Kelecsényi László
Mozgóképes kultúrkincsünk 767 nyomtatott könyvoldalon.
Mi ez a könyv? Lexikon vagy enciklopédia? Tudja még valaki, mi a különbség e kétféle adattár között? Újraalkotott kánon? Az ilyen-olyan 12-ők (budapesti, millenniumi) meg a többféle filmkalauzok kiegészített, felülírt változata? Regény, amit elejétől a végéig, betűről betűre végig kell olvasni? Novellafüzér, amivel össze-vissza lapozgatva lehet ismerkedni? Nem mindegy? Ajándék – ez biztos, amit a szerkesztők és szócikkírók számossága tett le az asztalra, amit nemcsak így, karácsony ünnepe előtt lehet forgatni. 516 film: 314 játék-, 75 dokumentum, 28 rövid-, 25 kísérleti, 10 ismeretterjesztő, 64 animációs film. 269 rendező és 15 szócikkíró. 125 év krónikája, melynek egy jelentős részét, a némafilmes szakaszt nem ismerhettük, ha nem voltunk azon időszak szorgos kutatói, s most is csak ebből a vaskos papírrétegből ismerhetjük, mert hol a csudába nézhetnénk meg azokat a százegynéhány éves, fennmaradt teljes és töredékes celluloid emlékeket, amikről itt csak olvashatunk. Kapunk még egy valóságos animációs filmtörténetet, melyet csak több kötet átlapozása, szemlézése során ismerhetnénk meg, ha hosszú délutánokra beülnénk egy jól felszerelt könyvtárba. Olyan, rövid játékidejű, más-más műfajú produktumok is elénk sorakoznak, miket a legbuzgóbb mozibubus is elfejtett már, vagy sohasem látta. Kell ennél több?
A címlap szűkszavú: Magyar filmek, 1896-2021. Az MMA Kiadó lexikonsorozatának új darabja. Nem tudom, hogy pár hónappal korábbi elődje, a magyar irodalom egyik hasonló, ám rövidebb szeletéről szóló kiadványuk, miféle visszhangot váltott ki. Az irodalom, pontosabban a magyar irodalom kánonja forró pite. Filmes téren nincsen olyan szűk érdekcsoport, amelyik az értékelés jogát és szempontjait egyoldalúan kisajátítaná. Itt a minőség diktatúrája működik, csak a terjedelem szab határt a válogatásnak. Akkor is így van ez, ha néhány választásukkal vagy kihagyásukkal vitatkozni lehet.
A magyar film történetének egészét, 125 évet átfogó, azt népszerűsítő kötet szerzői legalább két komoly kihívással néznek szembe (amennyivel többel). A némafilmek túlnyomó többsége elveszett, megsemmisült; ami megvan, kb. 10%, abból kell a lexikográfusnak következtetnie a legfőbb jellegzetességekre, tanulságokra. A második számú hiátus: az európai filmművészettel együtt haladó gyártási és művészi konjunktúra múltával, a húszas évek elejétől nagyjából az ötvenes évek közepéig, filmjeink szellemisége – ritka kivételektől (Emberek a havason, Valahol Európában) eltekintve – a kizárólagos szórakoztatás és egy-egy kizárólagos ideológia jegyében fogant. De hát a történész azzal az anyaggal dolgozik, ami elébe kerül.
Szerzőink fölemlítése nem rangsor. Mégis a felsorolás élére kívánkozik Gelencsér Gábor közreműködése, aki, mint egy jó karmester, első az egyenlők között. A vállán viszi a pontosság és a megbízhatóság terhét, s hogy a szövegezés közben a tárgyilagosság mellé még az elragadtatását is bele tudja fonni az írásokba, az már bravúros teljesítményét jelzi.
Ha az ember nem kedves filmjeit keresve lapozgat a vaskos kötetben, hanem megpróbálja valóban regényként, az elejétől olvasni, Pápai Zsolt írásaiból kaphat hű képet a honi némafilmgyártás struktúrájáról. Itt mindjárt az időszámítás problematikájával nézhetünk szembe. A magyar mozgókép kezdetét 1901-től, A táncz bemutatásától szokás definiálni. Csakhogy – mindig van egy „csakhogy”. A Filmvilág régi számait lapozgatva olyan információra lelhetünk, amely felülírja ezt a dátumot. Egy magyar film, amely megelőzte az „elsőt” – olvashatjuk Radó István cikkének élén (FV 1960/15.) Az egykori jeles dramaturg nem kevesebbet állít, mint hogy Siófoki kaland címen 1898-ban készült már egy szkeccs, melynek elsőbbségi szempontból csak annyi ’szépséghibája’ volt, hogy nem moziban mutatták be, hanem a Vígszínház egyik előadásához készült. Akárhogy is, Pápai ténykedésén ez mit sem kisebbít; ő most a magyar némafilm krónikájának legfőbb tudora. Tőle kapjuk a legjobb szerkezeti, technikai leírásokat, ő hatol be legmélyebben egy-egy alkotás műhelytitkaiba.
