Földváry Kinga
A brit szerző a kortárs képregény megújítója: egyszerre hagyományőrző és formabontó, elkötelezett lokálpatrióta és világpolgár.
Az
adaptáció fogalmának újraértelmezésére van szükség, ha Bryan Talbot Alice in Sunderland (Dark Horse Comics,
2007) című képregényét a felhasznált források és a kész mű kapcsolata felől
próbáljuk értelmezni. Szigorú értelemben véve persze nincs szó adaptációról, hiszen
nem egy forrásmű más médiumba helyezett változatát tartjuk a kezünkben, a
képregény mégis Lewis Carroll Alice-regényeire
épül, és tele van olyan talált és újrafelhasznált elemekkel, melyek az új
környezetben, az ezerféle technikában tobzódó kollázsban új értelmet nyernek. Bár
van, aki paródiát lát a műben (Elaine Martin: Graphic Novels or Novel
Graphics?: The Evolution of an Iconoclastic Genre), legalább annyira igaz
rá, hogy tudományos igénnyel kutatott irodalom- és helytörténeti munka,
látomásos filozófiai traktátus tér, idő és létezés, valamint a történetmesélés
és a képregény médium nagy kérdéseiről, és persze mindenekfelett hihetetlenül
szórakoztató és a végtelenségig lebilincselő vizuális élmény.
Bryan
Talbot neve nem ismeretlen a nagyközönség előtt, de kategóriába sorolni őt is,
csakúgy, mint műveit, szinte lehetetlen. A 70-es évek elején tűnt fel a brit underground
képregénypiacon, később a The Adventures
of Luther Arkwright sorozattal elindította a steampunk műfajt, dolgozott
Neil Gaimannel a Sandman sorozaton, de
jelentek meg munkái a 2000 AD
antológiasorozatban, a DC Comics, a Dark Horse Comics, a Tekno Comix és a
Paradox Press kiadásában egyaránt. Leginkább mégis független alkotóként tekint
rá a világ, aki ugyanolyan remekül tud rajzolni, mint történetet mesélni, és
bár az amerikai piacon nem szerzett olyan hírnevet, mint brit pályatársai közül
Gaiman, Alan Moore vagy Grant Morrison, hatása így is megkérdőjelezhetetlen.
Mazur és Danner szerint az a borongós hangulatú, politikával és filozófiával
elegyített, nyelvileg is igényesen megformált science-fiction narratíva, ami az
egész „brit invázió” védjegye lett, valójában a Luther Arkrightban tűnt fel először (Dan Mazur és Alexander Danner:
The International Graphic Novel). Gaiman a legnagyobbak egyikének tartja,
mások a médium megújítójaként említik: az alternatív szcéna szupersztárja,
egyszerre hagyományőrző és formabontó fenegyerek, elkötelezett lokálpatrióta és
világpolgár.
A
helytörténet mozgatja a 2007-ben megjelent Alice
in Sunderlandet is, bár Talbotnak nem ez az első műve, ami hangsúlyozottan
Észak-Angliához kötődik (amelynek egyik kikötővárosa a címben szereplő
Sunderland), Luther Arkwright kalandjai
ugyanígy az északi országrész sajátos kultúrájában és történelmében gyökereznek.
Talbotnál mindez erős társadalomkritikai vetületet is kap, képregényeiben a
Brit Gyarmatbirodalom múltjának és a jelen multikulturális társadalmának számos
visszásságára hívja fel az olvasó figyelmét. Feleségével, Mary Talbottal közösen
jegyzett alkotásai (Dotter of her
Father’s Eyes; The Red Virgin and the
Vision of Utopia; Sally Heathcote:
Suffragette) a
szocializmus és a feminizmus társadalmi igazságért küzdő ikonikus alakjainak állítanak
emléket. Az Alice in Sunderland utolsó
oldalai pedig a kortárs bevándorláspolitika ellentmondásait ostorozzák, ez a
szakasz ráadásul a korábbi részektől markánsan eltérő minimalista eszköztárral,
fekete háttérre illesztett jegyzetlapokon jelzi a sürgetően jelen idejű üzenetet.
