Pethő Réka
Wes Anderson főhajtása az újságírás előtt, Párizs kisvárosáról és művészlakóiról.
Ha az ember nosztalgikus típus, és szívesen mereng mai világunkban is létező intézmények (úgymint magazin, szálloda) harminc, ötven évvel ezelőtti megfelelőin, Wes Andersonban kiváló partnerre lel. A Francia Kiadás egy örömteli vizuális orgia mindazoknak, akik szeretik a magazinokat, az újságírásnak azt a kiveszőben lévő módját, amikor még mindenre több idő és figyelem jutott, amikor még fennmaradhatott valami, ami nem csak azt nézte, eladható-e, amiről fogalmaz. A rendező legújabb alkotása az azonos című magazin utolsó lapszáma négy cikkének történetét meséli el egy-egy epizódban, rövidfilmes novellagyűjteményeként. A főszerkesztő, a New Yorker magazin alapítóját, Harold Ross-t megidéző Arthur Howitzer Jr. (Bill Murray) egyetlen jótanácsa szerzői számára: úgy írd meg, mintha szándékosan akartad volna, hogy így hangozzon. Újságírói be is tartják ezt az útravalót, úgy tekintenek cikkük tárgyára, mint egy-egy kalandra: belevetik magukat, megnézik, hová viszi őket, majd pedig elmesélik az élményt. Hiszen, ha valamit igazán hűen akarunk bemutatni, azt nem lehet két mondattal elintézni, igazán a mélyére kell ásni. Az elkészült cikkben személyiségük pedig legalább annyira benne van, mint az esemény, amelyet elmesélnek.
A történet a történetben szerkezettel felépülő epizódokban a főhősökké így maguk az újságírók válnak, akik egyszerre szereplői és elbeszélői is az eseményeknek, amelyekről cikkeik szólnak. A börtönben felfedezett és sztárfestővé váló Moses Rosenthaler történetét elmesélő J.K.L. Berensen (Tilda Swinton) jelen volt a nagy mű leleplezésénél, az általunk látható epizódban pedig egy előadóteremben meséli el azt, ami maga a lapban megjelenő szöveg. A diákforradalomról beszámoló Lucinda Krementz (Frances McDormand) testközelből követi az eseményeket, a tudósítói műfajban elengedhetetlen újságírói semlegességet hangsúlyozva pedig intim viszonyba kerül a diákcsoport vezetőjével, Zeffirellivel. A gasztro rovatban bemutatott sztárséfről készült portré gyermekrablásba ágyazott krimivé alakul, melynek hőse – természetesen az ízek segítségével – a szakács. A cikket szerző Roebuck Wright (Jeffrey Wright) épp a munkához megy interjút készíteni, így keveredik bele és vesz részt a bűncselekmény megoldásában, az elkészült portrét pedig egy tévéműsorban mesél el – kihasználva különleges képességét, hogy minden általa leírt szöveget szóról szóra tud idézni.
A Francia Kiadás tehát egy szerzői játék, egymásba ágyazott, többszörösen rétegzett történetein keresztül a szavakkal épp úgy, mint a vizualitással. Az 1:1-es képarány, a fekete-fehér és a színes képek folyamatos váltakozása, az animációs epizódok mind arra utalnak, egy újságírónak mennyi impulzust kell úgy feldolgoznia és szavakká formálnia, hogy a végeredmény ne csak a száraz tényeket, de az esemény hangulatát, érzésvilágát is visszaadja. Képeken jeleníti meg a szöveggé formálás nehézségét, és teljességében mutatja meg a magazin szerkesztésének komplexitását – az említett animációs epizódokkal a cikkekhez készülő illusztrációk jelentőségét is kiemelve. A Francia Kiadás ebből a szempontból a Grand Budapest Hotel párdarabja, amely a vendégeit és az ő igényeiket pontosan ismerő luxusszállodák világát, belső hierarchiáját mutatta be a concierge karakterén keresztül.
