Baski Sándor
Az A-kategóriás cseh filmfesztiválon nem a kornavírus-járvány, hanem a menekültkérdés volt a slágertéma.
A
tavalyi kényszerű covidszünet után Karlovy Vary is visszatért a nemzetközi
filmfesztivál-körforgásba. Ha totálból nézve a városkép ugyanolyan is, mint
régen, a Thermal Hotel környékén egyelőre kisebb volt a nyüzsgés. A kötelező
maszkviselésről és a védettséget jelző karszalagokról külön megemlékezni már
nem is érdemes, olyan kötelező kellékei lettek ezek a filmfesztiválozásnak,
mint a kóla és a popcorn a multiplexélménynek. Jelzésértékű az is, hogy a
korábbi évekkel ellentétben most mindössze három sztár tisztelte meg
jelenlétével a mustrát, igaz, a Michael Caine, Ethan Hawke, Johnny Depp
hármasból utóbbinak sikerült többezres tömeget a fesztiválpalotához vonzania.
A
versenyfilmes mezőnyön ugyanakkor nem érződött, hogy a vírusjárvány miatt
hosszabb-rövidebb időre csökkentett módra kapcsolt az európai filmipar. Ahogy
az elmúlt években szinte mindig, úgy most is bekerült egy magyar film az East
of the West szekcióba. Kis Hajni bemutatkozó rendezését, a Külön falkát több vetítésen is telt ház és álló ováció fogadta, a
kritikai visszhangra sem lehetett panasz, így némiképp meglepő – pláne a
versenytársak ismeretében – hogy végül díj nélkül maradt.
Meglepő
talán az is, hogy a filmesek egyelőre nem tudtak vagy akartak reagálni a
pandémiás szép új világra, helyette a slágertémát még mindig a migráció
jelentette, a Kristály Glóbuszt is egy hasonló kérdéseket boncolgató film
nyerte. A szerb Amíg a lábam bírja (Strahinja Banović / As Far as I Can
Walk) egy magyar határhoz közeli menekülttáborban indul, főszereplője,
a ghánai Strahinja olyan régóta él már itt, hogy szinte komfortosan is érzi
magát ebben az átmeneti állapotban. Neki, mint „gazdasági bevándorlónak” kevés
esélye van rá, hogy eljusson a célállomást jelentő Németországba, ezért kész
rá, hogy letelepedjen Szerbiában, és be is tudja indítani a futballkarrierjét
egy helyi klubban. Színésznő felesége ugyanakkor szenved ettől a helyzettől, ő
továbbra is nyugatra vágyik, és egy nap szó nélkül eltűnik. Strahinja a
kitoloncolást kockáztatva a nyomába ered, és hiába figyelmezteti őt egy másik
menekült arra, hogy „a magyar határőrök levadásznak minket, mint az állatokat”,
átszökik Magyarországra.
Stefan
Arsenijević humanista alapállásból követi a szereplőit, máshogy talán nem is
érdemes, és közben olyan kérdéseket is felvet, amelyeket a kortárs „menekültfilmek”
talán ritkábban, jelesül, hogy nemcsak a többségi társadalom és a migránsok, de
sok esetben a jobb életre vágyók közt is komoly nézetkülönbségek alakulhatnak
ki. Arsenijević ugyanakkor kulturális hidat is próbál építeni a világok közt,
méghozzá egy szellemes dramaturgiai megoldással: Strahinja és feleségének
kálváriáját azzal a középkori szerb eposszal (Strahinja Banović) köti
össze, amelyben egy szerb nemes az elrabolt felesége után nyomoz.
Az
elsőfilmes német Lisa Bierwirth is egy a kulturális világtalálkozót mutat be,
csak már a „célországban”. A Herceg (Le
Prince) főszereplője Monika, egy negyvenes művészeti kurátor, aki
kollégáival és barátaival a magát felvilágosultnak tartó frankfurti
intellektuális elithez tartozik. A nő ugyanakkor magányos, ingerszegény életét
semmi nem kavarja fel, mígnem egy rendőrségi razzia közepébe csöppenve össze nem
ismerkedik a kongói származású Joseph-fel. Jobban már nem is különbözhetnének
egymástól, a találkozásból mégis románc szövődik. Monika barátai egy szóval sem
ellenzik a kapcsolatot, de csendes rosszallásuk nyilvánvaló, és idővel kiderül,
hogy a főszereplő sem biztos benne, hogy egy ekkora kulturális szakadék áthidalható.
Bierwirth
úgy kerüli el, hogy filmje ne váljon az elfogadásról szóló didaktikus tanmesévé,
hogy a Joseph személyével kapcsolatos kételyeket a nézőben is elülteti. A
megnyerő modorú, magabiztos és végtelenül önazonosnak tűnő férfit ugyanis
rejtélyek övezik, gyémántokkal kereskedik, de nem szívesen beszél a munkájáról,
ahogy a magánéletében is akadnak fehér foltok. A Hercegből idővel kikopnak a kérdőjelek, és felerősödik benne a
melodrámai vonal, az alapfelvetései azonban kétségkívül izgalmasak.
Mégsem
a versenyszekcióban, hanem a kitekintőben lehetett a fesztivál legerősebb
migráns tematikájú filmjét megnézni. A grúz Levan Koguashvili elégikus
hangulatú Brighton 4th-jában Kakhi, a
nyugdíjas birkózóbajnok New Yorkba utazik, hogy hazahozza tékozló fiát, aki a
hírek szerint komoly bajban van. Mint kiderül, Soso valóban lecsúszott,
adósságokba verte magát, és az orosz maffiával is összeakasztotta a bajszát.
