Varró Attila
Villeneuve science-fiction adaptációi minden erényük ellenére hátat fordítanak a műfajuknak.
A
science fiction leginkább abban különbözik valamennyi fantasztikus
műfajtársától, hogy nem a mesékben, inkább a tudományban hisz: legyenek
bármilyen földtől elrugaszkodottak történetei, nem érik el a szökési sebességet
a ráció gravitációjából. Népszerűsége így aztán szorosan összefügg a közönsége
hitével a tudomány hatalmában, a meggyőződéssel, hogy a képzelet csodái
kartávolságba hozhatóak a természet törvényeinek megismerésével, megértésével
és felhasználásával az emberiség javára. A sci-fi, képviseljen bármilyen
minőséget, ameddig megmarad a műfaj keretein belül, mindig egyfajta tanító:
miközben lenyűgöz fantasztikus képeivel festett üvegdíszletektől CGI-effektparádékig,
szemléltető ábraként figyelmeztet a fejlődés árára. A jó sci-fi pedig ennél is
többet tesz: gondolatkísérletein keresztül kényelmetlen kérdésekkel szembesít
minket saját jól belakott világunkról, amelyeket nem árt fontolóra venni a
történet mélyebb megértéséhez. Kit érdekelnek a Csillagközi invázió
sajtszagú óriásrovar-csatái, ha közben precíz oktatóanyagként szolgál a hatalom
propagandagépezetének működéséről: az ellenségképen keresztül gyakorolt
tömegmanipulációról és a szavazóképességhez előírt agymosásról? Mit számítanak
a Videodrome gyomorforgató video nasty-borzalmai, ha közben
agyfürkésző McLuhan-professzora profetikus fejtágítókat tart arról, mi vár az
emberi tudatra a virtuális valóságokba merülve? Vajon hol tartana most a világ,
ha annak idején a közönség többet látott volna a Zöld szója
konzervdobozos kannibalizmusában hatásvadász figyelmeztetésnél a túlnépesedés
veszélyére és felismeri benne a saját konyháját is érintő metaforát? Mindennek
fényében soha nem volt még olyan égető szükség jó sci-fikre, mint a 21.
század nyitányán, amikor az emberek nagy része továbbra is úgy él, mintha nem
lenne holnap, miközben évről évre biztosabb, hogy tényleg nem lesz.
Vérbeli
science-fiction filmet készíteni manapság több, mint billiódolláros franchise-ok
életben tartása pompás látványparádékkal (Star Wars/Star Trek-univerzum),
a zsenitudat ápolását szolgáló szerzői kihívás (Christopher Nolan) vagy –
bármily nemes – aktuálpolitikai célokat szolgáló propaganda gyártása (Elysiumtól
Monstersen át Fekete párducig). Egyfajta filmkészítői felelősség
saját jövőnk érdekében: nem csupán közvetlen módon, tartalmi téren, de a
tudomány hitelének megőrzésében – vagy inkább lassacskán visszaállításában –
egy olyan nagyközönség körében, amelynek tagjai szívesebben hallgatnak légből
kapott konspirációs teóriákra, mintsem komolyan vegyék az orvosok,
természettudósok, közgazdászok szakvéleményét. És ugyan ki lenne alkalmasabb
erre a nemes feladatra egy intim művészfilmes közegből (Maelström) érkező,
társadalmi drámákra érzékeny (Felperzselt föld) független auteurnél,
aki álomgyári bemutatkozásaiban is megőrizte ifjonti erényeit legyen szó elmélyült
thrillerről (Fogságban) vagy gazdagon árnyalt gengszter/zsaru drámáról (Sicario)?
Dennis Villeneuve közelmúltbeli elköteleződése a science-fiction mellett a
műfaj talán legnagyobb ígéretét jelentette az elmúlt évtized hollywoodi stúdió
sci-fijében, amely túllendítheti a zsáner nagyközönséget célzó hányadát a franchise-határokat
feszegető óvatos revíziókon (Star Wars zsiványoktól Thanosig) és bő lére
eresztett szerzői vívódásokon (Csillagok között, Csillagok határán, Út a
csillagokba) – a természet és társadalom kérlelhetetlen törvényszerűségeinek
tiszteletére tanítva vagy akár csak a világunkat irányító józan kauzalitások
szigorát érzékeltetve az elmúlt évtizedet eluraló fantasy-csodavárás
multiplex-világában.
