Huber Zoltán
A jubileumi James Bond egyszerre hajt fejet a hagyományai előtt és próbál maximálisan megfelelni a kortárs elvárásoknak. Jórészt sikerrel.
Régen volt ennyire
önreflektív címe egy Bond-filmnek, pedig az apokrifokat nem számítva ez már a huszonötödik
a sorban. Ian Fleming titkosügynökének hatvannyolc éve nincs ideje meghalni, Bond
egyre terebélyesedő mítosza továbbra is élénken izgatja az emberek fantáziáját.
Sőt, a 007-es az eltelt évtizedek során hamisítatlan
popkulturális ikonná nemesedett, akivel valóságos esemény lett újra és újra találkozni.
Gondoljunk csak bele, Sean Connery pont ugyanazon a napon mutatkozott be
Bondként az angol mozikban, amikor a Beatles legelső kislemeze megjelent.
A patinás múlt egyúttal
persze komoly kihívást jelent az alkotóknak, hisz Bondnak folyamatosan úgy kell
megújulnia, hogy az esszenciája is érvényes maradjon. Ez a feladat talán soha
nem volt annyira nehéz, mint mostanság, amikor a Bond képviselte ideál finoman
szólva toxikusnak számít. Ráadásul az elmúlt években a filmipar is gyökeres
átalakuláson megy át, bónusznak pedig beütött egy világméretű pandémia. Plusz
az is adott volt, hogy ez a felvonás lesz az idén ötvenhárom éves Daniel Craig
búcsúja őfelsége ügynökétől.
A Nincs idő
meghalni nem véletlenül készült Bond-mércével mérve viszonylag sokáig,
rendezőcserével, extra írók bevonásával és a többször eltolt premierrel
megspékelve. A végeredményen szerencsére csak helyenként hagyott nyomot mindez.
Az eddigi leghosszabb játékidejű Bond-filmen inkább az érződik, hogy sok
agyalással, nagy odafigyeléssel, számos különféle nézői elvárást szem előtt
tartva készült. Nem mellesleg pedig oda vezeti a karaktert, ahonnan a jövőben számtalan
izgalmas irányba tovább léphet.
Az egyik legerőteljesebb
változás az elődökhöz képest, hogy az alkotók sokat átvettek a trendteremtő
Marvel Stúdió narratív megoldásaiból. A Craig-éra filmjei egyre szorosabban függnek
össze egymással, de most először nagyrészt tisztában kell lennünk az előző
részek eseményeivel ahhoz, hogy egyáltalán követni tudjuk a történetet. A film
első harmada a feszes akciójelenetek ellenére éppen azért érződik
döcögősebbnek, mert az íróknak az előző Spectre kusza szálait kell
kiegyenesíteniük, hogy aztán a fő konfliktusra kanyarodva a Bond-mítosz egy
egészen izgalmas továbbgondolására fókuszálhassanak.
Nem véletlenül
csendül fel többször is a „We Have All The Time In The World”, a huszonötödik
Bond ugyanis az Őfelsége titkosszolgálatában emberibb vonalához tér
vissza. A privát boldogság és a szolgálattal járó playboy-élet kínzó
ellentmondása visszatérő témája a sorozatnak, de ilyen mélységben soha nem boncolgatták
még. Mindez persze elválaszthatatlan attól is, hogy a 007-es klasszikus világa
eltűnőben, vagyis a fő kérdés az, nincs-e itt az ideje végleg kihalni e hőstípusnak.
Ezeket a dilemmákat
persze csak annyira viszik messzire az alkotók, amennyire a Bond-hagyományok
még engedik. A meglepően érzelmes és drámai önvizsgálat mellől természetesen a
rázott vodka-martini sem hiányozhat. A kötelező mellékszereplők sorra
febukkannak, a riposztok vitriolosak, az egzotikus helyszíneken levezényelt
akciók látványosak. Számos régebbi küldetés megidéződik, a kötelező kaszinós
kitérő egy ízig-vérig mai Bond-lánnyal önálló epizódként ékelődik a világmentős
történet közepébe. Még a sokszor karikírozott távoli szigeten elrejett
főhadiszállás is jól áll a főgonosznak. Az orosz brutalizmus és a japán zen
vegyítése miatt még a kissé alulírt ellenfél világa is kifejezetten emlékezetes.
Sikerül tehát megidézni
a régi glamúrt és kalandot, amit a járvány sanyarú hónapjai után élmény a
vásznon látni. A szürke Aston Martin gépfegyverei dübörögnek, a jamaicai
tengerpart, a ködös norvég erdő vagy a napsütötte dél-olasz táj nagytotáljai
csodálatosak. A gyönyörű fényekben fürdő képek már-már meseszerűek, amit az
egyre erősödő drámai szál egészít ki, a meglepő finálé pedig egyenesen a
szívünket célozza. A szmokingos ikon a Skyfall metrózásánál is közelebb
lép hozzánk, Daniel Craig még utoljára valósággal lubickol a szerepben. A
huszonötödik Bond nemcsak egy korszak méltó lezárása, de minden korábbi
bevetésnél markánsabban tükrözi vissza a korszakot, amelyben született.
007 Nincs idő
meghalni (No Time to Die)
– amerikai-brit, 2021. Rendezte: Cary Joji Fukunaga. Írta: Neal Purvis. Kép:
Linus Sandgren. Zene: Hans Zimmer. Szereplők: Daniel Craig (James Bond), Léa
Seydoux (Madeleine), Rami Malek (Lyutsifer Safin), Lashana Lynch (Nomi), Ralph
Fiennes (M). Gyártó: MGM / Universal / Eon. Forgalmazó: Fórum Hungary. Szinkronizált.
163 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/11 51-52. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15104 |
