Filmvilág

A horror anatómiája

A horror-paradoxon

A félelem bére

Miért nézünk horrorfilmeket? Miért szeretünk félni? A filmesztétika, a lélektan és a neurobiológia együtt keresi a választ.

Ha végigszörfölünk a kábelkínálatban található számos természetfilmes csatornán nagy a valószínűsége annak, hogy legalább az egyiken valamilyen félelmetes ragadozókról (oroszlánokról, cápákról), vagy veszélyes és visszataszító lényekről (kígyókról, mérges pókokról) szóló dokumentumfilmet fogunk találni. Például a mai napon az Animal Planet műsorán öt darab 45-50 perces műsort találtam oroszlánokról és cápákról. (https://musor.tv/mai/tvmusor/ANIMAL) Ugyanakkor valószínűleg senki nem hozná összefüggésbe ezeket a műsorokat a horrorfilmekkel. Pedig az a pszichológiai mechanizmus, ami miatt ezek a műsorok annyira népszerűek ugyanaz, mint ami a közönség egy részét a horrorfilmekhez vonzza. Csupán az inger erőssége a különbség a veszélyes állatokat bemutató óriási közönséget vonzó természetfilmek és a szűkebb közönséget vonzó horrorfilmek között.

A hetvenes évek óta, amióta a horror az egyik legelterjedtebb szórakoztató műfaj lett, sokan tették föl a kérdést, mi lehet az oka annak a látszólagos paradoxonnak, hogy – Hitchcock megfogalmazásával élve – „minden nap milliók költenek óriási összegeket, csak azért, hogy sok szenvedés árán élvezzék a félelmet”. Miért élvezünk valamit, ami rossz? Pszichológusok kezdtek kutatásba, hogy megértsék, milyen karaktertulajdonságokkal rendelkeznek azok, akik szeretik a horrorfilmeket; filozófusok, irodalom- és filmkutatók állítottak föl különféle elméleteket a horror-paradoxon megoldására.

Rengeteg megoldási kísérlet született, amelyek leggyakrabban azzal az egyszerű eszközzel élnek, hogy azt bizonyítják, a horrorfilmekben nem is a félelmet, tehát a rosszat élvezzük, hanem valami mást. Például azt, hogy megszabadulunk a rossz érzésektől, ahogy erre már Arisztotelész is célzott a „katarzis” fogalmával. A kérdés persze nem az, miért jó megszabadulni a rossz érzésektől, hanem az, hogy mielőtt megszabadulnánk tőlük, miért kínlódunk végig több órát. Egyesek szerint azért, hogy közben élvezhessük a jól megszerkesztett elbeszélést, a vizuális trükköket, az érdekes karaktereket. A felkeltett rossz érzések az ár, amit fizetünk a pozitív esztétikai élményekért, amit a műalkotás önmagában, ettől függetlenül nyújt. Ez is tetszetős elméleti konstrukció, kár, hogy a tények ellentmondanak neki. A pszichológiai kutatások már a hetvenes években megmutatták, hogy a horrort kedvelő közönség kifejezetten a félelem érzését keresi a horrorban, nem valami mást. Pusztulást, undorító dolgokat akar látni, és félni akar. Egyetlen vizsgálati alany sem nyilatkozta, hogy a narratív szerkezet kedvéért szenvedi végig a horror borzalmait. Vannak aztán egészen magasröptű fenomenológiai és pszichoanalitikus teóriák, amelyek megmagyarázzák, hogy a félelem érzése milyen elfojtott vagy az emberi egzisztenciával összefüggő más életélményeket idéznek föl, de ezek olyan elvontságban mozognak, ahol mindenféle cáfolhatóság vagy igazolhatóság eleve lehetetlen.

Röviden, a horror-paradoxont magyarázó eddigi teóriák vagy magát a fő problémát kerülik ki, hiszen tagadják, hogy bárki élvezné a félelmet, vagy az absztrakció olyan szintjén járnak, ahol már nem érintkeznek sem a valóságos nézőkkel, sem a filmekkel. Ráadásul egyik sem képes magyarázatot adni arra, miért csak a közönség egy kis része élvezi a horrorfilmeket. Ma már világos, hogy a horror közönség a moziba járók csupán 5-6%-a, és egy statisztikailag nagyon jól lehatárolható életkori és nemi csoportot ír körül: a 15-25 év közötti férfi közönséget. Nem az a kérdés tehát, hogy miért élvezzük a horrorfilmeket, hanem az, hogy ez a közönségréteg miért élvezi. Ami persze nem azt jelenti, hogy ne találnánk egy-egy idős hölgyet, aki rajong a horrorért, de statisztikailag nem ő a horrorfilmek célközönsége.

