúnyolódó fergeteges paródia (pedig õk nem is Karinthy Frigyes fordításában ismerték meg). Leacock nyomán készült Gyulai Könny nem marad szárazon, avagy Gertrúd a nevelõnõ (2004) címû 7 perces animációja – és egyik leggazdagabbra metszett linóleumdúca Gertrúd a nevelõnõ címmel (1971), amelynek egyik levonatát az Uffizi Képtár gyûjteménye is õrzi. És persze folyamatosan ajánlotta Krúdyt, azaz önmagát Szindbád képébe bújva.
A 6 perces Szindbád, bon voyage! (1999) címû animációban egy kukázó toprongyos hajléktalan kel útra a lomok közt talált repülõ varázsszõnyegen, hogy egy teret s idõt egymásba keverõ féktelen álomutazás alanya legyen. Quodlibet-mozi – mint a filmes életmû szinte mindegyik darabja, s talán nem belemagyarázás, ha a kultúrtörténeti utalások (vagy inkább ironizálások), a grafikai stílusok ütköztetése (olykor szelíd összebékítése) révén, meg persze az alteregó-jelmez miatt némi posztmodern flörtöt is észrevesz bennük a recenzens.
A 8 perces Az õrangyalban (2009), egy tündérszárnyon közlekedõ glóriás nemtõ viszontagságait mutatja be. Hiába a jobb sorsra érdemes mennyei lény buzgalma, nem bír a rábízott két rosszcsonttal, dicstelen pályaelhagyásra kényszerül, a gézengúzok – a komisz kölykök – pedig tovább élik animált világukat a filmsorozatokban.
A filmtörténet (legalábbis a Nemzeti Filmintézet grémiuma) a gazdag életmûbõl a Jónást választotta „alapfilmmé”. A legemberibb ószövetségi próféta történetére – pontosabban a történet parafrázisának mozgóképes feldolgozásra utaló grafikák már 1956 táján megvoltak, maga a mozi azonban csak 1996-ban készült el. „Minimalizmusa” kuriózum az életmûben (két szereplõ s egyetlen helyszín), s különlegessé teszi a benne felsejlõ politikum is. De mirõl is szól a Jónás – Gyulai Líviusz interpretálásában? A hatalmas cet lenyeli az elázott, gombszemû karikatúra emberkét, akirõl kiderül, igencsak életrevaló; ahelyett, hogy kétségbe esne, belülrõl kezdi keseríteni a hal életét. Berendezkedik, saját kénye-kedve szerint él, ablakokat nyit a szörnyön, tüzet rak benne, vacsorát fõz, magától értetõdõ természetességgel múlatja a neki dolgozó idõt. „Babits szállóigéjébõl – »a hal Jónásnak fájt, Jónás a halnak« – csak az utóbbi érvényes, a talpraesett fickónak meg sem kottyan a küldetés, a cet viszont lassan leamortizálódik a film végére, s a kis prófétának – immár rutinosan – új lakás után kell néznie” – összegzi a történetet az Archívum esztétája Orosz Annaida. Hogy ne maradjon kétségünk a metafora értelme felõl, a böhömnagy fogvatartót, mielõtt az belepusztulna a sorozatos tortúrákba hõsünk még rikító festékkel át is mázolja… Vörösre! Lehet, hogy mégis bölcs dolog volt várni negyven évet a forgatással?
