Földényi F. László
Szerelem a végnapjait élő Weimari Köztársaság idején.
Mielőtt megnéztem volna Dominik Graf filmjét, elolvastam Erich
Kästner 1931-ben megjelent regényét, amelynek alapján a film készült. Egy
1931-es német példányt sikerült szereznem. Különös élmény volt ezt a régi, kissé
elrongyolódott kiadást olvasni. Amikor kinyomtatták, sem Kästner, sem a hőse, Fabian
nem sejtette a jövőt. És – velem ellentétben – ennek a példánynak az egykori
olvasói sem. A regény fontosabb színhelyeit viszont éppúgy ismertem, mint az
akkori olvasók. A Schaperstrassén, ahol Fabian lakott, a nyolcvanas évek végén
sokszor jártam; itt volt a Gelbe Musik galéria, a világ leghíresebb avantgárd
zeneboltja, amely azóta megszűnt. Átellenben vele a Berliner Festspiele
székhelye, ahol többször megfordultam. Nem messze innen a Geisbergerstrasse,
ahol Fabian Cornéliával a megismerkedésük estéjén sétál. Nézik a homoszexuális
bárokat – 1988-ban is ugyanitt voltak a melegek és leszbikusok találkahelyei. Grunewaldban,
a kihalt Königsallee-n Fabian megáll az emlékoszlopnál, ahol 1922-ben
meggyilkolták Walter Rathenaut, a zsidó származású külügyminisztert. Két évig alig
öt percre laktam innen. És sorolhatnám a többi helyszínt, a Kurfürstendammtól
az eldugott kis utcákig. 2021-ben az 1988-as nyugat-berlini emlékeimet
ébresztette fel az 1931-ben kinyomtatott könyv. Kästnerrel és Fabiannal
ellentétben én láttam a berlini falat, és láttam a háború nyomait.
Dominik Graf filmjében is egymásra rakódnak a különböző
történelmi rétegek. A történet 1931-ben játszódik, a weimari köztársaság
végnapjaiban, amikor Hitler Berlinben már szónokolhat a nyilvánosság előtt. De
a rendező bevág részleteket a pár évvel korábbi Berlint bemutató dokumentumfilmekből
– például Adolf Trotz Die Stadt der
Millionen című filmjéből, amely 1925-ben készült, amikor Hitlert még nem
engedték be Berlinbe, és 1927 után is egy ideig tilos volt nyilvánosan
fellépnie. A film befejező képsorai már az 1933. május 10-i könyvégetést idézik
meg – a Humboldt egyetem könyvtára mellett, ahová a regényben Fabian is betér.
Ezen a május 10-én Kästner Fabianját
is tűzre dobták. Vártam, hogy a filmbeli Fabian azt is végig nézi, amint a róla
szóló regényt elégetik. Az egyik jelenetben a szereplők egy charlottenburgi
bérházból jönnek ki, amelynek lakói többnyire zsidók voltak. Ezt pedig onnan
tudni, hogy a kamera hosszasan mutat a járdán több botlókövet. Ám ezeket a
német művész, Gunter Demnig kezdeményezésére csak 1992 után kezdték elhelyezni.
Vagyis legalább négy idősík rakódik egymásra. S ehhez jön
egy ötödik: 2020-21, amikor a filmet forgatták. És hiába az 1931-es hangulatot
megidéző ruhák és kellékek, minden olyan makulátlanul „korhű”, hogy első
pillanattól kezdve nem egy korhű világot látok, hanem azt figyelem, hogy most 2021-ben
megmutatjuk, milyen volt az akkori Berlin. Az eredmény egy igazi kosztümös
film. Fassbinder Berlin, Alexanderplatz
című monumentális sorozata ugyanebbe a korszakba visz vissza – de ott egy
pillanatig sincsen ilyen érzésem. Miért? Mert miközben Fassbinder szintén ügyel
minden részletre, számára nem a politikai körülmények és a történelmi kulissza
a legfontosabb, hanem az élethelyzeteknek a minél hitelesebb bemutatása. Dominik
Graf filmjében viszont éppen ezt éreztem problematikusnak.