Olyan magyarázatra van tehát szükségünk, amely empirikus alapon áll, nem kerüli ki a fő problémát, a félelem élvezetét, és magyarázatot ad a jelentős egyéni különbségekre, amely a horrorfilmek élvezetében tapasztalható. Ehhez a félelem mélyére kell ásnunk.

Először azt kell megértenünk, hogy a félelem valamilyen szinten szinte mindenki számára élvezhető. Épp ezt mutatja a természetfilmes csatornák ragadozókról szóló műsorainak gyakorisága.

A félelem motivációs állapot, amelyet olyan ingerek hoznak létre, amelyek védekező vagy menekülő viselkedést provokálnak. Az esetek többségében a félelem kellemetlen érzés, és arra indít, hogy elkerüljük az inger forrását. A félelem, ahogy a többi érzelem is, három szinten írható le: neurofiziológiai, viselkedési és pszichológiai (élménykeltő) szinten. Az érzelmek neurofiziológiai szintje arra vonatkozik, mi történik a testünkben, idegi aktivációk, hormonkiválasztás és más testi funkciók tekintetében, amikor egy érzelmet átélünk. A viselkedési szint arra vonatkozik, hogy ténylegesen mit teszünk ilyenkor (kiabálunk, menekülünk, lefagyunk stb.) A pszichológiai szint arra vonatkozik, hogy az adott emóció hogyan jelenik meg a tudatunkban, milyen érzést kelt bennünk, és milyen gondolatokat ébreszt.

Az általános meghatározáson túl a motivációt tekintve van egy fontos különbség a negatív és a pozitív érzelmek között a viselkedésben. A negatív érzelmek meghatározott azonnali cselekvési tendenciákat hívnak elő, amelyek az adott pillanatban a túléléshez szükségesek. Például egy potenciálisan veszélyes lénnyel való találkozás olyan neurofiziológiai folyamatokat indít el, amelyek azonnali cselekvésre készítik fel a testet, amely a félelem esetében megfelel a jól ismert menekülés/megküzdés/lefagyás válasznak. A pozitív érzelmekre viszont nem jellemzők az ilyen azonnali cselekvés tendencenciák. A szeretetet, az örömöt, a megelégedettséget nem jellemzik nagyon jól meghatározható viselkedési reakciók. Ennek a ténynek kulcsszerepe lesz abban, hogy megértsük, miért lehet egy „negatív” érzés élvezetes. Az érzés minősége (negatív vagy pozitív) csak az érzelmi élmény pszichológiai szintjét írja le. De egy élmény átérzett minősége csak egy sor tudattalan és tudatos folyamat általános eredménye, amely adott esetben más értékeléshez is vezethet. Az olyan negatív érzések esetében, mint a fájdalom vagy a félelem a sajátos cselekvési tendenciák elválaszthatók az érzés minőségétől.

Hogy kaphat egy „negatív” érzés „pozitív” minőséget? Az a kifejezés, hogy „negatív érzés” csak egy általánosított minősítése olyan érzelmi állapotoknak, amelyek a testet önvédelemre készítik föl, és arra sarkallják, hogy elkerülje vagy megtámadja az érzés kiváltóját. Tehát a félelem érzésének értékelése szoros kapcsolatban van azokkal a cselekvési tendenciákkal, amelyekre a testünk félelem érzése esetén felkészült; ezeknek a tendenciáknak a szubjektív érzése. Az, hogy szenvedünk-e olyan érzésektől, mint a fájdalom vagy a félelem, nem ugyanaz a dolog, mint érezni ezeket az érzéseket. A fájdalom érzése és a fájdalomtól való szenvedés (a rossz minőség) nem egyszerre és nem ugyanott keletkezik az agyunkban. Ahogy a híres idegtudós, Damasio mondja, a fájdalom érzése egy „helyi élő szövet diszfunkció érzékelése” az agy egy meghatározott területén. De a fájdalom-érzelem, amely szenvedést okoz, egy másik agyterület terméke, és a kettő egymástól függetlenül is manipulálható gyógyszerekkel, sebészeti úton vagy hipnózissal. Az ilyen beavatkozások eredményeképp érezhetjük a fájdalmat, de nem szenvedünk tőle. Egy másik híres idegtudós, Ramachandran megjegyzi, hogy épp emiatt elképzelhető, hogy a fájdalom egyenesen nevetést okoz szenvedés helyett. Azt is tudjuk, hogy különféle kontextuális információk, hitek, más érzelmek, vagy akár társadalmi tényezők is módosíthatják a fájdalomtól való szenvedés érzését. Egy kutatás azt is kimutatta, hogy pontosan milyen idegpályák aktivizálódnak akkor, amikor a mazochisták élvezetet és nem szenvedést találnak a fájdalomban.

