Kelecsényi László
Mozgóképes kultúrkincsünk 767 nyomtatott könyvoldalon.
Mi ez a könyv? Lexikon vagy enciklopédia? Tudja még valaki, mi a különbség e kétféle adattár között? Újraalkotott kánon? Az ilyen-olyan 12-õk (budapesti, millenniumi) meg a többféle filmkalauzok kiegészített, felülírt változata? Regény, amit elejétõl a végéig, betûrõl betûre végig kell olvasni? Novellafüzér, amivel össze-vissza lapozgatva lehet ismerkedni? Nem mindegy? Ajándék – ez biztos, amit a szerkesztõk és szócikkírók számossága tett le az asztalra, amit nemcsak így, karácsony ünnepe elõtt lehet forgatni. 516 film: 314 játék-, 75 dokumentum, 28 rövid-, 25 kísérleti, 10 ismeretterjesztõ, 64 animációs film. 269 rendezõ és 15 szócikkíró. 125 év krónikája, melynek egy jelentõs részét, a némafilmes szakaszt nem ismerhettük, ha nem voltunk azon idõszak szorgos kutatói, s most is csak ebbõl a vaskos papírrétegbõl ismerhetjük, mert hol a csudába nézhetnénk meg azokat a százegynéhány éves, fennmaradt teljes és töredékes celluloid emlékeket, amikrõl itt csak olvashatunk. Kapunk még egy valóságos animációs filmtörténetet, melyet csak több kötet átlapozása, szemlézése során ismerhetnénk meg, ha hosszú délutánokra beülnénk egy jól felszerelt könyvtárba. Olyan, rövid játékidejû, más-más mûfajú produktumok is elénk sorakoznak, miket a legbuzgóbb mozibubus is elfejtett már, vagy sohasem látta. Kell ennél több?
A címlap szûkszavú: Magyar filmek, 1896-2021. Az MMA Kiadó lexikonsorozatának új darabja. Nem tudom, hogy pár hónappal korábbi elõdje, a magyar irodalom egyik hasonló, ám rövidebb szeletérõl szóló kiadványuk, miféle visszhangot váltott ki. Az irodalom, pontosabban a magyar irodalom kánonja forró pite. Filmes téren nincsen olyan szûk érdekcsoport, amelyik az értékelés jogát és szempontjait egyoldalúan kisajátítaná. Itt a minõség diktatúrája mûködik, csak a terjedelem szab határt a válogatásnak. Akkor is így van ez, ha néhány választásukkal vagy kihagyásukkal vitatkozni lehet.
A magyar film történetének egészét, 125 évet átfogó, azt népszerûsítõ kötet szerzõi legalább két komoly kihívással néznek szembe (amennyivel többel). A némafilmek túlnyomó többsége elveszett, megsemmisült; ami megvan, kb. 10%, abból kell a lexikográfusnak következtetnie a legfõbb jellegzetességekre, tanulságokra. A második számú hiátus: az európai filmmûvészettel együtt haladó gyártási és mûvészi konjunktúra múltával, a húszas évek elejétõl nagyjából az ötvenes évek közepéig, filmjeink szellemisége – ritka kivételektõl (Emberek a havason, Valahol Európában) eltekintve – a kizárólagos szórakoztatás és egy-egy kizárólagos ideológia jegyében fogant. De hát a történész azzal az anyaggal dolgozik, ami elébe kerül.
Szerzõink fölemlítése nem rangsor. Mégis a felsorolás élére kívánkozik Gelencsér Gábor közremûködése, aki, mint egy jó karmester, elsõ az egyenlõk között. A vállán viszi a pontosság és a megbízhatóság terhét, s hogy a szövegezés közben a tárgyilagosság mellé még az elragadtatását is bele tudja fonni az írásokba, az már bravúros teljesítményét jelzi.
Ha az ember nem kedves filmjeit keresve lapozgat a vaskos kötetben, hanem megpróbálja valóban regényként, az elejétõl olvasni, Pápai Zsolt írásaiból kaphat hû képet a honi némafilmgyártás struktúrájáról. Itt mindjárt az idõszámítás problematikájával nézhetünk szembe. A magyar mozgókép kezdetét 1901-tõl, A táncz bemutatásától szokás definiálni. Csakhogy – mindig van egy „csakhogy”. A Filmvilág régi számait lapozgatva olyan információra lelhetünk, amely felülírja ezt a dátumot. Egy magyar film, amely megelõzte az „elsõt” – olvashatjuk Radó István cikkének élén (FV 1960/15.) Az egykori jeles dramaturg nem kevesebbet állít, mint hogy Siófoki kaland címen 1898-ban készült már egy szkeccs, melynek elsõbbségi szempontból csak annyi ’szépséghibája’ volt, hogy nem moziban mutatták be, hanem a Vígszínház egyik elõadásához készült. Akárhogy is, Pápai ténykedésén ez mit sem kisebbít; õ most a magyar némafilm krónikájának legfõbb tudora. Tõle kapjuk a legjobb szerkezeti, technikai leírásokat, õ hatol be legmélyebben egy-egy alkotás mûhelytitkaiba.