Körkörös
írás (Érkezés)
Villeneuve
azonban már az Érkezés sci-fi debütjével bebizonyította, hogy elsősorban
nem a műfaj szellemi kihívásai izgatják: miközben a film látszólag ércesen
zengő óda a tudomány diadalához a politika felett, örömteli elkötelezettséggel
hirdetve a globális összefogás szükségszerűségét a jövőnk érdekében, erőteljesen
leegyszerűsíti a forrásnovella alapgondolatát, amely lenyűgöző kapcsolatot
teremt természettudomány (fizika) és társadalomtudomány (nyelvészet) között.
Ted Chiang írása (Életed története) a Fermat-elv kijelentésére építve (a
fénysugár minden közegben olyan pályát követ, hogy a legrövidebb idő alatt egye
meg az utat) egy olyan földönkívüli intelligens életformát mutat be, amelynél szimultán
módon működik az időérzékelés, nem pedig lineárisan, mint az emberiség esetében:
ideillő analógiát használva, míg az ember olvassa az időt, akár egy könyvet,
addig a látogatók nézik, akár egy képet. Múlt, jelen és jövő egyidejűségét
tükrözi a vizualitásra épülő kommunikációjuk is: ideogrammákkal társalognak, amelyek
bonyolult mondathálózataiban minden vonás helyét előre tudják – mintha csak valaki
egy Scrabble játszmában kezdettől úgy helyezné el a szavakat a táblát, hogy
pontosan tisztában van a végső teljes képpel. Chiang alapötlete szerint a hősnő
a nyelv elsajátításával képessé válik erre a gondolkodásra, ez azonban a
novellában semmi más célt nem szolgál, minthogy a lánya tragikus halálának
gyászmunkáját kiterjessze a lány egész életére, egyfajta nem-lineáris tudatfolyamban
ötvözve a nő édesbús emlékeit a nyelvtanulás izgalmas szellemi folyamatával.
Mint
ennyiből is kitűnik, a Chiang-elbeszélés tulajdonképpen tökéletes metaforája az
irodalmi művek mozgóképes adaptációjának: a hősnő filmadaptátor, aki a lineárisan
követett mondatokat szimultán befogadott képekre cseréli. Nem az események
sorrendjét adja vissza, hanem a történet lényegét jeleníti meg egyetlen komplex
látványegységben. Villeneuve azonban nem méregdrága kísérleti filmre kapott
pénzt és sztárokat Hollywoodtól, így aztán a forgatókönyv az alapszöveg
emlékfolyamát (melodráma) és a tudományos megismerési folyamatot (science-fiction)
felturbózza egy sorvezetőként szolgáló harmadik szállal, amely takaros
thrillerként pörög, a történet végére teljesen felülírva a szimultán
időbefogadás logikáját – noha az jelentette az Életed története intellektuális
élményét, valamint leglényegét tartalmi és formai téren egyaránt. Nem csupán
arról van szó, hogy az Érkezés kör-dizájnú írásformája a sorsdöntő nagyjelenetben
éppen úgy lineáris szekvenciákban jelenik meg, mint bármilyen emberi írásmód
latin ábécétől a japán kandzsikig (a mondatok nem egyetlen nagy kört alkotnak,
hanem körök sorozatában ábrázolódnak), még csak nem is arról, hogy a thriller határidődramaturgiája
(a kínai ultimátum) és a történet legvégére helyezett érzelmi csattanó (az apa
személye) egyaránt a lineáris dramaturgia látványos tanúbizonyságai – Villeneuve
adaptációja a sci-fik egyik közkedvelt tolvajkulcsát jelentő idő-paradoxon olcsó
truvájával fosztja meg anyagát elgondolkodtató drámai alapkérdésétől (miért nem
próbálom megváltoztatni a jövőt, ha előre látom tragédiáit?) – ráadásul a tudomány
nimbuszát is áthelyezi a hatalom homlokára (a diadal végső soron a kínai
tábornoktól származó kulcsmondatnak köszönhető).
Közeli
Nexusok
(Szárnyas fejvadász 2049)
Míg
az Érkezés esetében Villeneuve a könnyebb utat választva – és a nagyköltségvetésű
filmek kemény piaci igényeihez igazodva – mindössze az adaptáció kiadós mediális
kihívása elől tért ki, midőn egy képként működő, komplex irodalmi anyagot írott
szövegként működő, eseménydús filmtörténetté egyszerűsített, következő műve, a Szárnyas
fejvadász 2049 esetében már a folytatás-gyártás primitív futószalag-törvényeihez
igazította hozzá a kezébe adott klasszikust. Adaptációs tekintetben Ridley
Scott Szárnyas fejvadásza is feláldozott jó néhányat a Philip K. Dick
alapregény műfaji érdemeiből (lásd az álrendőrök komplex kínai doboz-ötletét
vagy a Mercer-vallás virtuális valóság-motívumát), cserébe azonban meg sem
próbált cselekményhű felmondása lenni egy kétségkívül zseniális irodalmi műnek.
