Pápai Zsolt
Mit keres a narratív film a múzeum kiállítóterében? Az Inforg Stúdió szentendrei tárlata választ ad a kérdésre.
Lehet vitatkozni rajta, hogy a magyar film mennyit nyert és mennyit vesztett a Magyar Mozgókép Közalapítvány 2010–2012 közötti szanálásával, de egyvalami biztos: a „régi” rendszerrel az ezredfordulón megalapított, elsõsorban a rövidebb formákra specializálódott Inforg Stúdió is sírba szállt, ami a magyar filmet a 2010-es években érõ legsúlyosabb csapás. A stúdió neve ugyan tovább élt 2010 után, az Inforg M&M Film elnevezésû társulás azonban új szervezõdés: bár itt is fontos mûveket jegyzett az Inforgot harmadmagával – Muhi Klárával és Hartai Lászlóval – gründoló Muhi András producerként, azok mind nagyfilmek voltak. A kicsiknek befellegzett. A 2010 elõtti támogatási rendszer, amelyben a kisfilmekre csomaggal lehetett pályázni (tehát nem konkrét projektre, hanem egybepakolt tervekre ítélték meg a támogatást, az összeg felhasználásának mikéntjét, akár azt is, hogy mennyi filmet hoz ki abból, a pályázóra bízva), megszûnt.
Az Inforg beszántásával szürkébb lett a paletta és szûkült a pálya a filmkészítési ambíciójú tehetségek elõtt. Mert bár idõnként veterán, rangos alkotók is forgattak itt (Halász Pétertõl [Herminamezõ] Kardos Sándorig [Résfilm]), az Inforg legelsõsorban és kivált a kezdeti években mégis csak a pályakezdõk fórumát jelentette, ahol mindegy volt, ki honnan jön – legyen bár aktuálisan munkanélküli és ideiglenesen hazánkban állomásozó világfi vagy nemzetközi filmforgalmazó hivatalnoka, esetleg parkolópályára állított operatõr, végzõs egyetemista vagy éppen a Tabán mozi büfése –, lehetõséget kapott Muhi Andrástól, ha tehetségesnek látszott. És Muhi igen jó szemmel ismerte fel az igazi talentumot: a produkcióinak Locarnóban, Berlinben, a Sundance-en ítélt díjak, vagy a más fesztiválokon, mint a cannes-i, a velencei, a chicagói, a varsói, szerzett jelölések bizonyítják. A hazai szemleelismerésekrõl nem beszélve: aligha volt elképzelhetõ olyan mustra a kétezres években, amelyrõl az Inforg alkotói üres kézzel távoztak volna. Beszédes, hogy a kortárs magyar filmben ketten is, Fliegauf Bence és Nemes Jeles László innen, az Inforgból dobbantottak – pazar szemledebütjüket (Beszélõ fejek, illetve Türelem) követõen – a világhírbe.
A stúdió csakúgy, mint a hetvenes évek BBS-e, elsõsorban a fõsodron kívüliek kísérleti terepeként, a formával és a technikákkal, sõt médiumokkal egyaránt játszó alkotók mûhelyeként mûködött. (Jellemzõen DV-re és HD-re is az Inforgban készült elsõ ízben nagyfilm Magyarországon: 2003-ban a Rengeteg, illetve 2004-ben a Dealer). Sokan a szerzõi mûvek bázisának látták, pedig zsánermeséknek is jutott tér a stúdióban, a döntõ nem a filmterv szerzõi vagy mûfaji pozíciója, hanem innovativitása volt. Idõvel nemcsak a gyártott filmek színvonala nõtt, hanem a mennyisége is szépen hízott. Lenyûgözõ ez a portfólió: annyira sok film – mintegy kétszáznegyven–kétszázötven tételrõl van szó – született tíz év alatt, zömmel kisjátékfilmek, de nagyok is, továbbá dokuk és animációs mûvek, hogy a világ legnagyobb mozgókép-adatbázisa (imdb.com) sem volt képes követni a tempót, így máig hézagos az oldalon Muhi András filmográfiája. Az Inforg-jelenség egyik titka, hogy Muhi nem csupán a pénzt felhajtó (sõt, nálunk szokatlanul: alkalmasint a saját tõkéjét is beinvesztáló) személyként és/vagy afféle gyártásvezetõként mûködött közre a mûvek megszületésében, hanem kreatív alkotó partnerként is: a film mûvészi felelõseként, azaz a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében véve producerként.
