Pápai Zsolt
Mit keres a narratív film a múzeum kiállítóterében? Az Inforg Stúdió szentendrei tárlata választ ad a kérdésre.
Lehet vitatkozni rajta, hogy a magyar film mennyit nyert és mennyit vesztett a Magyar Mozgókép Közalapítvány 2010–2012 közötti szanálásával, de egyvalami biztos: a „régi” rendszerrel az ezredfordulón megalapított, elsősorban a rövidebb formákra specializálódott Inforg Stúdió is sírba szállt, ami a magyar filmet a 2010-es években érő legsúlyosabb csapás. A stúdió neve ugyan tovább élt 2010 után, az Inforg M&M Film elnevezésű társulás azonban új szerveződés: bár itt is fontos műveket jegyzett az Inforgot harmadmagával – Muhi Klárával és Hartai Lászlóval – gründoló Muhi András producerként, azok mind nagyfilmek voltak. A kicsiknek befellegzett. A 2010 előtti támogatási rendszer, amelyben a kisfilmekre csomaggal lehetett pályázni (tehát nem konkrét projektre, hanem egybepakolt tervekre ítélték meg a támogatást, az összeg felhasználásának mikéntjét, akár azt is, hogy mennyi filmet hoz ki abból, a pályázóra bízva), megszűnt.
Az Inforg beszántásával szürkébb lett a paletta és szűkült a pálya a filmkészítési ambíciójú tehetségek előtt. Mert bár időnként veterán, rangos alkotók is forgattak itt (Halász Pétertől [Herminamező] Kardos Sándorig [Résfilm]), az Inforg legelsősorban és kivált a kezdeti években mégis csak a pályakezdők fórumát jelentette, ahol mindegy volt, ki honnan jön – legyen bár aktuálisan munkanélküli és ideiglenesen hazánkban állomásozó világfi vagy nemzetközi filmforgalmazó hivatalnoka, esetleg parkolópályára állított operatőr, végzős egyetemista vagy éppen a Tabán mozi büfése –, lehetőséget kapott Muhi Andrástól, ha tehetségesnek látszott. És Muhi igen jó szemmel ismerte fel az igazi talentumot: a produkcióinak Locarnóban, Berlinben, a Sundance-en ítélt díjak, vagy a más fesztiválokon, mint a cannes-i, a velencei, a chicagói, a varsói, szerzett jelölések bizonyítják. A hazai szemleelismerésekről nem beszélve: aligha volt elképzelhető olyan mustra a kétezres években, amelyről az Inforg alkotói üres kézzel távoztak volna. Beszédes, hogy a kortárs magyar filmben ketten is, Fliegauf Bence és Nemes Jeles László innen, az Inforgból dobbantottak – pazar szemledebütjüket (Beszélő fejek, illetve Türelem) követően – a világhírbe.
A stúdió csakúgy, mint a hetvenes évek BBS-e, elsősorban a fősodron kívüliek kísérleti terepeként, a formával és a technikákkal, sőt médiumokkal egyaránt játszó alkotók műhelyeként működött. (Jellemzően DV-re és HD-re is az Inforgban készült első ízben nagyfilm Magyarországon: 2003-ban a Rengeteg, illetve 2004-ben a Dealer). Sokan a szerzői művek bázisának látták, pedig zsánermeséknek is jutott tér a stúdióban, a döntő nem a filmterv szerzői vagy műfaji pozíciója, hanem innovativitása volt. Idővel nemcsak a gyártott filmek színvonala nőtt, hanem a mennyisége is szépen hízott. Lenyűgöző ez a portfólió: annyira sok film – mintegy kétszáznegyven–kétszázötven tételről van szó – született tíz év alatt, zömmel kisjátékfilmek, de nagyok is, továbbá dokuk és animációs művek, hogy a világ legnagyobb mozgókép-adatbázisa (imdb.com) sem volt képes követni a tempót, így máig hézagos az oldalon Muhi András filmográfiája. Az Inforg-jelenség egyik titka, hogy Muhi nem csupán a pénzt felhajtó (sőt, nálunk szokatlanul: alkalmasint a saját tőkéjét is beinvesztáló) személyként és/vagy afféle gyártásvezetőként működött közre a művek megszületésében, hanem kreatív alkotó partnerként is: a film művészi felelőseként, azaz a szó legszorosabb és legnemesebb értelmében véve producerként.