Scott és a Fancher-Peoples írópáros pontosan azt tette az Álmodnak-e az
androidok elektronikus bárányokkal? szövegével, amit Villeneuve nem
tett Ted Chiang novellájával: kiemelte a sci-fi alapkérdést (mitől válnak
gépeink egyenrangúvá velünk?), és központi motívumait (replikáns fejvadász,
érzelmes androidok, empátiateszt, Nexus femme fatale) és olyan jövőképet
festett belőlük, amely sokkal inkább érzelmi atmoszférájával és gondolati
tartalmával ragadja meg a nézőt, mintsem az akciókkal feldúsított thriller-sztorijával.
A Szárnyas fejvadász 2049 buzgón átveszi az eredetiből ezt a látványcentrikus
megközelítést, hosszan kitartott, míves képei és borongós soundtrackja
hibátlanul hozzák a folytatástól elvárt feeling-et, ugyanakkor a science-fiction
is csak mutatós mázként csillog egy lényegét tekintve melodramatikus jövőmesén.
Míg
az 1982-es alapfilm korszakalkotó sci-fi vonása abban rejlett, hogy Nexusai
túlléptek filmrobot-felmenőik hű szolgáin/ádáz gyilkosain és egyfajta harmadik
stádiumként elérték (sőt Roy és Rachel esetében meghaladták) humánum terén az
emberi szereplőket, addig Villeneuve filmje ugyanennek az állításának
nyomatékosabb kijelentésén kívül (a főhős-pozícióba emelt Nexus komplex érzelmi
életének bemutatásával) nem kínál semmit a tudományos-fantasztikum terén. A Szárnyas
fejvadász 2049 helyenként még elődjénél is meghatóbban és kifejezőbben
ábrázolja a gépember-lét fájdalmait, és kegyetlenebb, kiábrándítóbb képet fest
az emberi szereplők embertelenségéről jéghideg főnöknőtől zsarnok iparmágnáson
át a kiégett Deckardig – de pusztán azzal, hogy a korszerűség jegyében
mesterséges lényei között éppen úgy akad klasszikus robottestű és modern
virtuálhúsú („nem csíped egy igazi lányokat?”) nem tesz mást, pusztán vadonatúj
ezüstpapírba csomagol egy fél évszázados alapgondolatot. A sci-fi téma tekintetében
a Szárnyas fejvadász valódi folytatása már 2013-ban elkészült: Spike
Jonze A nője konzekvensen és kreatívan gondolta tovább az ember és
mesterséges teremtménye érzelmi kapcsolatának buktatóit (amelyet Villeneuve le
is nyúl a filmje egyik érzelmi tetőpontját jelentő prosti-jelenetben), miközben
épp csak egy elektronikus tyúklépést tett a kortárs valóságtól a jövő felé.
Érdekes
módon a Szárnyas fejvadász 2049 egyetlen tudományos-fantasztikus
továbblépése az eredetitől, a „gépanya-szülte replikáns-ember hibrid” motívuma bizonyítja
legékesebben a film álomgyári adaptáció mivoltát. Noha ezúttal eredeti
forgatókönyvből készült történetről van szó (a Jeter-féle irodalmi folytatások
filmre írása helyett), a két és fél órás mű számos motívuma, sőt egész jelenete
tekinthető a Scott-opusz egyfajta remake-jének– amelyek ráadásul időbeli
sorrendjük tekintetében is nagyjából követik az alapfilmet (lásd az A dolog
2011-es prequeljének hasonló esetét). A Voight-Kampff tesztet megidéző baseline-vizsgálat,
az origami egyszarvú helyébe lépő falovacska, a Nexus-lány csalárd flörtje az
első találkozásnál, a feketepiaci analízis, a vegas-i képelemzés, a Decard/replikáns
összecsapás a kihalt épületcsodában és végül a Nexus szívszorító halála (eső
helyett hóesésben) – csupa népszerű elem felsorolása a klasszikusból, híven a
kortárs álomgyári gyakorlathoz, amely a folytatás lényegét a sikeres mémek
újrahasznosítának maximalizálásában látja. Ennek fényében a Villeneuve-film mémkészlete
alapján félig remake (az emberi előd másolása), félig sequel (a továbblépést
jelentő Nexus-modell eredeti elemei): alkotója egyszerre használta a bevált
ipari stratégia kockázatkerülő biztosítékait (ami egyszer elkelt, azt másodjára
is eladhatod némi fazonigazítással), és az innováció kínálta pszeudo-eredetiség
előnyeit (írjunk bele VR-t, drónt, Blackout-ot, álomtervezést,
Pinokkió-szindrómát és Messiás-várást). Temérdek érdemén túl a Szárnyas
fejvadász 2049 science-fictionként kudarcot vall, mivel rendezőjét jobban
érdekelte egy negyven éves zsánerklasszikus aktuális közönségigényekhez
igazított, élménydús újrafelmondása (legyen szó páratlan technikai
kivitelezésről, túlcsorduló melodrámáról vagy csodavárásról), mint a mai
problémák mentén történő újragondolása és a közönség kimozdítása a műfaji komfortzónájából
– akár ökológiai téren (három évtizednyi globális felmelegedés múlva az
óceánparti Los Angelest nem égből jövő vízözön fogja fenyegetni), akár társadalmi
disztópia tekintetében (nagyjából ekkor éri el a Föld népessége a maximumát,
10-11 milliárdos létszámmal), akár technikai vonatkozásban (ellehetetlenült energiahelyzettől
a virtuális létbe történő tömeges visszahúzódásig).