Sikereihez és a stúdiójának kivirágzásához nemcsak szakmai felkészültségére volt szükség; Muhi személyisége nélkül az Inforg nem lett volna az, ami. A mindenkori, éspedig nemcsak a durván operacionalizált, hanem akár a kisipari filmezésben is két hierarchia konfrontálódik: az egyikben a producer, a másikban a rendezõ a csúcskarakter. Az Inforgban azért is születhetett olyan sok és nívós film, mert a nézetkülönbségek ritkán élesedtek ki és öltöttek harci formát. Muhi, ha kellett barát volt, ha kellett, kritikus, a legfontosabb azonban, hogy valamiképpen mindvégig elsõként is egyenlõ maradt a vele dolgozó alkotókkal. A sokat próbált mûvészekkel éppannyira, mint a pályájuk hajnalán állókkal, a veteránokkal ugyanúgy, mint a debütánsokkal.
Az Inforgban nem kizárólag remekmûvek készültek, nyilvánvalóan akadtak itt jobban és kevésbé sikerült darabok egyaránt. De érdektelenek soha. Az érdektelenség nemcsak a pállott dilettantizmus, hanem sokszor épphogy a hideg professzionalizmus eredõje, és Muhi mindkettõt végig jó érzékkel eltartotta a stúdiótól. „Profinak” lenni itt nagyon nehéz volt, másfelõl barkácsolni csak minõségi módon lehetett (Kálmánczhelyi–Stefanovics–Végh: uristen@menny.hu). Az Inforg krédója: inkább legyen kivitelezésében karcosabb, de érzelmektõl fûtött, mint szakmai-technikai szempontból makulátlan, ámde rideg a film.
*
Jóllehet gondosan vigyázott archívumokban is elvegetál – akár a kómás beteg vagy a tetszhalott, aki életjeleket alig mutat ugyan, de bármikor magához térhet, felébredhet –, a film akkor létezik igazán, amikor találkozik a közönséggel. Amikor látják, nézik. A nagy hollywoodi stúdiók az ötvenes évekig a mozikból kikopott produkcióikat a vagyonleltár felvételekor jelképes, mindössze egy dolláros névértéken számolták el, mint olyan vagyonelemeket, amelyek vajmi keveset érnek, hiszen nem találkozhatnak – illetve csak kis eséllyel: a valóban ritkán bekövetkezõ felújítások alkalmával találkozhatnak újra – a nézõkkel. Az egydolláros elszámolást szikáran merkantil szempontok motiválták ugyan, de bír némi szimbolikus jelleggel: egy filmnek ugyanis csak akkor van jövõje, azaz értéke, ha jelene is van. A mozikban immár vetíthetetlen, mert újdonságerejüket vesztett hollywoodi klasszikusok akkor keltek életre, amikor – az ötvenes évektõl – az új médiumok, friss platformok, mégpedig elsõként a televízió megjelenése lehetõvé tette ismételt értékesítésüket. A televízió a filmklasszikusok múzeuma lett. De mi a helyzet a kiállítóteremmel?
