Báron György
Az új Joszeliani-film mintha A hold kegyeltjeinek folytatása, keserűbb párdarabja volna.
VII. fejezet – írta új (sorrendben a hetedik) filmjének, a Brigantiknak a címe alá Otar Joszeliani. Godard szokta volt hajdan ily gesztusokkal figyelmeztetni a nézőt, hogy amit lát, az nem kerek, befejezett műegész, hanem részlet, töredék, előzménye és folytatása van, akár az élet dolgainak. Az Alphaville végére például hanyagul odabiggyesztette: „á suivre”, azaz „folyt. köv.”, nem mintha folytatni akarta volna, legalábbis jó negyedszázadon át nem folytatta, csak a két szó fityegett ott, mint a filléres kémtörténetek végén, hogy vegyék meg a következőt is, elvégre Lemmy Caution története e ponyvafüzetekre hajazott, aztán néhány éve váratlanul mégis felbukkant újra Godard vásznán Lemmy Caution, ugyanaz a színész játszotta, a már öreg Eddie Constantin, azóta meg is halt, alighanem ez volt az utolsó szerepe, a kiöregedett, semmihaszna ügynök, akit ottfelejtettek Berlin keleti felében a fal ledőlte után, akár Godard-t Párizsban, Joszelianit meg Tbilisziben a játékos istenek, kíváncsiságból talán, hogy mit kezdenek magukkal a megváltozott világban.
Godard dühösen legyintett és Svájcba költözött, egy Genf melletti kis faluba, Rolle-ba, a telefont és a faxot állítólag levitette házának pincéjébe, ahol – így a legenda – kilométerszám tekeregnek a megválaszolatlan, leszakítatlan faxtekercsek. Joszeliani Párizsba ment, hogy kifogjon az isteneken, azok meg hagyták, talán szeretik ezt a pogány, vagabund istenkísértőt, miként – a jelekből ítélve – kedvelhetik nagyon Godard-t is, aki korábban ézsaiási átkokat szórt rájuk, ma meg csak legyint, és az alfelét mutatja az égnek, bölcs bohóccá érve, akárha Joszeliani valamelyik késői filmjéből lépett volna elő.
A hold kegyeltjei – ez volt Otar Joszeliani első Franciaországban forgatott filmjének címe. Frivol és talányos remeklés, hősei Falstaff komái, szent bohémek, hordóhasú semmirekellők, kurvák, tolvajok, anarchisták és habókos szerelemőrültek, ahogy Shakespeare írta: „Diana erdészei, az árnyék uraságai, a hold kedvencei”, kiknek, „akárcsak a tengernek... nemes és szűzies úrnőnk nyújt példát: a hold, mivelhogy az ő pártfogásával lopunk”. A történet a XVIII. századi Franciaországban kezdődött, egy finommívű sèvres-i porcelán étkészlet és egy női olajportré sorsát követte nyomon évszázadokon át, mígnem megkoptak, elenyésztek, de még így is maradandóbbaknak bizonyultak használóiknál, túlélték a hősöket, a gazembereket és a közömbösöket, túl az eszméket és a hiteket, melyek a generációknál is sebesebben hullottak alá az időben, nem maradt más, csak a boroskupa, a földi örömök élvezete, a hasznos dolgok bölcs semmibevevése, a világi hívságok megvetése, annak biztos tudása, hogy „meztelenül jövünk a világba, és meztelenül távozunk belőle”, miként Joszeliani mondta, maga is a hold kegyeltjei lovagrendjének nagymestere.
E sorozatba illeszkedett aztán második francia filmje, a Lepkevadászat, amely a barátságos, régi értékek megfakulásáról, s egy praktikus, modern világ vészjósló fenyegetéséről szólt; a legfrissebb Joszeliani-opus, a Brigantik – VII. fejezet pedig mintha A hold kegyeltjeinek folytatása, keserűbb párdarabja volna. Itt sincs egyenes vonalú történet, történéscserepek villannak elénk különböző korokból, olyan sebes forgásban, hogy többszöri megnézés után is roppant nehéz a felbukkanó, alámerülő, majd más korszakokban ismét a szemünk elé kerülő figurák sorsát nyomon követni. Nem az egyes epizódok az érdekesek, hanem maga a forgás, a formák ismétlődése és átalakulása, megújulás és állandóság lüktető játéka. Joszeliani számára kevéssé lényeges mindaz, ami az évszázadok pergésében változik: „fecsegő felszín” csupán. Őt az érdekli, ami e szédült körforgásban örök: a történések belső, szilárd magja, az idő mélyén szunnyadó titokzatos erő. Magyarán, e kópé grúz rendező filozófus, akárcsak ihletője, Falstaff, s mint minden igazi bölcselő, ő is mesél, sőt, fecseg. Ezúttal négy történetet beszél el, pontosabban mintha e négy különböző és mégis azonos történés távoli visszfénye tükröződne a felvevőgép lencséjében. Felvillanások, fragmentumok, akárha az idő megcsócsálta töredezett leletmintát forgatnánk az ujjaink között. Az epizódok, miként ezt A hold kegyeltjeiben megszokhattuk, nem egymást követik, hanem szeszélyesen kanyarogva keresztezik egymás útjait, követhetetlen virtuozitással. Nincs e módszerben semmi obskurus, ellenkezőleg: e mértani rend, vagy zenei struktúra szigorú szabályokat követ, melynek pontos ritmusú lüktetését ott érezzük a látszólag kaotikus történések mögött.