A meglepetés mégis Varga Zoltán, aki nem szócikkeket ír, hanem megírja a magyar animációs filmmûvészet történetét, ha szétszórva, hát szétszórva. Valószínûleg manapság senki sem tud többet nála errõl a mostohán kezelt ágazatról, amely az elsõ magyar Oscart hozta (Rófusz Ferenc: A légy). Csak szégyenkezem, mikor õt olvasom: mennyi remek, vagy csak jó animációs filmet nem láttam. De a honi filmtörténetírás alapjában játékfilm-centrikus. Az õ baja – azaz, a mi bajunk. Sietnék pótolni a mulasztásaim, de hol s mikor tehetném?
A kötet negyedik szerkesztõje Murai András, aki fõként a történelmi tárgyú mûvek analízisében jeleskedik.
Ennek a testes könyvnek az a varázsa, hogy tartja a szoros idõrendet. A magamfajta filmbolond, aki nem össze-vissza lapozgat, hanem elsõre az elején kezdi, s úgy halad tovább, egy merõben újszerû mozgóképtörténetet kap, amelyben az egymás közelében készült mindenféle fajtájú mûvek valóságlátása kölcsönösen kiegészíti egymást. Továbbmegyek: a 2000-es évek, az elmúlt két évtizedünk alkotásait elemezve, azt sugallja a könyv, hogy a dokumentum és az animációs mûfaj többet tett le az asztalra, mint a könnyebben avuló fikciós játékfilmek. Persze meglehet, hogy a játékfilmek válogatói bátortalanabbul szemlélõdtek, nem mertek rámutatni olyan értékekre, melyek idõtállóságát még nem igazolták vissza a pergõ évek.
S akkor most jön a kínos feladat: kimondani, mi hiányzik, mi maradt ki méltatlanul, és mi a fölösleges? Jelen sorok írója szívesebben hallgatna errõl, mert maga is elkövetett némileg hasonló filmkalauz-köteteket, nem is egyszer. Elfogultságát megvallva, mégis belemegy a részletekbe. Szívesen elhiszem, hogy az újraforgatott Kétszer kettõ „remekmû” (135. oldal). A mégoly kudarcos Csontváry akkor is hiányzik. Bacsó Péterrel nem bánik mostohán a szerzõgárda, de épp a legjobb filmjét (Nyár a hegyen) felejtik ki. A Szevasz, Vera, Herskó ugyanakkor (1967) forgott opusza is fontos korfestõ mozidarab. Ha már Herskó, akkor hiányolom a Kézenfogva címû oberhauseni díjnyertes opuszt 1964-ból (Herskó Anna rendezése). A Büdösvíz beválogatásán (270.o.) pedig nem gyõzök csodálkozni. Ahogy tartom magam ahhoz az elképzelésemhez, hogy a mégoly szépen fényképezett Katonazene (207.o.) helyett többet tudhattunk volna meg az 1960-as magyar valóságból, ha helyette a Zápor címû filmrõl olvashatunk elemzést. Hiányzik a Sikátor is az 1967-es év tájáról, ha másért nem: Törõcsik Mari egyik legragyogóbb filmszínészi teljesítménye ez, s nem a Maár Gyula-féle fád opuszok (Déryné, hol van? 373.o.) azok. Néha úgy tûnik föl, más filmet látott a szerzõ, nem azt, amirõl ír: Révész György maga idejében nagyhatású szerelmi drámája, az Éjfélkor (186.o.) jár pórul. Nagy V. Gergõ az ’56-os forradalom ábrázolását kéri számon az 1957-es filmen. Próbálták csak volna az alkotók erre kiélezni a történetet; megnézhették volna, mi lesz a filmjük sorsa.
A szövegezések majdnem mindegyike újrakezdi a világot, azaz elõre-hátra utalásokkal mutatja be az egyes filmek alkotóit. Ez csak a magamfajta olvasónak tûnik fel, aki csak egy-egy mûcím miatt lapoz bele a tomusba, megkap minden fontos információt a szerzõktõl, akiknek mindegyikét nincs terem felsorolni, csak megállapíthatom, hogy nagyjából egységes stílusban szõtték a hálójukat, amelyben a magyar film legtöbb értéke fennakadt. Nemcsak értékelnek, egy kis befogadás-történettel is megspékelik mondandójukat (cenzúra, fesztiválszereplés stb.).
Becsukom a könyvet, rohanok filmeket nézni, van mit pótolnom. Tudom, hogy megvár engem ez a majd’ 800 oldalas, színes és fekete-fehér illusztrációkkal gazdagított, dupla könyvjelzõs (!) valami. A könyvterjesztõk téglának csúfolják az ilyet. Monstrumnak is lehetne nevezni, de ennek a jelentése: szörnyeteg. Akkor micsoda? Regényes album? Önvédelmi fegyver a felejtés ellen? Értékkatalógus?
„Nem tudom, mi ez, de jó nagyon.” Köszönjük.
MMA Kiadó, 2021
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 16-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15144 |