Sikereihez és a stúdiójának kivirágzásához nemcsak szakmai felkészültségére volt szükség; Muhi személyisége nélkül az Inforg nem lett volna az, ami. A mindenkori, éspedig nemcsak a durván operacionalizált, hanem akár a kisipari filmezésben is két hierarchia konfrontálódik: az egyikben a producer, a másikban a rendező a csúcskarakter. Az Inforgban azért is születhetett olyan sok és nívós film, mert a nézetkülönbségek ritkán élesedtek ki és öltöttek harci formát. Muhi, ha kellett barát volt, ha kellett, kritikus, a legfontosabb azonban, hogy valamiképpen mindvégig elsőként is egyenlő maradt a vele dolgozó alkotókkal. A sokat próbált művészekkel éppannyira, mint a pályájuk hajnalán állókkal, a veteránokkal ugyanúgy, mint a debütánsokkal.
Az Inforgban nem kizárólag remekművek készültek, nyilvánvalóan akadtak itt jobban és kevésbé sikerült darabok egyaránt. De érdektelenek soha. Az érdektelenség nemcsak a pállott dilettantizmus, hanem sokszor épphogy a hideg professzionalizmus eredője, és Muhi mindkettőt végig jó érzékkel eltartotta a stúdiótól. „Profinak” lenni itt nagyon nehéz volt, másfelől barkácsolni csak minőségi módon lehetett (Kálmánczhelyi–Stefanovics–Végh: uristen@menny.hu). Az Inforg krédója: inkább legyen kivitelezésében karcosabb, de érzelmektől fűtött, mint szakmai-technikai szempontból makulátlan, ámde rideg a film.
*
Jóllehet gondosan vigyázott archívumokban is elvegetál – akár a kómás beteg vagy a tetszhalott, aki életjeleket alig mutat ugyan, de bármikor magához térhet, felébredhet –, a film akkor létezik igazán, amikor találkozik a közönséggel. Amikor látják, nézik. A nagy hollywoodi stúdiók az ötvenes évekig a mozikból kikopott produkcióikat a vagyonleltár felvételekor jelképes, mindössze egy dolláros névértéken számolták el, mint olyan vagyonelemeket, amelyek vajmi keveset érnek, hiszen nem találkozhatnak – illetve csak kis eséllyel: a valóban ritkán bekövetkező felújítások alkalmával találkozhatnak újra – a nézőkkel. Az egydolláros elszámolást szikáran merkantil szempontok motiválták ugyan, de bír némi szimbolikus jelleggel: egy filmnek ugyanis csak akkor van jövője, azaz értéke, ha jelene is van. A mozikban immár vetíthetetlen, mert újdonságerejüket vesztett hollywoodi klasszikusok akkor keltek életre, amikor – az ötvenes évektől – az új médiumok, friss platformok, mégpedig elsőként a televízió megjelenése lehetővé tette ismételt értékesítésüket. A televízió a filmklasszikusok múzeuma lett. De mi a helyzet a kiállítóteremmel?