Ennek szerintem több oka is. Az egyik: az irodalmi nyersanyag
különbsége. Kästner regénye ugyanis Döblin két évvel korábbi művével
összehasonlítva felszínes lektűr benyomását kelti – talán ezért is volt
kezdettől sokkal népszerűbb. A weimari világot pontosan ismeri ugyan, de nem mutatja
be emberileg hitelesen. Fabian ide-oda sodródik, Kästner pedig, hogy „mélységet”
mímeljen, mélyértelmű kijelentésekkel bombázza az olvasót. Ám ezek megmaradnak
ideológiai szólamoknak, amelyek légüres térben hangzanak el, és zsigerileg nem
érintik sem a szereplőket, sem az olvasót. Előzékenyen, szinte tálcán kínálja a
közhelyeket. „Különös történelmi fordulóponton állunk – írja Labude a
búcsúlevelében -, amikor egy új világszemléletet kell alkotnunk, semmi egyébnek
nincsen értelme”. Vagy: „És megint nem tudjuk, mi fog történni. Provizórikusan
élünk, a válságnak nem akar vége szakadni” – mondja Fabian. Persze, kirúgják az
állásából, megcsalja a barátnője, öngyilkos lesz a barátja – de mivel a
történelmi háttér fölöttébb sablonos, mindez csupán egy pechsorozat benyomását
kelti. Amit Fabian halála koronáz meg. Az, hogy egy gyereket ki akar menteni a
vízből, de közben ő maga belefullad, mert nem tud úszni – ez lehetne egy sors
értelmetlen beteljesülése. Ám a regényben csupán vígjátéki poén. Hogy mégsem
vígjáték, az annak köszönhető, hogy Kästner folyton hangsúlyozza Fabian
mélabúját. „Melankolikus vagyok”, mondja magáról a hős, némileg kérkedve. Ám ez
a mélabú: merő rutin, amitől legfeljebb a korabeli gépírókisasszonyok hatódtak
meg. Walter Benjamin éppen 1931-ben írt egy kritikát Kästner verseiről, s az
azokban bemutatott nihilizmusról (ami nem különbözik Fabian mélabújától) ezt
írta: „Kästner nihilizmusa semmit sem rejt; olyan, mint egy szájüreg, amely az
ásítástól nem tud becsukódni.”
Pedig a nyersanyag, a weimari demokrácia végelgyengülése egy
író számára óriási lehetőségeket rejtett – gondoljunk akár Döblinre, akár
Brechtre vagy Gottfried Bennre. A társadalomra a tépettség és szétszakítottság volt
jellemző, minden végletekig éleződött. A gazdasági válság 1929-től kezdve
Berlint különösen erősen érintette, hiszen a német gazdaságnak ez volt a fő
ütőere (ha nem is a szíve). Fabian egy reklámcégnél dolgozik és onnan bocsátják
el. Berlinben ekkor 147 napi- és hetilap volt, és mindegyik a reklámból élt.
Fabian tehát egy hatalmas hálóból zuhant ki – ám erről sem Kästner, sem Graf
művében nem értesülünk, s így az állásvesztése megmarad személyes
balszerencsének. Berlinben virágzik a filmipar: 238 cég készít filmeket. Az,
hogy Corneliát beszippantja ez a világ és feláldozza a szerelmét, nemcsak
személyes döntés kérdése; a korabeli filmipar mindent, ami személyes, bedarált.
Erről sem tudni meg sokat. Cornelia az érvényesülés kedvéért egy gazdag
embernek odadobja magát és kicsit kurva lesz – ennyi. És azután ott van a
korabeli politikai káosz. Thälmann és Hitler feltűnik egy-egy plakáton, nácik
és proletárok időnként összetűznek, néha hallani, ahogyan csattognak a csizmák.
De mindez csak illusztráció. Ráadásul Berlinben ekkor 200 ezer zsidó élt – ez
volt a világ talán legfontosabb zsidó központja. A regényben gyakorlatilag
nincsen szó zsidókról (maga Kästner egy zsidó orvos törvénytelen fia volt), s
ha igen, akkor is csak anekdotikusan: említik, hogy egy klubban orosz meg
magyar zsidók veszekednek. 1931-ben nehéz lehetett a berlini zsidók helyzetét ennyire
figyelmen kívül hagyni.