Hasonló a helyzet a félelemmel. A félelem sem csupán egyetlen „negatív érzés”, és nem egyetlen idegpálya rendszer aktivitásának az eredménye. A félelem kutatásának egyik nagy alakja, Joseph Ledoux megállapította, hogy az egyik idegi rendszer a defenzív állapotért, a másik az érzés tudati megjelenéséért felelős. Egy dolog defenzív állapotba kerülni, és egy másik szenvedni ettől a motivációs állapottól. Korábbi nagy pszichológusokkal – William James-szel és Ivan Pavlovval – egyetértésben ő is azon az állásponton van, hogy a félelem legnagyobb része autonóm testi reakció – fokozott izgalom, éberség, koncentráció, izomfeszültség, megnövekedett vérnyomás és pulzus, a „védekező állapot”, ami hozzájárul a félelem összetett „negatív” érzéséhez, amely ennek az állapotnak a tudatosulása. De a szenvedés, ami a félelem érzésével többnyire megjelenik – a negatív érzés – nemcsak, hogy nem a forrása ennek a védekező állapotnak, nem is szükségszerű velejárója. Ezt magasabb rendű kérgi területek „adják hozzá” a védekező állapothoz, de nem mindig és nem szükségszerűen. A félelem és a félelemtől való szenvedés két különböző folyamat eredménye, amelyek legtöbbször együtt járnak – ezért nevezzük a félelmet „negatív érzelemnek” –, de bizonyos körülmények között az elsőt nem követi a másik. Ennek a fényében a „horror paradoxon” kérdése nem az, hogyan találhat valaki élvezetet egy negatív érzésben, hanem inkább az, milyen körülmények között jelenik meg élvezet egy olyan testi állapot esetén, amely leggyakrabban szenvedést okoz. Így kaphatunk magyarázatot arra, hogyan lehetséges, hogy valaki „szeret félni”.

Azok, akik szeretik a horrorfilmeket, nem abban különböznek azoktól, akik nem szeretik, hogy valami agyi elváltozásuk lenne, vagy ne éreznének félelmet. Az amygdala sérült betegek valóban semmilyen élethelyzetben nem éreznek félelmet, de a horror közönség nagyon is érez félelmet, és ezt élvezi. Ezért néz horrorfilmeket. A választ arra a kérdésre, hogy ez hogyan lehetséges, a félelem élmény folyamatában találjuk, egészen pontosan abban a részben, ahol a félelem érzése testi jutalmazással jár. Ez lesz a kulcs az egyéni különbségek magyarázatában is.

A félelem folyamata nagyjából egy tucatnyi kérgi és kéreg alatti területet érint, amelyből négynek van kitüntetett szerepe. Az észlelési információk alapján, melyet a thalamusz közvetít, az amygdala beindítja a védekező állapotot, és hozzájárul a félelem élményének létrejöttéhez; a hippocampus emlékeket, azaz kontextuális információt szállít az érzéki információk mellé (láttam már ilyen állatot, akkor is veszélyes volt, a múltkor meg is harapott, vagy ellenkezőleg, a múltkor nem bántott, bár akkor is megijedtem tőle), a striatum motivációval látja el a szervezetet, azaz megjutalmaz, hogy megtaláljuk a megfelelő megküzdési módot, a frontális kéreg pedig tudatosan értékeli a jelenséget és szabályozza a viselkedést. Az egész folyamat ennek a négy területnek az együttműködésén és a működésük közötti egyensúlytól függ. Az észlelési információkat az amygdala, a hippocampus és a frontális kéreg szinte egyidőben kapja meg, de a veszélyesnek látszó ingerek esetén az amygdala reakciójának van előnye, lévén, hogy szerepe van az érzelmi emlékezet tárolásában és előhívásában is. A frontális kéreg és a hippocampus utólagos moderáló és ellenőrző szerepet játszik a félelem kifejezésének folyamatában.