Messiásra
várva (Dűne)
Lévén
az idei Dűne mindössze a teljes cselekmény első felét dolgozta fel,
egyelőre csupán a Villeneuve által újraálmodott Frank Herbert-univerzumról
lehet érvényes megállapításokat tenni: az alapregény komplett adaptációja még a
jövő zenéje. Ám a 150 percnyi történetből (amely a Paul-Jamis párbajnál, azaz a
600 oldalas könyv 350. oldala táján ér véget) már így is világosan kitűnik,
hogy Villeneuve nem csak megőrizte eddigi távolságtartását a science fiction
klasszikus műfaji elvárásaival szemben, de immár beállt a kortárs hollywoodi
fantasztikumon eluralkodó fantasy hívei sorába. „Te nem voltál tanúja a
csodának” – jelenti ki megsemmisítő erejű ítéletét a Szárnyas fejvadász 2049
első replikáns-áldozata a főhősnek, arról csodáról, amely a bő kétezer évvel
ezelőtti szeplőtelen fogantatáshoz hasonlóan ismét egy megváltót hozott a
világra – ez a megváltó azonban a Tyrell Corp kutatólaboratóriumában végzett
kísérletek sci-fi teremtménye. Herbert regényének megtestesült csodája, az
emberiséget új utakra vezető Kwisatz Haderach úgyszintén tudományos eredetű,
egy genetikai fajnemesítés eredménye – Villeneuve adaptációjában azonban Paul
kezdettől lázad az ellen, hogy egyfajta kitenyésztett messiás, „a terv része”
legyen, amelyen keresztül befolyásolni, irányítani, akár kizsákmányolni lehet a
Dűne sivatagi népét: a Bene Gesserit-program motívumában a tudomány és a neokolonializmus
közé azonnal egyenlőségjel kerül. A főhős tudomány elleni fegyverét az Arrakis világa
jelenti a maga fantasztikus természeti csodáival, a mindent átható misztikus fűszerrel
és a Teremtőnek tekintett homokférgekkel, a Shai-Huluddal (amelyet a film végén
egyfajta gigászi isteni szemként ábrázol a rendező).
Miközben
Villeneuve a „hű adaptáció” jegyében sorra kihúzza az alapregény komplex
politikai manővereit kifejtő – IMAX-vásznakon nem túlzottan érvényesülő –
párbeszédes jeleneteket (sőt olyan konspirációs elemektől is megfosztja a
történetet, mint a fűszerkombájn elleni szándékos szabotázs), ezzel
párhuzamosan megnöveli az álmok számát és jelentőségét a nyitómondattól („Az
álmok üzenetek a mélyből”) a jövő-látomásként megjelenő féreglovaglásig a zárlatban.
