Ádám Péter
Belmondo a francia film legnépszerűbb férfihőse volt.
Van
abban valami túlzás, hogy azt a sztárt, aki soha semmit nem vett komolyan, és
mindig is szamárfület mutatott minden tekintélynek, katonai tiszteletadással
búcsúztatják az Invalidusok Dómjának díszudvarán. De talán a franciák a bizarr szertartással
nem is annyira a tehetségesnek tehetséges, bár nemegyszer egyenlőtlen
teljesítményt nyújtó művésznek adták meg a végtisztességet, mint inkább annak a
boldog és immár soha vissza nem térő korszaknak intettek búcsút, amelynek a
nyolcvannyolc éves korában elhunyt Jean-Paul Belmondo egyszerre volt jelképe és
legnépszerűbb filmszínésze.
*
Jean-Paul
Belmondo az életrajz szerint 1933. április 9-én művészcsaládban született (apja
szobrász volt, anyja festőművész). De az a Belmondo, akit a mozivászonról ismerünk,
nem akkor, hanem huszonhét évvel később 1960-ban látta meg a napvilágot, amikor
a Kifulladásig jószerivel ismeretlen főszereplője, a kiérkező rendőrség
géppisztolysorozata után, végig tántorog a Montparnasse negyedbeli rue
Campagne-Première-en, majd, szétvetett
karral és szája sarkában az elmaradhatatlan cigarettával, elterül a boulevard Raspail torkolatánál. A sztár Jean-Paul Belmondót
– Jean-Luc Godard bábáskodásával – valójában ez a vajúdásnak is felfogható agónia
hozta világra.
A
Kifulladásig forgatásáról sokan és sokat írtak. De a színész meg a
rendező sorsdöntő első találkozását talán érdemes az alkalomból felidézni. A
történetet maga Belmondo meséli el a Mille
vies valent mieux qu’une (Ezer élet mégiscsak több egyetlen egynél,
Fayard, 2016) című önvallomásában. Godard egy kávéházi teraszon ismeretlenül megszólítja
Belmondót, akit már látott pár jelentéktelen szerepben (sőt, kritikát is írt róla
az Arts hasábjain), és meghívja szállodai
szobájába. Belmondo eleinte bizonytalan, még az is megfordul a fejében, hogy
Godard esetleg férfiakhoz vonzódik, és csapdába akarja csalni.
De
egykettőre kiderül, miről van szó. Godard szállodai szobájában forgatják a Charlotte et son jules (Charlotte meg
a pasija) című kisfilmet, és a kezdő rendező a férfi főszerepre akarja
felkérni a kezdő színészt. Akinek nem kis meglepetés, hogy nincs se szerep, se
forgatókönyv. Godard nem irányítja a színészeket, csak lehetőséget ad az állandó
improvizálásra: az addig görcsösen igyekvő Belmondo ekkor érez rá először az
önfeledt színészi játék ízére. A kisfilmet hang nélkül veszik fel, de mire az
utószinkronra sor kerül, Belmondót már behívták katonának. Ezért a Charlotte
meg a pasija férfi főszereplője nem saját hangján, hanem a svájci Jean-Luc Godard-én
beszél a mozivásznon. Belmondo vesztére, mert Jacques Becker már szerepet szánt
neki utolsó filmjében, a börtönben játszódó 1960-as Le Trou-ban (A lyuk), de a neki tulajdonított svájci
akcentus miatt inkább lemond a színészről.
Szerencsére
Godard nem feledkezik meg róla, és mihelyt producert talál első nagyfilmjéhez,
megint felveszi Belmondóval a kapcsolatot. De amikor az utóbbi tudni szeretné,
mégis, mi a sztori, Godard csak ennyit mond: „Egy pasiról van szó. Elköt egy
autót, mert találkozni akar a menyasszonyával. Aztán megöl egy rendőrt. A végén
vagy meghal, vagy megöli a lányt – majd meglátjuk.” Belmondo rááll a dologra,
pedig az ügynöke őrültségnek tartja, hogy bagóért elfogadja egy forgatókönyv
nélküli film főszerepét, és hogy olyan kétes hírű filmkritikussal akar
forgatni, aki ismeretlen szakmában. Ráadásul úgy, hogy – Jean-Luc Godard
javaslatával egy időben – egy befutott rendező, Julien Duvivier is főszereppel
kínálja.