A film három történetet regél el, melyeket egy negyedik fog keretbe. Időben az első a középkorban játszódik. Fejedelem harcba megy, szép hölgyére erényövet csatol, hűségét biztosítandó. Ám kerül pótkulcs, mely a zárat nyitja, s pótférfiú is a távollevő helyére, mígnem a titokra fény derül, a szépséges hölgy a kínzókamrában, majd a vérpadon köt ki, ura ezalatt a kínzásokról olvasgat illusztrált könyvecskét, a spanyolcsizmáról szóló leírást érdeklődve meg is jelöli. Később a fejedelmet egy másik szépséges hölgy megmérgezi, ám hősünk túléli, e nőre is bitó vár.
„Nézd, ezt valaki megjelölte” – mutat a könyvben látható spanyolcsizmára egy férfi, immár a huszadik században. A századelőn járunk. Hősünk, kit a fejedelmet alakító színész játszik, most piti zsebtolvaj, mígnem egy anarchista hölgy – azonos az előző történetben látott feleséggel – fel nem figyel ügyességére. Beszervezi forradalmárnak, mozgalmuk győz, a férfiból diktátor lesz, majd fordul a kocka, letartóztatják, alighanem a kínzókamrába kerül, ahol eddig az ő ellenfeleit kínozták felgyűrt ingujjú, fáradt férfiak, precíz szakértelemmel, mindenfajta szenvedélytől mentesen, akár a vaskohászok. A színházban valami bolsevik agitjáték megy, Lenin Krupszkajával teázik, negédesen dalra fakad: „A burzsoá ribancok megpróbálják átvenni a munkásmozgalom vezetését.” Válaszul nótára nyílik Krupszkaja ajka is: „Mi minden ember boldogságáról álmodtunk”. A Lenint játszó színészt előadás közben elhurcolják, egyenesen a kínzókamrába, mert történetesen annak a szépasszonynak a férje, akivel a diktátor erőszakoskodni próbált Az előadás folytatódik. Csendéletet látunk, a németalföldi festők tompa, barnás árnyalataiban. Szépasszony zongorázik átszellemülten, őt zenélés közben tartóztatják le, mert véletlenül leverte a zeneiskola falán a vezér portréját, s egy kiskorú tanítványa besúgta. Egyenruhások derűs piknikje a réten. Pasztoriális idill, dúsan terített asztal, tréfálkozások. A háttérben tömeges kivégzések folynak. „Szép lövés volt, gratulálok” – mondja az egyik hóhér egy telitalálat után elismerően a társának.
„Na, hogy megy a háború?” – e szavakkal a harmadik történet hőse köszönti társát, mintha csak azt kérdezné: „Hát hogy vagyunk?” A mába érkeztünk – Pilinszky szavaival – az „örökös háború korába”. A városban harc dúl, nem tudni, kik között és miért. Az utcákon harckocsik cirkálnak, a hegyek ormai mögül mesterlövészek vadásznak a békés polgárokra, mindenki lő mindenkire, közben zajlik az élet: az emberek vízért, kenyérért mennek, meglátogatják a szeretteiket. Egy kövér férfiú, aki már az előző epizódokban is felbukkant, most gyanús üzleteket köt, tankokkal kereskedik, autókat robbant fel. A korábbi történetekben megismert hőseinknek fegyver nyomja a vállát. Kivonulnak egy városszéli dombra, leülnek, szép, bús nótát énekelnek, a háttérben puskaropogás. A város lángokban áll, mindenki menti az értékeit. Valaki jókora szőnyeget cipel: alighanem ugyanazt, amelybe csavarva az előző epizódban a diktátor meggyilkolt ellenfelét szállíttatta el, hogy beköltözhessen áldozata fényűző házába.