A félelemkeltő lényekkel, dolgokkal való találkozás elsődleges következménye a „stresszhormonok” áramlásának beindulása, amely vérnyomás növekedést, pulzusgyorsulást, izomfeszültséget, figyelemkoncentrációt eredményez. Ezzel együtt indulnak el az ezeket a hatásokat enyhítő „nyugtató” hormonok, valamint a dopamin, ami a striatum által kiváltott jutalmazó, azaz jó testi érzést keltő hormon. Azok a sejtek ugyanis, amelyek ez utóbbit elindítják, minden izgatottságot eredményező ingerre beindulnak függetlenül attól, hogy maga az inger jutalmat ígér-e vagy sem. Egy nemrégiben publikált vizsgálat azt találta, hogy ezeknek a sejteknek egy csoportja mindenképpen működésbe lép, akár veszélyt, akár jutalmat ígér az inger. Tehát, ha az izgatottságot egy veszélyes inger váltja ki, a testi jutalmazás továbbra is megtörténik. Egy feltevés szerint ennek célja, hogy arra sarkallja a szervezetet egy ideig, hogy megküzdjön a veszéllyel. Ez a hatás azonban csak rövid időn keresztül fennálló és nem nagyon erős veszéllyel fenyegető inger esetén lép föl. (A horror kedvelői sem szeretnének valódi élethelyzetben igazi láncfűrészes sorozatgyilkossal találkozni.) Hosszú időn keresztül tartó és erős veszélyt jelző ingerek esetében ezek a sejtek is abbahagyják a test motiváló jutalmazását.

Az amygdalának szerepe van a félelemkioltásban is, mivel ezeket az emlékeket is tárolja. Egy kutatás azt állapította meg, hogy ugyanazok az idegsejtek játszanak szerepet a félelem kioltás emlékezetben, mint a jutalmazásban, és ezáltal gátolják a félelem által kiváltott elkerülő viselkedést. Ez azt jelenti, hogy a félelemtől való megszabadulás is testi jutalmazással jár. További érdekes adalék, hogy az inger érzelmi minőségének változása aktívan hozzájárul a test félelmi stressztől való megszabadulásához. Tehát egy negatív ingert követő pozitív inger nemcsak helyettesítő, hanem kifejezetten „gyógyító” szerepet játszik, amit a kardiovaszkuláris hatás hirtelen megváltozásával lehet mérni. Ez azt jelenti, hogy – például egy film esetében – a félelmi stressz hatást nagyon gyorsan ki lehet oltani egy ellenkező tartalmú jelenettel. Összességében ezek a tények arra mutatnak, hogy mind a rövid idejű félelemkeltés, mind ennek a félelemnek a kioltása testi jutalmazással jár. Hogyan magyarázza ez a horrorfilmek élvezetét?

Egyetlen horrorfilm sem magas szinten stresszkeltő az elejétől a végéig. Ez természetes velejárója a drámai műveknek, amelyek változó feszültségű részek hullámzásából állnak. A nagyfeszültségű részeket „stressz csúcsoknak”, az alacsonyfeszültségű részeket „regenerációs” periódusoknak tekinthetjük. Ezeknek a hullámoknak az amplitúdója filmről filmre változik, ahogy az alapfeszültségi szint is. Megfigyelhetjük, hogy a legtöbb horrorfilmben vannak pozitív érzelmeket kiváltó történetszálak is – szerelem, bizalom, remény, vágy. A horrorfilmek stressz/regeneráció ciklusokból állnak, amelyek analógnak tekinthetőek a félelemkeltés/félelemkioltás párossal, ami a félelemkondicionálásban történik. Egy horrorfilmben félelemkondicionálás akkor történik, amikor egy karakter, egy helyszín, egy helyzet, egy tárgy, amely eddig ártalmatlannak tűnt, egyszerre félelmetes lesz, és a közönség megtanulja, hogy az adott dologhoz milyen érzelmet társítson. Félelemkioltás akkor történik, amikor ugyanez a dolog, amely eddig félelmetes volt, egyszerre újra ártalmatlannak tűnik, mert az elvárt negatív következmény nem történik meg. Ezt látjuk például Spielberg Cápa (1975) című filmjében a tengerrel, mint helyszínnel kapcsolatban. A „jump scare” hatások – hirtelen erős és kellemetlen hangok, hirtelen, váratlan kameraszemszögek, rövid bevillanások stb. – különösen alkalmasak a veszélyesség jelzésére. Ebből a szempontból a horrorfilmek félelemkeltő ingerek sorozatai, amelyeket rendszeresen semleges vagy egyenesen nyugtató ingerek szakítanak meg.