De
Belmondo, aki egyszer már belekóstolt a Godard-féle forgatás megrészegítő szabadságába,
semmiképpen sem akar lemondani a kalandról. Csak forgatás közben eszmél rá –
bár valamennyi kétség, bizonytalanság mindvégig marad benne –, hogy jól
választott. Hogy a film végül is miről szól, azt képtelen átlátni, viszont –
írja visszaemlékezéseiben – „belevizelhetek a mosdókagylóba, cigarettázhatok meztelen
felsőtesttel jó negyedórát az ágyban, szeretkezhetek lepedő alatt, és
sértegethetem a mozi-nézőket…” Ekkora szabadságot, csakugyan, egyetlen befutott
rendezőtől se kapott volna.
*
A Kifulladásig kirobbanó sikere háttérbe
szorította, ha ugyan nem feledtette el teljesen az Új Hullám másik jelentős
rendezője, Claude Chabrol egy évvel korábban forgatott harmadik játékfilmjét.
Holott az 1959-ben bemutatott Kulcsra zárva (À double
tour) kétszeresen is fontos Belmondo későbbi karrierje szempontjából. Először
is azért, mert ez volt az első jelentősebb filmszerepe (Chabrol eredetileg az
intellektuálisabb Jean-Claude Brialyra gondolt, ő azonban váratlanul jött
betegsége miatt Belmondót javasolta maga helyett). Másodszor pedig azért, mert
Belmondo a Kulcsra zárva forgatásán ismerkedik
meg és barátkozik össze Chabrol első asszisztensével, Philippe de Brocával,
akivel később öt filmet forgatott. Bár a filmben Belmondo jobb választás volt,
mint amilyen Brialy lett volna, már itt kiütközött az előbbinek az a – későbbi
kommerszfilmekben jobban kiteljesedő – hajlama, hogy nemegyszer túljátssza a
szerepét.
A
filmről azért is érdemes megemlékezni, mert – a közhiedelemmel ellentétben – nem
a Kifulladásig celluloidszalagján,
hanem itt sejlenek fel először annak a Belmondo által alakított karakternek a
személyiségjegyei (féktelen jókedv, provokatív viselkedés, bolondozás, fesztelenség
stb.), ami a hatvanas évektől egészen a nyolcvanas évek közepéig teljesen
elbűvölte a nézőket. Mi több, a filmből a későbbi Belmondo-filmek kedvelt „kiegészítői”
közül a lehajtható fedelű gépkocsi meg a szájban fityegő cigaretta se hiányzik!
Végül a film azért is említésre méltó, mert a nagypolgári család nyugalmát megzavaró
Belmondo a filmben Laszlo Kovács néven (a név a Kifulladásig Michel Poiccard-jának
is egyik „identitása”), a magyar Szabó László partnereként, szintén ötvenhatos
magyar menekült, sőt, a hatvanötödik percben magyarul is megszólal, két rövid
mondatot mond, ráadásul kifogástalan kiejtéssel! Van másik magyar vonatkozás is
Belmondo filmes életművében: az 1983-as A kívülálló (Le marginal) elején, amikor Belmondo
Charles Dennerrel bemegy egy lerobbant külvárosi bisztróba, Papp Laci-fotót is
látni a pult mögött, sőt, a jelenetben az ökölvívó neve is elhangzik (a francia
színész tudvalevően nagy rajongója volt a legendás magyar sportolónak).
*
A
Kifulladásig sikere rakétaként indította
el a pályán. A neve összefonódik, ha nem is kizárólag az Új Hullámmal, de
mindenképp a filmművészet megújhodásával. A csaknem hetven film közül, amelyben
játszott, jó egy tucatot a hatvanas és kora hetvenes évek nagy neveivel
forgatott. Szinte nincs is ezeknek az éveknek olyan ismert rendezője, akivel ne
dolgozott volna. Jellemző erre a jó másfél évtizedig tartó korszakra, hogy
Belmondo nem válogatós, hogy egyformán forgat nagy rendezővel és a filmes
szórakoztatóipar márkaneveivel. Voltak ezek között a filmek között kiugró
sikerek, mint például a Bolond Pierrot (Pierrot le fou, 1965), voltak csak a kritikusok által értékelt produkciók, mint
a Jean-Pierre Melville rendezte Léon Morin, a pap (Léon Morin prêtre,
1961), vagy François Truffaut-tól A Mississipi szirénje (La Sirène du Mississipi, 1969), és voltak
csúfos kudarcok is (például Alain Resnais 1974-es Staviskyja). A Peter Brook Antonionira emlékeztető Duras-adaptációja,
a Moderato cantabile (1960) azért is
említésre méltó, mert a filmben Belmondónak Jeanne Moreau a partnere, aki
akkortájt a színésznők között talán legközelebb állt mind ahhoz, amit az előbbi
képviselt.