A mozgókép számos okból, egyebek között az első multimédia-művészek ténykedése (expanded cinema), majd pedig a videó médiumának megjelenése nyomán már régen kikerült a moziból és bejutott a kiállítóterembe. A film is kép, akár a festmény vagy a rajz, ráadásul utóbbiak gyakran a mozgást jelenítik meg, bár csak villanásnyi időre kifeszítve – márpedig a mozgásábrázolás, valamint az idő megmutatása lenne elsőrenden a film sajátja is. Film, festmény, rajz tehát szoros kapcsolatban van egymással, mindazonáltal mégis csak kérdés, hogy mennyiben van helye a kiállítótérben a játékfilmeknek? Nem a videoinstallációknak, mozgóképi kísérleteknek vagy „filmfestészeti” műveknek, amelyeknek magától értetődően jól áll a kiállítótér (olyannyira, hogy – kutatások igazolják – éppenséggel hosszabban időznek a látogatók egy-egy ilyen műtárgy előtt, mint egy festmény vagy szobor előtt), hanem a történetmesélő, narratív filmeknek? Narratív tendenciái okán a játékfilm mintha kevéssé lenne tárlatképes. Olybá tűnik, nem kiállítási tárgy, pontosabban jobbára ama látogatók számára lehet az, akik már – moziból, televízióból, egyéb platformokról – amúgy is ismerik. Van-e hát értelme a történetmesélő filmnek egy kiállításon?
A Muhi-féle műhely teljes históriáját panorámázó, a szentendrei Ferenczy Múzeumi Centrumba szervezett, A kísérletezés szabadsága – Inforg Stúdió, 2000–2010 című tárlat több választ is ad a kérdésre, és meggyőzően érvel a filmek kiállítása mellett (igazgató: Prosek Zoltán, kurátor: Iványi-Bitter Brigitta). Döntően azzal, hogy a kisformára koncentrál; az egyetlen nagyfilm a kiállításon a Locarnóból az Arany Leopárdot elhozó Fliegauf Bence-opus, az egyébiránt kisfilmek füzéreként is szemlélhető Tejút. A kisfilm örök pária a mozgókép történetében, csak alkalmilag – specializált fesztiválokon – képes a mozikig jutni, és a tévébe is ritkán hívják, így mindig hontalan, hazátlan maradt. A kiállítótér viszont a kisfilm menedéke lehet: ha nem is a középhosszú, húsz–hetven perces darabok, de a kurtábbak számára komfortos közegnek tűnik.
A filmek galériába állítása mellett szól az is, hogy az Inforg-produkciók gyakran nagy felületen érintkeznek a képzőművészettel, melynek természetes közege a kiállítótér. A sort (Fliegauf Bence) egyenesen egy kortárs képzőművészeti projekt (a Kis Varsó művészpáros installációja, a Tulajdonság), Hegedűs 2 László Magányos cédrusát Csontváry ihlette, továbbá a Résfilm, de a Gránátok (Politzer Péter), az Aranymadár (Szaladják István) vagy az Alexandriai dohányból is (Mehmed Mestči) voltaképp festés a kameraképekkel.
A kiállított „tárgyak” nem önmagukban értelmezhetők csupán. Senkinek nincs ideje rá, hogy valamennyi filmet végignézze a helyszínen, arra viszont alkalmas a tárlat, hogy felhívja egyes művekre a látogató figyelmét, aki, ha kívánja, a kiállítás csatolt részén, azaz a honlapján (www.inforgfilm.org) bármelyik „tárgyat” bárhányszor megtekintheti. Bónusz mindehhez a külcsín és a belbecs tekintetében is színvonalas, tizenkét írást elősoroló katalóguskönyv: mélyre fúró tanulmányok sorát tartalmazó kötet, amelynek egyetlen problémája, hogy bolti forgalomba nem került. Vincze Teréz az Inforg kisfilmjeit elemzi személyes hangon, Varga Balázs az ezredforduló hazai filmes trendjeinek relációjában vizsgálja a stúdió világát, míg Gelencsér Gábor a magyar filmtörténet „egészének” kontextusában, Kovács András Bálint pedig nemzetközi kitekintésben teszi meg ugyanezt tudós alapossággal. A kötet – mert nem katalógus ez, hanem önérvényű könyv – fényét emeli Báron György ihletett élményrajza, mely egyrészt az Inforg geneziséről szól, másrészt szerző a stúdió alapítóival kötött barátságának eredettörténetét meséli el. Ennek a kiadványnak, továbbá az online tartalmaknak és persze a kiállítás anyagának egymásra vagy egymás mellé olvasása vezet be leginkább az Inforg Stúdió világába, teszi kompletté az élményt – egyúttal argumentál a kiállítás létjoga mellett.