Nem lehet a filmes oeuvre-öt úgy elemezni, hogy ne figyeljünk közben a párhuzamosan futó illusztrátori életmûre, hisz a folyamatos kölcsönhatás mindkettõn megfigyelhetõ. Weöres Sándor Psychéjének illusztrálása óta a könyvillusztrátorok közt is a legelsõk közt emlegették, a kortársak (Rékassy Csaba, Kondor Béla, Würtz Ádám, Berki Viola, Réber László, Heinzelmann Emma, Reich Károly, Kass János) mellett a régebbi klasszikusok is eszünkbe juthatnak, Lesznai Anna édeni meseillusztrációi, Kozma Lajos Balázs Béla mûveihez készített könyvdíszei, Zichy Mihály romantikus Madách értelmezése, Liezen-Mayer Sándor híres Faust-illusztrációi, meg az a százötvenkét fa-dúc, amelyet Comenius Orbis pictusáboz Bubenkius, vagyis Bubenka Jónás metszett. Toldozhatnánk a listát sokáig, hogy mégis Jónás mesternél állapodtunk meg, az csak játék a nevekkel, a lõcsei Jónástól Gyulai Jónás filmjéig, onnan meg a mester Jónás illusztrációihoz akarok visszakanyarodni.
2001-ben jelent meg Gyulai Líviusz litografált illusztrációival Babits Mihály verse, a Jónás könyve. Újdonság volt az addigi illusztrált (képekre is „lefordított”) kiadásokhoz képest, hogy Babits kézírását kísérték a rajzok. A költõ szálkás-kalligrafikus, a szecesszió korában iskolázott, mégis okossá, mértéktartóvá szelídült betû-sorai alapján dolgozott, és ez különös jelentõséggel bírt. A tollal írt szöveghez tette hozzá a tollrajz-litográfiákat. Nem csak a gondolatot, nem csupán a mesét figyelte, a formát is. Ami azonnal szembeötlõ, az írás és a rajz tüneményes egynemûsége. Mintha azonos kéz fogta volna a tollat, mintha egyazon toll sercegett volna a papiros és a kõtábla fölött. A formai rokonság ellenére mégsem nehéz különbséget találni Gyulai Jónás-képe és Babitsé között. A költõ hûvösebb magasságokban szárnyaló lírájához Gyulai földibb, joviálisabb érzelmeket társít. Babits fölényes eleganciáját megtartva kívül marad a történeten, mosolyog rajta, Gyulai együtt lélegzik Jónással, s amikor kineveti a prófétát, magán is kacag. Humor, önirónia, szelíd bölcsesség sugárzik a litográfiákból, de egy szemernyi fölény, vagy fellengzõs rátartiság sincs bennük. A verset olvasva látjuk Jónás „lotykos, rongyos, ragadós ruháját”, a rajzokat nézve érezzük a szagát is. Tudja mesterien, amit Babits is tudott, hajlítani, váltogatni a formát. Kézre áll neki minden, a finom pontozás, a lendületes vonal, a laza ecsethúzás. Izgató, bravúros nézõpontváltásokkal és a hozzájuk tartozó stílusváltásokkal játszanak a lapok. Az Úr és Jónás szemszöge, a rajzolóé, a nézõé – és a megengedõ, baráti gesztus: folytasd te olvasó, ezt a vonalat akár te is húzhattad volna, ezt a foltot már te is idetehetted volna. Érezzük a baráti kéznyújtást: az olvasót, aki „befejezi” a mûvet, Gyulai egyenrangú társnak gondolja. Megejtõ az a természetesség, ahogy Gyulai könyvet illusztrál – és ugyanolyan magától értetõdõ, ahogy filmet csinál.
A kelleténél talán hosszabban foglalkoztam az illusztrációkkal, holott a filmes Gyulairól kell írnom. Az indokolhatja mégis a kitérõt, hogy képes filmforgatókönyvei is önálló mûtárgyak, illusztrált albumok, amelyek alapján nem csak õ, már szinte bárki megrendezheti a filmet. Voltaképp ez történik most is, Gyulai Líviusz utolsó – poszthumusz – filmjeit az Egy jenki Arthur király udvarában címû sorozat új epizódjait az évtizedek óta vele dolgozó stáb folyamatosan készíti tovább, az élet mellett az alkotásban is társ Vennes Emmy, és a „társrendezõ” Máli Csaba irányításával.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 04-07. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15147 |