Talán igazságtalan vagyok Kästnerrel szemben. Hiszen ez a
regény még ma is kihívást jelent rendezőknek, vagyis kell lenni benne
valaminek, ami évtizedeket át tud hidalni. A két korszak közötti párhuzam
kézenfekvőnek látszik: 1931-hez hasonlóan a mai Európában is sokfelé dúl a populizmus,
ami nem érvényesülhetne, ha az európaiaknak egy jelentős része nem érezné úgy,
hogy a történelem iránytűje elromlott; a Covid a világvége hangulatát hozta
magával; a vészhelyzet, illetve a lezárások feloldása világszerte
kicsapongásokhoz is vezetett; a menekültválság és a klímahelyzet az utópiák
alól húzta ki a talajt, stb. stb. 2021 júniusában a Berliner Ensemble-ben Frank
Castorf rendezte meg a regény színpadi változatát, ám a kritikák hiányolták a politikai-társadalmi-emberi
problematikát, és a szexualitásnak és az orgiáknak a túlsúlyát bírálták. Ez is
a harmincas évekhez tartozott – még ha annak csupán egy szelete is volt. Bodó
Viktor Fabian-adaptációját 2022
márciusában fogják bemutatni Stuttgartban – hogy mire helyezi a hangsúlyt, még
nem tudni.
Dominik Graf 2021-ben készítette el a filmjét. De miközben
néztem, nem éreztem, hogy üzenni akarna valamit a mának. Kortalan film – abban
az értelemben, hogy bármikor készíthette volna. Említettem, hogy a filmnek
legalább öt időrétege van. Az 1925-ös, 1933-as vagy 1992-es rétegek
megjelenését a rendező ízlésbeli ficamának tekintem: mint aki úgy érezte, hogy
utalnia kell a történelmi háttérre, különben morálisan fekete pontot kap. A
film legvégén a könyvégetést idéző képsort kifejezetten ízléstelennek tartom:
Kertész Imre az ilyesmit nevezte Holokauszt-giccsnek. Az ilyen ficamok szerencsére
csak egy-egy képsor erejéig tűnnek elő. Graf ugyanis a regénynek arra a
rétegére koncentrált, amely a kétdimenziós történelmi kulissza előtt valóban
emberinek, plasztikusnak hat. Ez pedig Fabian és Cornelia kapcsolatának a
története. Egy szerelmes filmet készített, ami a maga nemében jól sikerült.
Mindenekelőtt Saskia Rosendahl játékának köszönhetően, aki emlékezetes
alakítást nyújt Cornelia szerepében: olyan természetesen viselkedik, a játéka
olyannyira mentes mindenfajta „színészkedéstől”, hogy feledtetni tudja a
történelmi utalások sablonosságát. Ugyanez mondható el a Fabiant alakító Tom
Schillingről is. Ők ketten nem a harmincas éveket idézik meg, hanem egyszerűen
csak szerelmesek – s a film nekik köszönhetően él. Hasonlóképpen jó
mellékszereplőket látni – ilyen például a Labude apját alakító Michael
Wittenborn, aki a regénybeli ellenszenves és karikatúraszerű figurát emberivé
és szerethetővé tudta átvarázsolni. Ezeknek a szereplőknek köszönhető, hogy
filmre vitt képeskönyv helyett emberi drámákat láthatunk. Ám ennek az volt az
ára, hogy Graf a történelmi kontextust – a kötelező tiszteletköröket leszámítva
– háttérbe helyezte. Attól lett majdnem tökéletes a film, hogy nem akart hű
maradni Kästnerhez. A regény sablonosságát azzal védte ki, hogy az egyetlen nem
sablonos szálra, a szerelemre helyezte a hangsúlyt. Így azután Fabian halála
sem puszta poén. A filmben nem azért kell meghalnia, mert zsákutcás a
történelem, hanem hogy lássuk, ahogyan a mit sem sejtő Cornelia hiába vár rá. A
nagybetűs Történelembe az emberek csak az olcsó regényekben halnak bele; a
szerelembe azonban nagyon is bele lehet halni. Graf ezt tudja jól – s ezzel
mintegy ki is javította azt, amit Kästner igazából nem tudott megoldani.
Fabian – A vég kezdete
– német, 2021. Rendezte: Dominik Graf. Írta: Erich Kästner regényéből Dominik
Graf és Constantin Lieb. Kép: Hanno Lentz. Zene: Sven Roosenbach, Florian van
Volxem. Szereplők: Tom Schilling (Jakob Fabian), Saskia Rosendahl (Cornelia
Battemberg), Albrecht Schuch (Stephan Labude), Michel Wittenborn (Labude bíró),
Aljoscha Stadelmann (Makart), Meret Becker (Irene Moll). Gyártó: Lupa Film /
DCM / ZDF. Forgalmazó: Cirko Film. Feliratos. 176 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/11 26-28. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15096 |