Az
igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy az Alice in Sunderland domináns technikáját valójában lehetetlen
meghatározni. A helyenként realista, máshol karikatúraszerű, hagyományos
ceruza- és tintarajz mellett a vízfesték, a kollázs, a digitális photoshop is helyet
kap a bő háromszáz oldalon. Másutt a századforduló szecessziós stílusára emlékeztető
metszetek, fotómontázsok szédítő egyvelege látható, a sunderlandi
idegenvezetést számos korszakot és stílust idéző, hosszabb-rövidebb beágyazott
elbeszélések szakítják meg, melyek a hagyományos hat- vagy kilencpaneles
formátumban a szuperhős-történeteket idézve zengik meg Sunderland és vidéke valamely
helyi hősét, legendáját, sárkányölő hercegét.
Ha
a domináns vizuális stílust nehéz meghatározni, legalább ilyen kihívást jelent az
a kérdés, hogy az Alice in Sunderland
miről is szól valójában, hiszen a mű lényegét tekintve egy kuriózumgyűjtemény,
egy megszállott gyűjtögető eklektikus kincsestára, ahol a látszatra véletlenül elhelyezett
elemek óhatatlanul is interakcióba lépnek egymással. A címből mégis sejthető a
két fő cselekményszál: egyfelől Lewis Carroll élete és munkássága, azon belül
is az Alice Csodaországban és Tükörországban genezise, másfelől pedig a
város és az észak-angliai régió társadalmi-kulturális múltjának, jelenének
(sőt, jövőjének) egésze, túlzás nélkül a kezdetektől napjainkig.
Hogy
miért éppen Alice? Az Alice-regények Sunderland városához
fűződő kapcsolatainak feltérképezését azzal indokolja a szerző, hogy ez a szál
a Carroll-kritikából meglepő módon hiányzik – feltehetően azért, hogy a Carroll
oxfordi kapcsolatait előtérbe helyező bevett verziót, a romantikusabb,
meseszerűbb „álomgyermek” képet ne zavarják a hétköznapi életrajzi utalások.
Nehéz volna azt állítani, hogy Talbot művében minden egyes információmorzsa
lényeges Lewis Carroll regényeinek megértéséhez, de kétségtelen, hogy a szinte
szabad asszociációként csapongó narráció újabb és újabb adalékokkal szolgál az
„igazi” Alice történetéhez és a számos szálhoz, melyek Carrollt Alice Liddell családjához
fűzték. Ezek a kapcsolatok gyakran esetlegesek, de soha nem nélkülözik a
tanulságot. Így például a szintén helyi születésű középkori szerzetes, a
Tiszteletreméltó Szent Béda életrajzát ismertetve elhangzik, hogy a Béda
kéziratait is őrző Szent Péter templom mellett Carroll gyakran elsétált, amikor
whitburni rokonaitól Alice Liddell másodunokatestvére földjén át vezetett az
útja. A történeti kapcsolat alig több, mint felszínes egybeesés – a valódi
szándék ott bukkan elő, amikor Béda írói munkásságáról Talbot megemlíti, hogy a
krónikás számára minden téma elbeszélésre méltó volt, vallási és világi
egyaránt, akár a matematika, történelem vagy a csillagászat tárgykörébe
tartozott. Ez a mindenevő, minden iránt érdeklődő mesélő nyilván rokon lélek
Talbottal, aki pontosan ilyen szerteágazó és beláthatatlan nyúlüregbe csábítja
olvasóját a képregényben. Ha nem volna elég a helytörténeti kapcsolat, Talbot
azt is elárulja, hogy Carroll regényei valójában igen közel állnak a képregény
médiumához; John Tennielnek az első kiadás óta töretlen népszerűségű illusztrációi
legalább annyira a narratíva részét képezik, mint Carroll szövege, mely
általában minimális leíró elemet tartalmaz, így a Tenniel-rajzok központi
szerepet kapnak a mű vizuális reprezentációjában és utóéletében.