A Ferenczy Múzeum háromszintes Művészetmalma izgalmas tér, katakombaszerű szerkezete, labirintusos elágazásai sokat, rengeteg meglepetést ígérnek. Feltérképezésre hívó beugrói, rejtett zugokba vezető menekülőajtói vagy méretes tárnákba nyíló vészkijáratai is tárgyakat – filmeket – bújtatnak. A bejárattól az aulába jutunk, ahol hatalmas vásznon bő félórás montázs pereg – ismétlőmódban, végtelenítve – az Inforgban készült valamennyi filmből származó részlettel. A Muhi András maga szerkesztette anyag garancia rá, hogy bár az Inforg összes filmje nem szerepel, nem szerepelhet a tárlaton, azért egyik sem maradjon ki: ha máshol nem ebben a montázsfilmben néhány másodpercet látni mindegyikből.
A kisebb bemutatószobák között akadnak olyanok, amelyek egy-egy kiemelten fontos alkotóra fókuszálnak, és kapnak egy különtermet a filmes relikviák, díszoklevelek is, feldíszítve direktori és produceri nyilatkozatokat, interjúkat sugárzó monitorokkal. A további termek berendezése és nem utolsósorban a termek rendszere viszont ellentmondásos érzéseket kelt a látogatóban, nem derül ki ugyanis, hogy miért épp ezek a filmek, és – főként – miért adott módon sorakoznak.
A válogatás mikéntjét kifogásolni nem lenne elegáns, azért sem, mert valamennyi kiállított filmnek helye van itt, mind a kétszázötvenet pedig reménytelen vállalkozás lett volna kiállítani. Egymás mellé helyezésük metodikáját már inkább lehet bírálni. Bár eleinte, úgy fest, valamiféle történeti narratíva szervezi a kiállítást (a kiállítótérbe lépéskor a teljes termést monitorozó mozgóképkollázs mellett a legkorábbi, a stúdió reputációját megalapozó Inforg-sikerekkel, az ezredfordulón született Aranymadárral, Beszélő fejekkel találkozni), a továbbiakban ez a koncepció már nem érvényesül. Improvizatív jelleggel, ötletszerűen sorakoznak egymás után a filmek: sem tematikai, sem formaalakzatokat, vagy más szervezőelvet nem rajzol ki egymás mellé állításuk módja. Mindez persze – ha nagyvonalúbban szemléljük a dolgot – értelmezhető akár az Inforg sokszínűségének illusztrációjaként is, a stúdió világának leképezéseként, ahol az egyetlen szervezőelem „a kísérletezés szabadsága”.
A szentendrei tárlat megrendezése mindenekelőtt azért fontos gesztus, mert jelenlévővé teszi az Inforg filmjeit: a kiállítás az ellen dolgozik, hogy az utókor meg nem történtté stilizálja ezt ritka nagy szellemi teljesítményt, seregnyi alkotó együttes munkáját. Amikor utoljára írtam az Inforgról (Jövő idő. Független műhelyek: Inforg Stúdió. Filmvilág, 2002/3.), néhány évvel a megalakulása után, még alig volt múltja a stúdiónak, de volt jövője. Most jövője nincs, a múltja viszont igen jelentős. A legfontosabb azonban, hogy jelene legyen.
Ferenczy Múzeumi Centrum – MűvészetMalom, Szentendre. 2021.09.25.- 2022.01.09.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 12-15. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15145 |