A végeredmény egy vizuálisan elképesztően ingerdús alkotás – amikor azt hittük, Wes Anderson ezt már nem tudja fokozni, bebizonyította, hogy mégis. Szinte kizárólag nagytotálokkal dolgozik, ahol egyszerre ezer részlet dübörög a képen. Egy interjúban maga a rendező is elmondta, úgy gondolja, az emberek hozzá vannak szokva, hogy rengeteg inger éri őket egyszerre, de végül elmereng, hogy talán bizony erre alapozva túlzásba is vitte a nézői befogadóképesség határainak feszegetését.
Anderson világteremtő ereje ezúttal is kétségbevonhatatlan, a történet fikciós városa, a beszédes nevű Ennui-sur-Blasé pedig szintén a rendezőtől megszokott, részletesen kidolgozott és nagyon sajátos hangulattal rendelkező francia kisváros. Anderson ebben az esetben valós, és nem épített helyszínnel dolgozott, Angoulême városában vették fel a külső jeleneteket. Itt sok eredeti, régi épületet találtak, de ki is egészítették, hozzá is építettek. A nyugat-francia kisváros erősen megidézi Párizs hangulatát, a zsibongó metropolisz jellegzetes metróállomásai mellett jól megférnek a reggel egyszerre ébredő, csendes kis vidéki utcák.
Anderson már korábban is megmutatta, hogy a helyszín, a történet hangulatát leképező környezet (Megasaki városa a Kutyák szigetében, New Penzance szigete a Holdfény királyságban vagy Zubrowka Köztársaság a Grand Budapest Hotelben), vagyis a város és a teljes díszlet kiemelt szerepet kap alkotásaiban. A színek, a szimmetria olyan sajátosan rá jellemző esztétikával bír, hogy nem véletlen, hogy az @accidentallywesanderson nevű közösségi médiás profil gyűjteményéből – amely olyan helyszíneket, épületeket gyűjt össze, amelyek pont úgy néznek ki, mintha a rendező filmjében látnánk őket – ma már könyv is megjelent.
Annak, hogy számára mennyire fontos a vizuális környezet, ebben a filmben az első epizóddal tiszteleg, ahol Sazerac (Owen Wilson) a várost bemutató cikkét követhetjük végig bájos kiemelésekkel és vicces pillanatokkal. Megidéz egy olyan kisvárosi Párizst, ami ma már nem létezik, de mindannyiunk számára ismerős, a vizuális világon keresztül pedig jobban megértjük a karaktereket is, annak a világnak a játékszabályait, amelyben a történet játszódik. Ezekben a stilizált közegekben, ahol egyértelmű, hogy minden mozdulat és részlet szándékos, a város sokkal több, mint a cselekmény helyszíne, kiegészíti a karaktereket és hozzátesz az értelmezéshez. Ennek köszönhető, hogy Wes Anderson filmjei teljes egészükben tekinthetők műalkotásnak, a nem CGI világban játszódó filmek között nem találunk több olyan alkotót, aki ennyire precízen dolgozna a helyszín részletgazdagságával.
Gyönyörű kompozícióival és a tőle megszokott bájjal elkészített alkotásában a rendező el sem titkolhatná, hogyan érez a bemutatott világgal kapcsolatban – főszerkesztő hőse mércéjével mérve is jó szerzővé válva tehát. Az utolsó lapszám kerettörténete szimbolikus, így válik az andersoni nosztalgiára hangolva az újságírás e korszakának végét jelző és az előtt tisztelgő műalkotássá, lenyűgöző atmoszférával.
A FRANCIA KIADÁS (The French Dispatch) – amerikai, 2021. Rendezte és írta: Wes Anderson. Kép: Robert D. Yeoman. Zene: Alexandre Desplat. Szereplők: Bill Murray (Horowitz), Tilda Swinton (Berensen), Frances McDormand (Krementz), Jeffrey Wright (Wright), Owen Wilson (Sazerac). Gyártó: Indian Paintbrush / American Empirical Pictures. Forgalmazó: Fórum Hungary. Feliratos. 108 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/12 30-31. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15143 |