A
Sunderland lapjain elbeszélői hangból
is annyi van, hogy olvasó legyen a talpán, aki rendet tesz a kavalkádban. A szerző-narrátor-idegenvezető
három alakban is megjelenik: a Plebejus, az Előadó (Performer), és a Zarándok (Pilgrim)
mind Talbot önkarikatúrái és írói énjének alakváltozatai, sőt, időnként még
Bryan Talbot is felbukkan, hogy Dante Vergiliusaként kalauzolja az olvasót
Sunderland történelmén át, és az alkotás és befogadás párhuzamos univerzumait
illusztrálja. És ha már Dante: az Isteni
Színjátékra Talbot elegáns könnyedséggel úgy utal, mint „egy kevésbé
ismert, alagúton át vezető mágikus barangolás Csodaország rejtélyei között” –
kulturális örökségünk minden darabja értelmet nyer a képregény felől
megközelítve. A szerzői alakváltozatok pedig az elbeszélő-szereplő-befogadó
közti határokat folyton dekonstruálva emlékeztetik az olvasót a műalkotás
tudatos, szerzői szándék által létrehozott, egyszerre személyes és társadalmi
üzenetet hordozó jellegére. Az elbeszélés idejére vonatkozó rövid eszmefuttatás
egyébként a médium lényegére tapint, hiszen a párhuzamos jelenek sokasága pontosan
az a sajátossága a képregénynek, ami vizuális és irodalmi rokonaitól is
megkülönbözteti. A jelen idejű elbeszélés eleinte nem segíti az olvasót az
időbeli ugrásoknál, de végül eléri célját: ahogy a város épített környezete
egymásra kövült rétegek egyidejűségéből épül fel, ugyanígy érzékeljük Carroll
és Sunderland varázsát Talbot képregényében is.
Az
sem lényegtelen részlet, hogy a képregény alcíme „An Entertainment”, vagyis
szórakozás, sőt, a vásári mulattatás legnemesebb hagyományait idéző attrakció.
A mű legalább olyan bőbeszédű, végtelen fordulatokkal tarkított, minden pontján
meglepetést okozó, de átláthatatlan és leírhatatlan narratív logikával dolgozó
varázslat, mint a sunderlandi Empire színház fénykorában látható varieték,
melyek minden társadalmi réteget kiszolgáltak változatos műsorkínálatukkal.
Ahogy a képregény médiuma is magán viseli a magas és populáris kultúra
kettősségének számos jegyét, ugyanúgy Talbot Sunderlandje is otthonosan mozog az emelkedett és a vásári
regiszterekben. Az Empire varietészínházban unatkozó Plebejus messze nem ideális
hallgatóság, az ápolatlan külsejű férfi eszik-iszik (sőt, böfög és horkol, ha
úgy adódik), megcsörrenő mobilját arcátlan módon fel is veszi az előadás
közben, vagy a Folytassa-sorozatból
ismert Sid James szellemével vihog az Előadó magasröptű szövegén, és úgy
általában, a populáris kultúra fogyasztójának minden tiszteletlenségével
viseltet a kulturális örökség és az úgynevezett általános műveltség iránt. De
ugyanilyen tiszteletlen érdeklődéssel csap le minden furcsaságra, az apátság
üvegablakán látható kétballábas lovagra – itt a Carroll-regények olvasója
megint előnyben van, amikor a következő panelben felbukkanó lovag
megjegyzésében az Alice Tükörországban
Fehér Lovagjának híres mondatát ismeri fel – a látszólagos klerikális kitérő
tehát ismét egy morzsát hozzátett az Alice-könyvek
gazdagságához. Hiába vágyik alpáribb műsorra a Plebejus, az előadás mégis
Shakespeare-rel kezdődik és végződik: az Előadó az Empire varietészínház
színpadán az V. Henrik prológusával
idézi meg az előadás illúzióját, majd A
Vihar Prosperójának szavaival emlékezteti az olvasót arra, hogy minden csak
kártyavár: „Olyan szövetből / vagyunk, mint álmaink, s kis életünk / Álomba van
kerítve…” (Babits Mihály fordítása). Az már csak hab a tortán, hogy a záró
képkockák tanúsága szerint Talbot is először az Empire színházban egy Hattyúk tava előadás alatt bóbiskolva
álmodta meg ezt a varázslatos világot.