Jóllehet
Jean-Paul Belmondo, pályája első időszakában, még jó ideig ingázott a szerzői
film meg a kommersz szórakoztatás között, a hetvenes évek elejétől-közepétől
már minden energiáját a pénz meg a siker szolgálatába állítja. Hogy pontosan
mikor, melyik szerzői film bukása után kötelezte el magát véglegesen és
egyoldalúan a közönségfilm mellett, nem tudni. A Mississipi szirénje érlelte
meg benne az elhatározást vagy Alain Resnais Staviskyja (1974)? Netalán
már Jean-Pierre Melville 1963-as L’aîné des Ferchaux-ja (Az idősebb
Ferchaux) után merült fel benne, hogy véglegesen szakít a szerzői film világával?
Lehet találgatni. Mindenesetre döntésébe a kudarcok mellett jócskán belejátszhatott
Melville-el tettlegességig menő konfliktusa és keserű csalódása Truffaut-ban.
A
közönségfilmek sorozata Christian-Jaque Királylány a feleségem (Fanfan
la Tulipe, 1952) sikerére pályázó Cartouche-sal (1962) kezdődik (ez
volt a Philippe de Broca – Belmondo páros első bemutatkozása), de az igazi
telitalálat az 1964-es Riói kaland (L’Homme de Rio). Itt jelenik
meg először teljes fegyverzetben az az örökké derűs vagány fickó, aki egyszerre
csibész és akrobata, Hergé-féle képregény-hős és francia ízlésre áthangolt akcióhős,
és aki ettől fogva úgy lehet egyszerre zsaru vagy csirkefogó, hogy közben soha
nem tagadja meg önmagát. Persze, rengeteg rutin, mesterkéltség, túlzás érződik
a figurában, de van benne meggyőző erő, karizmatikus kisugárzás, sodró lendület
is.
*
A
Belmondo-filmeknek, mindenki mást háttérbe szorítva – ahogy erre már a cím is
utal –, mindig a színész áll a mértani középpontjában, a forgatókönyvek szerzői
az ő alakja köré építik fel a történetet, dialógus-írók – főleg a
felejthetetlen Michel Audiard – az ő szájába adják a legjobb kiszólásokat. Nem
csoda, hogy ezek a filmek annyira hasonlítanak egymásra. De van másik közös pontjuk
is ezeknek a filmeknek, amiket Belmondo nagyjából a Riói kalandtól 1984-ig
forgatott (Henri Verneuil: Az arany bűvöletében, Georges Lautner: Kellemes
húsvéti ünnepeket). Ezek a gyakran egy kaptafára készülő, nemegyszer bizony
sekélyes és többnyire olcsó humorú Belmondo-filmek így is a legnagyobb kasszasikerek
(és hadd tegyem hozzá, a francia filmes szórakoztató ipar utolsó nagy bevételei)
a hatvanas évek közepétől a nyolcvanas évek közepéig ívelő két évtizedben.
Harminchárom
ebben az időszakban készült filmjére átlagosan több mint egy millióan váltanak
jegyet Franciaországban. De legsikeresebb opusainak franciaországi nézettsége –
miként A nagy zsákmányé (Le Cerveau,
1969) vagy az Ászok ászáé (L’as
des as, 1982) – öt-öt és fél millió körül mozgott. Belmondo 1971-ben saját
produkciós irodát alapít, immár a gyártás egész folyamatát – sőt, egy idő után
a terjesztést is – ő ellenőrzi. Ettől fogva nem a rendezők keresik meg szerepekkel,
hanem ő kéri fel egy-egy filmre a rendezőket, ő választja a sztorit, ő szemeli
ki a színészeket (nemritkán volt főiskolai évfolyamtársait), ő foglalkozik a
reklámmal, sőt, még az általában rajzolt (nem pedig fénykép-alapú) plakátra is
ő mondja rá az igent. Ez már nem is annyira filmművészet, mint inkább gazdasági
vállalkozás.