A mozgókép számos okból, egyebek között az elsõ multimédia-mûvészek ténykedése (expanded cinema), majd pedig a videó médiumának megjelenése nyomán már régen kikerült a moziból és bejutott a kiállítóterembe. A film is kép, akár a festmény vagy a rajz, ráadásul utóbbiak gyakran a mozgást jelenítik meg, bár csak villanásnyi idõre kifeszítve – márpedig a mozgásábrázolás, valamint az idõ megmutatása lenne elsõrenden a film sajátja is. Film, festmény, rajz tehát szoros kapcsolatban van egymással, mindazonáltal mégis csak kérdés, hogy mennyiben van helye a kiállítótérben a játékfilmeknek? Nem a videoinstallációknak, mozgóképi kísérleteknek vagy „filmfestészeti” mûveknek, amelyeknek magától értetõdõen jól áll a kiállítótér (olyannyira, hogy – kutatások igazolják – éppenséggel hosszabban idõznek a látogatók egy-egy ilyen mûtárgy elõtt, mint egy festmény vagy szobor elõtt), hanem a történetmesélõ, narratív filmeknek? Narratív tendenciái okán a játékfilm mintha kevéssé lenne tárlatképes. Olybá tûnik, nem kiállítási tárgy, pontosabban jobbára ama látogatók számára lehet az, akik már – moziból, televízióból, egyéb platformokról – amúgy is ismerik. Van-e hát értelme a történetmesélõ filmnek egy kiállításon?
A Muhi-féle mûhely teljes históriáját panorámázó, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumba szervezett, A kísérletezés szabadsága – Inforg Stúdió, 2000–2010 címû tárlat több választ is ad a kérdésre, és meggyõzõen érvel a filmek kiállítása mellett (igazgató: Prosek Zoltán, kurátor: Iványi-Bitter Brigitta). Döntõen azzal, hogy a kisformára koncentrál; az egyetlen nagyfilm a kiállításon a Locarnóból az Arany Leopárdot elhozó Fliegauf Bence-opus, az egyébiránt kisfilmek füzéreként is szemlélhetõ Tejút. A kisfilm örök pária a mozgókép történetében, csak alkalmilag – specializált fesztiválokon – képes a mozikig jutni, és a tévébe is ritkán hívják, így mindig hontalan, hazátlan maradt. A kiállítótér viszont a kisfilm menedéke lehet: ha nem is a középhosszú, húsz–hetven perces darabok, de a kurtábbak számára komfortos közegnek tûnik.
A filmek galériába állítása mellett szól az is, hogy az Inforg-produkciók gyakran nagy felületen érintkeznek a képzõmûvészettel, melynek természetes közege a kiállítótér. A sort (Fliegauf Bence) egyenesen egy kortárs képzõmûvészeti projekt (a Kis Varsó mûvészpáros installációja, a Tulajdonság), Hegedûs 2 László Magányos cédrusát Csontváry ihlette, továbbá a Résfilm, de a Gránátok (Politzer Péter), az Aranymadár (Szaladják István) vagy az Alexandriai dohányból is (Mehmed Mestèi) voltaképp festés a kameraképekkel.
A kiállított „tárgyak” nem önmagukban értelmezhetõk csupán. Senkinek nincs ideje rá, hogy valamennyi filmet végignézze a helyszínen, arra viszont alkalmas a tárlat, hogy felhívja egyes mûvekre a látogató figyelmét, aki, ha kívánja, a kiállítás csatolt részén, azaz a honlapján (www.inforgfilm.org) bármelyik „tárgyat” bárhányszor megtekintheti. Bónusz mindehhez a külcsín és a belbecs tekintetében is színvonalas, tizenkét írást elõsoroló katalóguskönyv: mélyre fúró tanulmányok sorát tartalmazó kötet, amelynek egyetlen problémája, hogy bolti forgalomba nem került. Vincze Teréz az Inforg kisfilmjeit elemzi személyes hangon, Varga Balázs az ezredforduló hazai filmes trendjeinek relációjában vizsgálja a stúdió világát, míg Gelencsér Gábor a magyar filmtörténet „egészének” kontextusában, Kovács András Bálint pedig nemzetközi kitekintésben teszi meg ugyanezt tudós alapossággal. A kötet – mert nem katalógus ez, hanem önérvényû könyv – fényét emeli Báron György ihletett élményrajza, mely egyrészt az Inforg genezisérõl szól, másrészt szerzõ a stúdió alapítóival kötött barátságának eredettörténetét meséli el. Ennek a kiadványnak, továbbá az online tartalmaknak és persze a kiállítás anyagának egymásra vagy egymás mellé olvasása vezet be leginkább az Inforg Stúdió világába, teszi kompletté az élményt – egyúttal argumentál a kiállítás létjoga mellett.