Első Shai-Hulud élményétől kezdve Paul számára az Arrakis a csodás látomások földje:
de szó sincs arról, hogy Villeneuve a megosztó Lynch-adaptációhoz hasonló
szürreális víziókba fordítsa Herbert szigorúan lineáris nagyeposzát, inkább csak
ellenpontozza a következetesen letisztított és áramvonalasított
kalandnarratívát ezekkel a rendszeresen felbukkanó fantasztikus közjátékokkal végzetes
sivatagi lányról, eljövendő kishúgról, rejtélyes fekete tanítóról és egy univerzumot
felperzselő dzsihadról, amelynek a hős áll az élén. Ugyanakkor nem csak az
alapregény összetett politikai allegóriáját redukálja minimálisra (megfosztva elavult
reflexióitól a közel-keleti olajpiac világpolitikai szerepéről, ahol a
sivatagban rejtőző és üzemanyagként szolgáló fűszerért elkeseredett küzdelem folyik
a nyugati nagyhatalmak, orosz főgonosz és az őslakos beduinok között), de a
sci-fi motívumokkal sem bánik nagyobb könyörülettel, legyen szó a mentátok racionális
szuperelemzőiről (Thufir „gondolkodó gépe” a filmben egyszerű tanácsadó),
műholdas időjárásszabályozásról és bolygószintű ökológiai átformálásról
(amelyek a kihagyott fogadás-jelenet legnagyobb áldozatait jelentik) vagy akár
a Navigátorok által végrehajtott térugrásról (amelynek nem csak a leginkább szöveghű
Sy-Fy tévésorozat szentelt saját jelenetet, de még Lynch verziója is, sőt az
utóbbi tovább növelte a sci-fi elemek számát, többek között a hangfegyverrel).
Első
két és fél órája alapján Villeneuve Dűne-filmeposza hasonló
kompromisszumot jelent, mint előző két zsáneradaptációja. Szerzője tisztában
van vele, hogy régen magunk mögött hagytuk már a 80-as éveket, midőn a
hollywoodi stúdiók a Szárnyas fejvadásszal és Lynch-Dűnével még a
gondolkodó ember számára készítettek nagyköltségvetésű sci-fiket – mára a
tudományos fantasztikumban jócskán elbillent a mérleg az utótag felé. Így Villeneuve
nem is próbál olyan fősodorbeli auteurök, mint Nolan vagy Alex Garland (Ex
Machina, Expedíció) módjára szembemenni a nézőszámok számumjával: a
világépítést a díszlettervezésre hagyja, extrapolálás helyett beéri néhány
aktuális frázissal a természet szentségéről – ugyanakkor formai téren
látványosan megtagadja a kortárs Disney-fantasztikum akcióorientált, csúcsra pörgetett
trendjét. Agyas sci-fik készítése helyett inkább a zsigeri élményhatásokra és
szívszorító drámára helyezi a hangsúlyt – hol van már a Next Floor
rövidfilm szó szerint és átvitt értelemben többszintes társadalmi sci-fi
allegóriája? –, hogy a lírai lassításokkal, lélegzetelállító óriástotálokkal és
meditatív álommontázsokkal komótos tempót és fenséges grandeurt kínáljon királyi
tudományos-fantasztikus művei felmagasztalására, leplezve meztelenségüket. Nem
vitás, hogy a Dűne 21. század eleji adaptációja a kor kiemelkedő mozieposza,
pazar Arábiai Lawrence tevék helyett homokférgekkel – de épp úgy nem
reflektál mai világunk geopolitikai változásaira (ahol a kőolajszármazékok már
rég nem győztes fegyvert jelentenek a Harmadik Világ kezében történelmi
elnyomóik ellen), mint fenyegető ökológiai krízisére (ideje lenne végre Hollywoodban
elővenni J.G. Ballard korai éghajlati disztópia-trilógiáját), sőt még annyi
tisztesség sem szorult készítőibe, hogy a globális piaci igényeket szolgáló
etnikai diverzitást a színészválasztásnál kiterjessze a Herbert-regény modelljét
jelentő arab népekre (sőt ki is gyomlál néhány alapvető közel-kelti terminust a
műből, mahdi-tól dzsihadig). Tekintve, hogy a második rész – bölcs piaci
döntéssel – egyelőre a forgatásnál sem tart, a közvélemény reakciói sokat
módosíthatnak ezen a képen, az viszont már ennyiből is látszik, hogy Dennis
Villeneuve mégsem lesz a science-fiction álomgyári Lisan al Gaib-ja, három
lebutított és feldíszített adaptációval a tarsolyában nem több egy újabb hamis
prófétánál.
DŰNE (Dune) – amerikai,
2021. Rendezte: Dennis Villeneuve. Írta: Frank Herbert regényéből Jon Spaiths,
Eric Roth és Dennis Villeneuve. Kép: Greig Fraser. Zene: Hans Zimmer.
Szereplők: Timothée Chalamet (Paul), Rebecca Ferguson (Jessica), Oscar Isaac
(Leto), Josh Brolin (Gurney), Tendaya (Chani), Stellan Skarsgard (Harkonnen),
Jason Mamoa (Duncan), Javier Bardem (Stilgar). Gyártó: Legendary Pictures.
Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 155 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/11 36-40. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15097 |