A horrorfilmek hullámzó szerkezetét tekintve egy kétfázisos modellel magyarázhatjuk a horrorfilmek élvezetét, ahol mindkét fázis fiziológiai jutalmazással jár, bár különböző okokból. Az első fázisban a félelem keltette védekező állapot dopamint adagol a szervezetnek, a második fázisban ugyanez történik, csak a stresszoldás eredményeképp. Már korábbi elméletek is fölvetették, hogy a horror élvezetében a stressztől való megszabadulás játszhat szerepet. Ez azonban csak az egyik oldala a képnek. Először is nem tudja megmagyarázni, miért szeretik azokat a filmeket is, amelyeknek nincs jó végük. Másodszor az sem világos, miért nézne valaki végig két óra horrort azért, hogy utána jól érezze magát, mert vége van. A kétfázisos modell mind a két kérdést meg tudja magyarázni. A nézők nemcsak a végén kapnak jutalmat a „jó vég” bekövetkeztével, hanem folyamatosan, az egész filmen át a regenerációs periódusokban. A vég önmagában nem tudja meghatározni a film egészére vonatkozó élményt, miközben nézzük. A stresszoldás okozta testi jutalmazás folyamatosan érkezik kis adagokban, nemcsak a film végén. De mivel maga a stressz felkeltése is dopamin adagokkal jár, gyakorlatilag hullámokban minden fázis valami fiziológiai jutalmazást eredményez, csakúgy, mint a hullámvasúton: a lefelé menő fázisban a rövid, enyhe stressz-szel való megküzdés, a felmenő fázisban a stressztől való megszabadulás okoz örömet. Ugyanezt a „fűrészfog” hatást találták egy vizsgálatban, amit „elvarázsolt kastélyok” látogatóival végeztek.

Hogyan magyarázza ez a kétfázisos modell az egyéni különbségeket? Világos, hogy a horror-kedvelők csak a közönség 5-6%-át teszik ki, és egy jól körülhatárolható demográfiai csoportot alkotnak. Ebben a tekintetben két fontos tény van. Az egyik, hogy a statisztikailag a horror közönség a 15-25 év közötti férfiak, a másik, hogy a nők minden életkorban kevésbé kedvelik a horrort, mint a férfiak. Miért aktívabb statisztikailag a félelem által keltett jutalmazó rendszer ebben a demográfiai kategóriában?

Azt kell feltételeznünk, hogy ez a típusú testi jutalmazás mindenkiben megvan, csak különböző mértékben. Ezt mutatják a különféle szórakozási formák a hullámvasúttól az elvarázsolt kastélyon át, a kisgyerekek fogócskájáig, és természetesen a veszélyes ragadozókat bemutató természetfilmekig. De már a csecsemők hat hónapos korától azt tapasztalhatjuk, hogy kevésbé tudnak elszakadni a félelmetes arcok képeitől, mint a semleges vagy boldog arcokéitól. Habár itt kifejezett élvezetről még nemigen beszélhetünk, de ez mutatja, hogy a félelmetes dolgok figyelem megkötő ereje már ilyen korban is jelen van. Ez aztán folytatódik a gyerekmesék sokszor félelmetes világában, és ha a rendkívül népszerű Harry Potter-filmek kifejezetten horrorisztikus jeleneteire gondolunk, biztosak lehetünk benne, hogy a félelem élvezete – bizonyos szinten – minden életkor sajátja. A horrorfilmek közönsége a félelem élvezetét a szórakoztató kultúrán belül a legextrémebb formában űzi.