A
saját médium története és természete iránti érdeklődés tükröződik azokból a
részletekből is, melyekben Talbot a hastingsi csatát bemutató bayeux-i
falikárpitot rendkívül találóan az első képregényként mutatja be. A hímzett
kárpit valóban egy összefüggő narratívát folyamatában elbeszélő, kép és szöveg
szoros kapcsolatára épülő műalkotás, mely a történelmi események elbeszélését bátor
színhasználatával teszi látványossá, és a drámai elemekre karikatúra-szerűen reflektáló
mellékjelenetekkel, gazdag és drámai érzelemvilágot is tükröző mimikával
egészíti ki, ezáltal a mai napig lebilincselő példája a verbális és vizuális
információ organikus ötvözésének. Ahogy Carroll Alice-regényei is varázslatos meséket mondanak írásról és
olvasásról, Talbot alkotása is tobzódik a metafikciós elemekben, amikor saját
írói helyzetére, annak az elbeszélés folyton mozgó jelenéhez képest kiterjedt
idő- és térbeliséggel rendelkező világára reflektál. Nem riad vissza egy kis
önreklámtól sem, így a falikárpit bemutatásakor futólag utal a Luther Arkwright egy jelenetére, vagy egy
tálalószekrény kapcsán megemlíti, hogy az felbukkant már korábbi munkái közül a
Brainstorm Comix sorozatban, sőt, a Hellblazer és a Heart of Empire oldalain is.
A
zarándoklat útvonala tér- és időbeli asszociációkkal egyaránt dolgozik, nem
beszélve a tematikus kapcsolatokról, de a Carroll- és Alice-univerzum felfedezése mellett legalább ennyire izgalmas az a
médium-specifikus, meta-képregényes szál, ami időről-időre felsejlik a
sunderlandi idegenvezetés kavalkádjából, és a képregény alkotásának,
befogadásának, értelmezésének, sőt, filozófiájának lebilincselő adalékait
kínálja. A szöveg és információ gazdagságát csak a vizualitás szinte pszichedelikus
világa múlja felül; a mű olvasása folyton próbára teszi az olvasót, akit a
rengeteg információt tartalmazó szöveg mellett a képi anyag részletgazdagsága
is folyton megállásra kényszerít. Egyvalami biztos: az Alice in Sunderland a legjobb képregények módján invitálja újraolvasásra
befogadóját, hiszen sokadik ismeretségre is egyértelműen új felfedezéseket
ígér.
Sokrétűsége
révén egyszerre tökéletes bevezető a médiumba – de főhajtással adózik Scott
McCloud előtt is, akit a médium isteneként idéz meg egy éjszakai lázálom-jelenetben
– és egyben a médium lehetőségeit a legmesszebbmenőkig kihasználó, annak határait
feszegető és tágító mestermunka, a képregénytörténelem összefoglalása, sőt, a
médium teljes dekonstrukciója is. Miközben a Sunderland vizualitása elemi erővel hat az olvasóra, a téma, de még
inkább a szöveg megformálása egyértelmű irodalmi jelleget is kölcsönöz a műnek.
Aki pedig nem fél fejest ugrani a nyúlüregbe, hogy átengedje magát a varieté
olykor alpári vagy pikáns, máskor emelkedett és lenyűgöző műsorának, az lehet,
hogy néha úgy érzi majd, mint a Alice a bolondok uzsonnáján, de garantáltan más
emberként fog kibukkanni az Alice in
Sunderland csodaországának labirintusából.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/11 32-36. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15099 |