Aduja
még ezeknek a filmeknek, hogy Belmondónak nincs kaszkadőre, a kockázatosabb jeleneteket
is ő maga alakítja. A színész mindig élvezettel, sőt, nem kevés szakértelemmel
vállalta a kaszkadőr munkáját. Még az is előfordult, hogy keveselli a nehézségeket,
és sokkal veszélyesebbre szabja át a feladatot. A Riói kalandban például
kifeszített drótkötélen jut át – ráadásul fehér szmokingban – egyik toronyház
platójáról a másikra, de a csúcs mégiscsak a Félelem a város felett (Peur
sur la ville, 1974), amelyben hol ereszbe kapaszkodva és háztetőről
háztetőre ugrálva, hol a párizsi metrószerelvény tetején kúszva veszi üldözőbe
a sorozatgyilkost, hol helikopterről leeresztett kötélen csüngve jut be az
általa betört ablakon át egy toronyház sokadik emeleti lakásába. Ferenczi
Sándor és Bálint Mihály az életveszély szándékos keresését a szimbiotikus
anya-gyerek viszonnyal magyarázza, illetve azzal, hogy a gyerek így próbál az
anyától „leszakadni”. Mindezt nem vitatom, de a magam részéről inkább az ilyen
anya-gyerek viszony eredményeként kialakuló védettség-érzést, másszóval a
sebezhetetlenség illúzióját helyezném középpontba.
Ugyancsak
a szoros anya-gyerek viszonnyal hoznám kapcsolatba a színész közismert
szégyenlősségét is. Csupasz felsőtesttel gyakran látni a filmjeiben, de ruha
nélkül szinte soha. Bár Belmondo hódítani hódít – ellentétben például Alain
Delonnal – aszexuális mozihős. Már a Riói kalandban sem jelenik
meg a szexualitás, nemhiába rokonítják a film főhősét Tintinnel. Amikor a
tengerparton a bedrogozott, de lassan magához térő Françoise Dorléac
provokatívan viselkedik Belmondóval, a férfi visszautasítón belöki a tengerbe. Mintha
a figura teljesen alkalmatlan volna tartós férfi-nő kapcsolat kialakítására:
nem csoda, hogy a Riói kaland utolsó jelenetsorában a női főszereplő egyszer
csak eltűnik; a kimenőről a laktanyájába visszatérő Adrien/Belmondo örömmel
látja viszont katonatársát, és élvezi – távol kedvesétől – az újra megtalált
nyugalmat. Aligha véletlen, hogy az ágyjelenetekben mindig szégyenlősen visszafogott,
és hogy jó pár filmjében gyerekek a legjobb barátai… A jelmezeket viszont –
nyilván mert ez is egyfajta védekezés – nagyon szereti. De mindegy is, hogy mi
van rajta, egy XVIII. századi útonálló göncei, a századfordulós vagy a
harmincas évek divatja szerinti öltözék, prémgalléros bőrdzseki, frakk és cilinder,
fehér szmoking, Cerruti márkájú háromrészes öltöny, katonaegyenruha, kolduscondra,
bohóc-jelmez, kacér női bunda magassarkú cipővel, vagy csak egy szál maga köré
csavart lepedő – Belmondo mindig Belmondo.
*
A
Belmondónak szentelt elemzések általában pár szóval elintézik a krimiket,
holott a vele forgatott bűnügyi filmeket véletlenül se lehet összetéveszteni a
Lino Ventura vagy pláne az Alain Delon főszereplésével forgatottakkal. Míg Lino
Ventura a rendőrszerepekben higgadt, rezignált és bölcs realista, aki komolyan
veszi munkáját, és tiszteletben tartja a hierarchiát, a Jean-Paul Belmondo-féle
rendőr – mint például a Félelem a város felett Letellier felügyelője –
fesztelen, ha ugyan nem lezser férfi, aki nem utasít vissza egy kis kalandot a
védelmére bízott ápolónővel. A Belmondo által alakított rendőrnek nincsenek
társadalmi előítéletei. A minden tekintélyt megkérdőjelező megzabolázhatatlan
individualizmus őnála furcsamód jól megfér a konformizmussal.