Az egyéni különbségeket úgy értelmezhetjük, mint a félelem által keltett izgalmi állapot toleranciaszint küszöbét. Ez a küszöb pedig a félelem által indukált viselkedés és a félelem által keltett jutalmazás egyensúlyától függ, amelyben az említett négy agyterületnek van fő szerepe. Pszichológiai vizsgálatok kimutatták, hogy a szenzáció vagy újdonságkereső személyiségvonás különlegesen jellemző a horrorkedvelő közönség tagjaira. A kutatások egyértelmű kapcsolatot fedeztek fel a jutalomérzékenység és a szenzációkereső személyiségvonás között. Más felmérések azt mutatják, hogy mind a jutalomérzékenység, mind a szenzációkeresés kamaszkorban a legjellemzőbb, és a fiúkra jellemzőbb, mint a lányokra. A jutalomkeresés ugyancsak szoros összefüggésben áll az alacsony félelemérzékenységgel. Továbbá, ez a személyiségvonás ambivalens helyzetekben, tehát, amikor mind a veszély, mind a jutalom kilátásban van, szisztematikusan a jutalomkeresés javára dönt. Más további anatómiai és fejlődéstani tények is arra mutatnak, hogy ebben az életkorban kiemelkedő a veszélyvállaláson keresztül történő jutalomkeresés.

Egy másik pszichológiai tényező, amely az egyéni különbségeket befolyásolja a szorongás-érzékenység. Kutatások egyértelmű összefüggést találtak magas szorongás szint és a horrorfilmek kerülése között. Ez magyarázza a nők általános tartózkodását is a horrorfilmektől, ugyanis a vizsgálatok a nőknél rendszeresen magasabb szorongás-érzékenységet mutatnak ki. Ugyanilyen tényező az ambivalencia elviselése. Akik nehezen tűrik a bizonytalanságot, azok hajlamosabbak szorongásra, kevésbé szenzációkeresők, és kevésbé kedvelik a horrorfilmeket is. Korábbi pszichológiai vizsgálatok még tucatnyi személyiségtényezőt említenek, amelyek a horrorfilmek kedvelőit jellemezhetik, de ezek kevéssé megbízható eredmények, nagyon különböző vizsgálati módszerekkel készültek, és többnyire az eredmények sem ismétlődnek. A fent említett jellemzőket azonban több vizsgálat is megerősítette, és – elsősorban – idegtudományi eredményekkel is összekapcsolhatók (szemben például a szadizmussal, a kellemetlenséggel, vagy a gátlástalansággal, amelyek egy-egy vizsgálat esetén ugyancsak kijöttek, mint a horror kedvelőkre jellemző személyiségjegyek).

Összefoglalva tehát azt mondhatjuk, hogy a horrorfilmeket a félelem által keltett, majd a félelem kioltásával együtt járó fiziológiai jutalom miatt nézik azok, akik nézik. Nemcsak ők szeretnek félni, hanem – különböző tolerancia küszöbbel – lényegében egy kicsit mindenki, mégpedig kisgyerekkortól kezdve. A kultúra kialakította azokat a formákat, amelyen keresztül ezt az élvezeti cikket, a félelem keltette dopamin adagot fogyaszthatjuk korra és nemre tekintettel. Van, aki attól a stressztől is elájul, hogy egy brazil szappanoperában Paolo nemet mond Paulának, amitől utóbbi elsírja magát, és van, akinek csak a kivájt szemű csecsemő sikoltozása elégséges inger, de azért legközelebb ennél többet vár. A horrorfilmek kedvelése csak látszólag paradoxon, mert extrém formája a mindenütt meglévő izgalmat keltő szórakozásnak. Továbbá, azért sem paradoxon, mert nem a rosszat élvezi benne, aki élvezi, hanem azt, ami a legtöbb embernek már rossz, de neki jó. Ez csak a horrortól irtózó többség számára érthetetlen. De ez a többség gondoljon arra, hogy amikor megnéz egy oroszlánokról vagy cápákról szóló cuki természetfilmet, ugyanaz játszódik le benne kicsiben, mint abban a horror-rajongóban, aki rémületesen ijesztő zombik társaságában múlatja az idejét.

A cikk közvetlen elérhetőségei:
	offline: Filmvilág folyóirat 2021/10 16-20. old.
	online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15131