Koguashvili
elkerüli azt a csapdát, amibe a külföldön forgató rendezők gyakran
belesétálnak. A szűkös anyagi lehetőségek vagy a helyismeret hiánya miatt sok
esetben markánsan elütnek a külhoni epizódok az odahaza rögzített jelenetektől.
A Brighton 4th esetében nincs ilyen
stílusváltás, a rendező a brooklyni Brighton Beach posztszovjet bevándorlók
lakta negyedét is ugyanazzal a kisrealista érdeklődéssel és műgonddal térképezi
fel, mint Kakhi tbiliszi otthonát. Kamerája nem turistaként csodálkozik rá az
egzotikus helyiekre, hanem empatikus dokumentaristaként rögzíti a
hétköznapjaikat. A főszereplő alig szólal meg, helyette az elképesztően beszédes
szláv arcok és az életszagú miliő mesél.
A
versenyszekciónak is volt dokumentarista hitelességű indulója – a szó
legszorosabb értelmében –, a szervezők ugyanis idén több dokumentumfilmet is beválogattak.
A cseh színeket a Teljes gázzal (Láska
pod Kapoutu / At Full Throttle) képviselte, amely a 2014-es magyar Drifterhez hasonlóan egy olyan vidéki
sufnimágust mutat be, aki a saját maga által összebarkácsolt roncsautókkal akar
rallyt nyerni. A különbség mindössze annyi, hogy a korábban bányászként dolgozó
Jaroslav már az 50-es éveiben jár, komoly traumákon van túl, ráadásul egészségügyi
okokból nem ülhet volán mögé, így az élettársa versenyez helyette. Miro Remo rendezőt
természetesen nemcsak a rallyversenyek világa érdekli, hanem az a morvaországi
rögvaló is, amelyben a hősei élnek. Filmje játszódhatna akár Borsodban is,
dialógjai, amelyekben arról panaszkodnak a szereplők, hogy „régen minden jobb
volt”, elhangozhatnának nálunk is.
Nem
dokumentumfilm, de akár az is lehetne a brit Forráspont (Boiling Point), amely olyan, mintha a Vészhelyzet tempója párosulna a Csiszolatlan gyémánt feszültségével egy
luxusétterem konyháján. Philip Barantini filmjében elvileg egyetlen vágás
sincs, vagyis a cselekmény valóban másfél órát ölel fel, de ennek az utóbbi
időben egyre trendibbé váló technikai-dramaturgiai megoldásnak itt van
létjogosultsága. A szakácsok, pincérek, mosogatók és üzletvezetők közt megállás
nélkül vándorló kamera képes visszaadni azt az ép idegekkel szinte
elviselhetetlen stresszt, amit egy karácsony előtti zsúfolt péntek este jelent.
Stephen Graham meggyőzően alakítja a magánéleti gondoktól is terhelt, az
idegösszeomlást szélén álló konyhafőnököt, a zsűri ugyanakkor a másik szakácsot
alakító Vinette Robinsont emelte ki, joggal.
A
rendezői díjat Dietrich Brüggemann kapta, aki Nö című filmjében hasonló elbeszélési módot választott, mint
2014-es rendezésében, a Keresztútban.
A különbség ugyanakkor jelentős, míg utóbbiban egy bigottan vallásos tinédzser
útkeresését követte statikus jelenetekben, addig a szintén külön fejezetekből
összeálló Nö egy párkapcsolat évtizedeken
átívelő, humorral átszőtt krónikája. A Michael és Dina se veled, se nélküled
viszonyát feldolgozó epizódok közt vannak olyanok, amelyek A négyzet maró társadalomkritikáját idézik, de akadnak
melodramatikusabb, sőt a buñueli abszurdot súroló momentumok is. A szkeccsek
színvonala nem egyenletes, de a merész stílus- és hangulatváltások izgalmas
intellektuális kalanddá teszik a produkciót, és az sem véletlen, hogy Nö volt az egyetlen olyan film, amelybe
beletapsolt a közönség.
Az
ifjabb Alekszej German új rendezésében viszont nem kellett rejtett szimbólumok
után kutatni, az orosz Háziőrizetben (Gyelo / The House Arrest) ugyanis
kimondanak mindent. Szemben German korábbi munkáival, itt a vizualitás sem
hangsúlyos, végig egyetlen helyszínen, egy háziőrizetre ítélt egyetemi
professzor lakásán játszódik a cselekmény. Az elvált, beteg édesanyját egyedül
ápoló férfi bűne annyi, hogy a közösségi médiában korrupcióval vádolta meg a
város kiskirályként viselkedő polgármesterét. Egyre nagyobb a nyomás rajta, hogy
vallja magát bűnösnek és esedezzen bocsánatért, rendőrök és „civilek”
zaklatják, a diákjait eltiltják tőle, a munkahelyéről kirúgják, de ő kitart a
végsőkig.
A Leviatán rokondarabjaként a Háziőrizet is egy újabb tanmeséje a
hatalommal egyedül szembeszálló, Kohlhaas Mihály-i kisembernek, de a remény
felvillantása helyett inkább csak kérdéseket tesz fel. A legfontosabbat, hogy
meddig érdemes a széllel szemben, az erkölcsi tartásunk megőrzéséért küzdeni,
nekünk, nézőknek kell megválaszolnunk.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/11 46-48. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15102 |