De
van másik különbség is a Ventura által alakított nyomozó és „Belmondo felügyelő”
között, nevezetesen az, hogy az utóbbinak egészen más – mégpedig erősen
konfliktusos – a feletteseihez való viszonya. A Ventura által alakított
nyomozót két filmben is dezavuálja a hierarchia (José Giovanni: Utolsó
ismert lakóhelye, 1970, Pierre Granier-Deferre: Zsaru, isten veled, 1975), de ő mindkét esetben rezignáltan
tudomásul veszi a dolgot. Nem így Belmondo, aki nemegyszer maga a megtestesült
engedetlenség. Ebből a szempontból alighanem A profi (Le
Professionnel) a csúcs, itt Belmondót, a francia titkosszolgálat ügynökét,
mivel időközben megváltozik a politikai széljárás, felettesei egyenesen
kiszolgáltatják annak a Bokassára emlékeztető afrikai zsarnoknak, akit korábban
meg kellett volna gyilkolnia. És amikor a titkosszolgálat el is akarja tüntetni,
mint saját cinizmusának eleven bizonyítékát, Belmondónak immár az egész francia
rendőrség az ellensége…
A
Belmondo-féle rendőr nemcsak a Lino Ventura által alakított felügyelőktől, de
Alain Delon szerepeitől is különbözik. Jóllehet a két sztár, aki egy ideig vetélytársa
is volt egymásnak, nagyjából ugyanahhoz a nemzedékhez tartozik (Delon csak két
évvel fiatalabb Belmondónál), az általuk megtestesített karakter korántsem
ugyanaz. Míg a Belmondo-féle karakter csupa irónia, humor, nagylelkűség, mosoly,
spontaneitás, az Alain Delon által életre keltett figurákat komolyság, gőg, kegyetlenség
és makacs hallgatás jellemzi. Van a Delon-féle figurákban – és ebből a szempontból
mindegy, hogy kicsodák, rendőrök-e vagy bűnözők – valami mély pesszimizmus, bizalmatlanság,
ha ugyan nem kétségbeesés. Meglehet, annak is ez a magyarázata, hogy míg
Belmondo igazságtevő szerepeiben sohase veszi komolyan az ellenfeleit, a
Delon-féle karakter kiismerhetetlenül ellenséges világgal áll szemben, és gyakran
nem is tudja, mint például a Három fölösleges férfi (Trois hommes à abattre, 1983) főhőse,
hogy mit akarnak tőle, hogy miért üldözik. Az extrovertált és örökké derűs
Belmondo-hős valóságos antitézise az Alain Delon által alakított introvertált, sebzett
lelkű és ambivalens karaktereknek, akiknek személyiségjegyei közül sohasem
hiányozhat a fájdalmas melankólia.
*
A
Belmondo-filmek látszólag zárt világa korántsem független a korabeli történelmi-politikai
kontextustól. A Félelem a város felett
paráznaság ellen harcoló prűd sorozatgyilkosa nem a semmiből lép elő. A
háttérben ott vannak a Giscard d’Estaing-korszak liberális reformintézkedései, amelyeknek
következtében megnyitják kapuikat az első pornó mozik és megjelennek a
pornókiadványok az újságos-standok kínálatában. Nemkülönben az 1981-es A profi is azt jelzi, hogy Franciaországnak
egyes fekete afrikai országokkal való piszkos ügyei immár nem számítanak tabutémának.
De hivatkozhatunk a hitleri Németországban játszódó Ászok ászára (1982) is, amelyben már nácibarát franciák
is felbukkannak a mozivásznon, míg Gérard Oury 1966-os vígjátéka, az Egy kis
kiruccanás (La Grande Vadrouille) még célozni se célozhatott a kollaborációra. Belmondo
családjában egyébként is érzékeny téma a nácikkal való együttműködés: a színész
szobrász apja 1941 novemberében tagja a Weimarba látogató francia művész-delegációnak.