A meglepetés mégis Varga Zoltán, aki nem szócikkeket ír, hanem megírja a magyar animációs filmművészet történetét, ha szétszórva, hát szétszórva. Valószínűleg manapság senki sem tud többet nála erről a mostohán kezelt ágazatról, amely az első magyar Oscart hozta (Rófusz Ferenc: A légy). Csak szégyenkezem, mikor őt olvasom: mennyi remek, vagy csak jó animációs filmet nem láttam. De a honi filmtörténetírás alapjában játékfilm-centrikus. Az ő baja – azaz, a mi bajunk. Sietnék pótolni a mulasztásaim, de hol s mikor tehetném?
A kötet negyedik szerkesztője Murai András, aki főként a történelmi tárgyú művek analízisében jeleskedik.
Ennek a testes könyvnek az a varázsa, hogy tartja a szoros időrendet. A magamfajta filmbolond, aki nem össze-vissza lapozgat, hanem elsőre az elején kezdi, s úgy halad tovább, egy merőben újszerű mozgóképtörténetet kap, amelyben az egymás közelében készült mindenféle fajtájú művek valóságlátása kölcsönösen kiegészíti egymást. Továbbmegyek: a 2000-es évek, az elmúlt két évtizedünk alkotásait elemezve, azt sugallja a könyv, hogy a dokumentum és az animációs műfaj többet tett le az asztalra, mint a könnyebben avuló fikciós játékfilmek. Persze meglehet, hogy a játékfilmek válogatói bátortalanabbul szemlélődtek, nem mertek rámutatni olyan értékekre, melyek időtállóságát még nem igazolták vissza a pergő évek.
S akkor most jön a kínos feladat: kimondani, mi hiányzik, mi maradt ki méltatlanul, és mi a fölösleges? Jelen sorok írója szívesebben hallgatna erről, mert maga is elkövetett némileg hasonló filmkalauz-köteteket, nem is egyszer. Elfogultságát megvallva, mégis belemegy a részletekbe. Szívesen elhiszem, hogy az újraforgatott Kétszer kettő „remekmű” (135. oldal). A mégoly kudarcos Csontváry akkor is hiányzik. Bacsó Péterrel nem bánik mostohán a szerzőgárda, de épp a legjobb filmjét (Nyár a hegyen) felejtik ki. A Szevasz, Vera, Herskó ugyanakkor (1967) forgott opusza is fontos korfestő mozidarab. Ha már Herskó, akkor hiányolom a Kézenfogva című oberhauseni díjnyertes opuszt 1964-ból (Herskó Anna rendezése). A Büdösvíz beválogatásán (270.o.) pedig nem győzök csodálkozni. Ahogy tartom magam ahhoz az elképzelésemhez, hogy a mégoly szépen fényképezett Katonazene (207.o.) helyett többet tudhattunk volna meg az 1960-as magyar valóságból, ha helyette a Zápor című filmről olvashatunk elemzést. Hiányzik a Sikátor is az 1967-es év tájáról, ha másért nem: Törőcsik Mari egyik legragyogóbb filmszínészi teljesítménye ez, s nem a Maár Gyula-féle fád opuszok (Déryné, hol van? 373.o.) azok. Néha úgy tűnik föl, más filmet látott a szerző, nem azt, amiről ír: Révész György maga idejében nagyhatású szerelmi drámája, az Éjfélkor (186.o.) jár pórul. Nagy V. Gergő az ’56-os forradalom ábrázolását kéri számon az 1957-es filmen. Próbálták csak volna az alkotók erre kiélezni a történetet; megnézhették volna, mi lesz a filmjük sorsa.
A szövegezések majdnem mindegyike újrakezdi a világot, azaz előre-hátra utalásokkal mutatja be az egyes filmek alkotóit. Ez csak a magamfajta olvasónak tűnik fel, aki csak egy-egy műcím miatt lapoz bele a tomusba, megkap minden fontos információt a szerzőktől, akiknek mindegyikét nincs terem felsorolni, csak megállapíthatom, hogy nagyjából egységes stílusban szőtték a hálójukat, amelyben a magyar film legtöbb értéke fennakadt. Nemcsak értékelnek, egy kis befogadás-történettel is megspékelik mondandójukat (cenzúra, fesztiválszereplés stb.).
Becsukom a könyvet, rohanok filmeket nézni, van mit pótolnom. Tudom, hogy megvár engem ez a majd’ 800 oldalas, színes és fekete-fehér illusztrációkkal gazdagított, dupla könyvjelzős (!) valami. A könyvterjesztők téglának csúfolják az ilyet. Monstrumnak is lehetne nevezni, de ennek a jelentése: szörnyeteg. Akkor micsoda? Regényes album? Önvédelmi fegyver a felejtés ellen? Értékkatalógus?
„Nem tudom, mi ez, de jó nagyon.” Köszönjük.
MMA Kiadó, 2021
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 16-18. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15144 |