A Ferenczy Múzeum háromszintes Mûvészetmalma izgalmas tér, katakombaszerû szerkezete, labirintusos elágazásai sokat, rengeteg meglepetést ígérnek. Feltérképezésre hívó beugrói, rejtett zugokba vezetõ menekülõajtói vagy méretes tárnákba nyíló vészkijáratai is tárgyakat – filmeket – bújtatnak. A bejárattól az aulába jutunk, ahol hatalmas vásznon bõ félórás montázs pereg – ismétlõmódban, végtelenítve – az Inforgban készült valamennyi filmbõl származó részlettel. A Muhi András maga szerkesztette anyag garancia rá, hogy bár az Inforg összes filmje nem szerepel, nem szerepelhet a tárlaton, azért egyik sem maradjon ki: ha máshol nem ebben a montázsfilmben néhány másodpercet látni mindegyikbõl.
A kisebb bemutatószobák között akadnak olyanok, amelyek egy-egy kiemelten fontos alkotóra fókuszálnak, és kapnak egy különtermet a filmes relikviák, díszoklevelek is, feldíszítve direktori és produceri nyilatkozatokat, interjúkat sugárzó monitorokkal. A további termek berendezése és nem utolsósorban a termek rendszere viszont ellentmondásos érzéseket kelt a látogatóban, nem derül ki ugyanis, hogy miért épp ezek a filmek, és – fõként – miért adott módon sorakoznak.
A válogatás mikéntjét kifogásolni nem lenne elegáns, azért sem, mert valamennyi kiállított filmnek helye van itt, mind a kétszázötvenet pedig reménytelen vállalkozás lett volna kiállítani. Egymás mellé helyezésük metodikáját már inkább lehet bírálni. Bár eleinte, úgy fest, valamiféle történeti narratíva szervezi a kiállítást (a kiállítótérbe lépéskor a teljes termést monitorozó mozgóképkollázs mellett a legkorábbi, a stúdió reputációját megalapozó Inforg-sikerekkel, az ezredfordulón született Aranymadárral, Beszélõ fejekkel találkozni), a továbbiakban ez a koncepció már nem érvényesül. Improvizatív jelleggel, ötletszerûen sorakoznak egymás után a filmek: sem tematikai, sem formaalakzatokat, vagy más szervezõelvet nem rajzol ki egymás mellé állításuk módja. Mindez persze – ha nagyvonalúbban szemléljük a dolgot – értelmezhetõ akár az Inforg sokszínûségének illusztrációjaként is, a stúdió világának leképezéseként, ahol az egyetlen szervezõelem „a kísérletezés szabadsága”.
A szentendrei tárlat megrendezése mindenekelõtt azért fontos gesztus, mert jelenlévõvé teszi az Inforg filmjeit: a kiállítás az ellen dolgozik, hogy az utókor meg nem történtté stilizálja ezt ritka nagy szellemi teljesítményt, seregnyi alkotó együttes munkáját. Amikor utoljára írtam az Inforgról (Jövõ idõ. Független mûhelyek: Inforg Stúdió. Filmvilág, 2002/3.), néhány évvel a megalakulása után, még alig volt múltja a stúdiónak, de volt jövõje. Most jövõje nincs, a múltja viszont igen jelentõs. A legfontosabb azonban, hogy jelene legyen.
Ferenczy Múzeumi Centrum – MûvészetMalom, Szentendre. 2021.09.25.- 2022.01.09.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15145 |