Végezetül, talán nem túlzás azt mondani, hogy az egész Belmondo-jelenség mögött
(főleg Philippe de Broca irányításával forgatott kalandfilmekről beszélek), még
ott vannak a második világháború alig behegedt sebei, és ott van a fájdalmas algériai
kudarc is. A Riói kaland pergő lendülete egyben az élnivágyásnak, a továbblépés
igényének és a felejtés szükségletének is kifejezője…
A
csaknem receptre összeállított siker-szériát egy mélabús film, Claude Lelouche
1988-as Itinéraire d’un enfant gâtéja (Egy elkényeztetett gyerek életútja)
zárja. A főhős filmbeli eltűnése már egy egész korszak búcsúja. A közönségfilm
Belmondo által alakított hőse a nyolcvanas évek végére sokat veszít egykori
vonzóerejéből. A Belmondo – Lelouche páros 1995-ös tragikomikus Nyomorultak adaptációja is jele a
hanyatlásnak. Bár készül még egy-két filmje, mint például az Idegen a házban
(L’Inconnu de la maison,1992) felejthető remake-je, vagy a szintén
fiaskónak tekinthető 2 apának mennyi a fele? (Une chance sur deux,
1998), de Belmondo filmes karrierje gyakorlatilag befejeződött (annál is
inkább, mivel 2001-es agyvérzése után még évekig lábadozik). Ellentétben a
színészi karizmáját változatlanul őrző idős Jean Gabinnel, akit úgyszólván
haláláig foglalkoztatnak a rendezők, az idősödő Jean-Paul Belmondo már nem tudja
felkelteni a nézők érdeklődését. Nagyjából ekkor, vagyis a nyolcvanas évek
végén dönt úgy, hogy eladja filmes vállalkozását, és a mozivászonról visszaköltözik
a színpadra.
De
talán stílusos is, hogy az a színész, aki – igaz, csak epizódszerepekkel –
színpadon kezdte, színpadon is fejezze be a karrierjét. Csak olyan darabot választott,
ami neki való nagy szerepet kínált: volt Kean, a színész, volt Cyrano de
Bergerac, és természetesen Feydeau nálunk is sokszor játszott kipróbált
vígjátékai se maradhattak ki a sorból. A siker óriási – legalábbis az eladott
jegyek nézőpontjából. 1996-ban megvásárolja a patinás Théâtre des Variétés-t,
amely 2004-ig marad tulajdonában. De utolsó színházi sikerének a Théâtre
Marigny a helyszíne: itt adja elő Frédérick
ou le boulevard du crime című darabot, amit Eric-Emmanuel Schmitt egyenesen
neki írt. Jean-Paul Belmondo utolsó színpadi tündöklésében a híres Marcel
Carné-filmben is szereplő Frédérick Lemaître-t, az egész Párizst elbűvölő XIX.
századi színészóriást kelti életre, nagy taglejtésekkel, harsányan, sok
túlzással. De ebben a szerepében már olyan – írta annak idején a párizsi L’Express kritikusa –, mintha a Musée
Grévinből kölcsönzött alakmása volna egykori önmagának.
Körülrajongott,
körülünnepelt színész volt, mindennél jobban szerette a sikert, a tapsot, a
nevetést, és ezért mindent fel is áldozott, a fiatalkori álmokat is ideértve.
Mintha egész életében csaknem lehetetlen szintézisre törekedett volna, arra,
hogy összebékítse a szerzői mozit a közönség-mozival, a vígjátékot az
akciófilmmel, a nevetést a tragédiával, a gondolatiságot az akcióval, a könnyed
szórakoztatást a művészettel. Ő egyszerre akart tetszeni a vájt fülű értelmiségnek
meg a Renault-gyári munkásnak, a kritikusoknak meg a bolti eladóknak. Volt rendező,
akinek ez sikerült is, neki nem. Ezzel a kudarccal lehet, hogy ő is tisztában volt.
Lehet, hogy ezért tért vissza élete alkonyán a XIX. századi szerzőkhöz, Alexandre
Dumas-hoz, Georges Feydeau-hoz és Edmond Rostand-hoz, akiknél a kifinomult szellemesség
meg a virtuozitás még nem állt olyan éles ellentétben az önfeledt szórakoztatással.
*
A
franciák belle mort-nak nevezik azt, amikor valaki nem évekig tartó súlyos
betegség, nem hosszan elhúzódó agónia után, hanem élete alkonyán minden
szenvedés nélkül egyszer csak jobblétre szenderül. A sors a nyolcvannyolc éves
színésznek 2021. szeptember 6-án megadta ezt a kegyet. De hát már Jean-Luc
Godard is mondta, a Kifulladásig fentebb említett utolsó jelenetére
utalva: „Jean-Paul Belmondo azoknak a ritka színészeknek egyike, akik tudják,
hogyan kell meghalni…”
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/11 18-22. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15093 |