„Maga szerint ez szép?” – kérdezi egy ifjú hölgy az elegáns lakás új tulajdonosát, a falakon díszelgő fegyvergyűjteményre mutatva. A zárófejezet kezdődik e szavakkal. Az ezredvégi nyugodt, békés Párizsban járunk. A gazdag házban egybegyűlt kompánia finom borokról cseveg. Ledér hölgyek érkeznek, egyre részegebbek lesznek, a vendégekről lassanként lekerülnek a ruhák, dévaj mulatozás kezdődik, azaz csak kezdődne, mert a szomszéd szobában gondosan betárazza géppisztolyát egy tizenéves fiú, és halomra lövi a vendégsereget. E tömeggyilkosság bevillanó képeivel kezdődött a film. Pontosabban, mintha mindezt egy filmvetítésen láttuk volna: a nyitó képsorokon néhány férfi beült egy vetítőbe, a gépész befűzte a tekercset, s a párizsi lakás képei következtek. Aztán a gépész némi idő elteltével új filmet fűzött be, elkezdődött a középkori epizód, a fejedelem és a csalfa asszony históriája. Film volna, amit láttunk? Film a filmben? De ki vetített és kinek? S főleg miféle tekercseket? Vetítések sorába pillantottunk volna be, ezért e töredékesség? Nem kizárt, elvégre egy film nem véletlenül kezdődik moziterem képével. Mégis, túl könnyű, mondhatni hálás volna e megfejtés, amely amúgy sem magyarázna meg semmit. Alighanem ez is csak egyike Joszeliani ördöngös játékainak. Film a filmben, történet a történetben, miért is ne? Egy csavarral több a cselekményben, újabb réteg a sűrűn barázdált anyagban. A kerettörténet – s a film – végén nem látható ismét a moziterem. A bevezetőben is mutatott mészárlás-epizódot követően a történet folytatódik. Hősünket, kit fejedelemként, diktátorként, fegyveresként láttunk a megelőző részekben, most egy párizsi clochard alakjában pillantjuk meg, amint az utcán leszólítja a korábbi epizódok hősnőjét. Aztán előkerül a bor, a csavargó társaival iszogat és énekelget, ám még ezzel sem zárul kerekre a történéssor, mert röpke pillanatra visszatérünk a harmadik epizód szétlőtt, felégetett városába, a három fegyveres továbbra is ott ül a dombtetőn, beesteledett, tábortűz fényénél iszogatnak, danolásznak...
A keretes szerkezet tehát – újabb játék ez – nyomban fel is bomlik, semmi nem ér véget, nincs szimmetria, a mű továbbra is nyitott marad, a történések folytatódnak. Mégis, bizonyára nem véletlen, hogy közös borozgatással, danászással zárul ez a minden eddiginél keserűbb Joszeliani-film, melynek történetei az erőszak, a hatalomért való küzdelem és a gyilkolás rafinált variációinak végtelen sorát mutatták. Talán még a bor meg a dal az, ami állandó az időben – mondja Joszeliani, de már sokkal halkabban, kevesebb meggyőződéssel, mint A hold kegyeltjeiben. Igaz, az jó tizenkét éve készült, akkor még nyoma sem volt a kelet-európai változásoknak, sem Szarajevónak. A Brigantik – VII. fejezet mintha A hold kegyeltjeinek kelet-európai tükördarabja volna. Akik abban a franciás könnyedségű műben kedves csavargók, lókötők és tolvajok voltak, e filmben valódi gyilkosok, vérbeli brigantik. Ami Párizsban még szeretetreméltó volt és bocsánatos, az földrészünknek e dúlt végvidékén kegyetlen, bestiális és megbocsáthatatlan. E változásban érezhetően közrejátszott az utóbbi fél évtized tapasztalata, mindenekelőtt Szarajevó élménye, mely letagadhatatlanul ott tükröződik a film egész hanghordozásában. Joszeliani, ki e francia produkcióval visszatért Kelet-Európába, Falstaff párizsi története után III. Richard drámájára lelt. Szülőhazája e térség, mégis, mintha otthonosabban érezné magát a jólelkű párizsi clochard-ok társaságában. Ennek árulkodó jele, hogy az epizódok nem egyenlő gondossággal kidolgozottak, a bolsevik diktatúra-történet önálló életre kel, uralkodik az anyagon. Ez a rész inkább emlékeztet Abuladze Vezeklésére, mint Joszeliani eddigi filmjeire. Talán azért, mert Joszelianitól mindig távol állt a politikai kritika. A többi epizódban a jellegzetes Joszeliani-hang szólal meg, ám, paradox módon, ezek a részek jelentéktelenebbek, kevésbé kidolgozottak. Így az a stílusegység, amely A hold kegyeltjeit oly elragadóvá tette, e filmben megtörik. Mintha a rendező kétségbeesetten próbálta volna megzabolázni érzékenységét, érezvén, hogy olyan területre látogatott el, amely már nem az ő világa, de ahová, úgy érezte, kötelessége elmennie. Ott járt, majd filmje végén visszatért a Szajna-partra, barátaihoz, a borissza clochard-okhoz, látván, hogy Kelet-Európában a hold kegyeltjei katonaruhát öltöttek, gyilkosokká lettek, elárulván úrnőjüket, kinek ezüstös képét e filmjében is hosszan mutatja.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1997/06 15-17. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1514 |
