Schubert Gusztáv
Füst Milán regénye a féltékenység tökéletes lélekrajza. Teljes gazdagságában filmre adaptálni azonban lehetetlen.
A feleségem története mindenekelőtt „én-regény”, ami ez esetben nem merül ki abban, hogy elbeszélője egyes szám első személyben mond el egy történetet. Ez korántsem lenne szokatlan, hiszen az egyes szám első személyű elbeszélő a prózai művek döntő többségében tárgyilagos krónikás, még akkor is, ha személyisége rányomja bélyegét a mű stílusára, szemlélete pedig behatárolja szemszögét, azt, hogy mit vesz észre, mit tart fontosnak kiemelni egy történetből vagy hősei jelleméből. Füst Milán narrátora is elbeszél, de egyszersmind elbeszél, mert mindenekelőtt, sőt szinte kizárólagosan magáról beszél.
Füst Milán 1942-ben
megjelent regénye zavarba ejtő remekmű, mert tele van paradoxonokkal, kezdve
rögtön azon, hogy egyáltalán nem arról szól, amit a címe ígér: Störr kapitány
feljegyzései ugyan a feleségére vonatkoznak, de nem az asszonyról, hanem a
férjéről szólnak, a bolygó hollandit igazából csak önmaga érdekli, önmagáról
beszél, akkor is, amikor a feleségéről mesél. A feleségem történetének
egyetlen igazi hőse van: a férj. A regény összes szereplői bábok, aki pedig nem
– a feleség – csakis annyiban érdekes, amennyiben (ellentmondásos) érzéseket
kelt a férjében. Lizzyről, a találomra kiválasztott francia feleségről jóformán
alig tudunk meg valamit a regényből, és az a kevés sem feltétlenül hiteles, hiszen
a világból csak annyit és csak úgy érzékelünk, ahogy Störr kapitány látja és
értelmezi.
Másféle elbeszélői helyzet
ez, mint Joyce főhősének, Leopold Bloomnak a szubjektív kamerája. Bloom átlagember,
nagyformátumú regényhőssé az teszi, hogy James Joyce történetesen az ő bőrébe
bújik, az ő fejével gondolkodik és az ő szemével néz Dublinra és lakóira. Az Ulysses
az elbeszéléstechnikát forradalmasítja, Füst pedig megtalálja (valószínűleg nem
Joyce ihletésére) a belső monológhoz tökéletesen illő drámai karaktert: egy
önnön személyiségébe zárt embert.
A vegytiszta belső monológ,
amikor is a regényhős (vagy egy valóságos személy) kizárólag magában és magáról
beszél, az őrület sajátos formája. Aligha véletlen, hogy első mesteri példája épp
az Egy őrült naplója. Störr kapitány persze a szó orvosi értelmében véve
nem őrült, ő „szerelmi tébolyban” szenved. Amivel valamiért éppoly elnézőek
vagyunk, mint a politikai elmeháborodottsággal. Embert ölni nem való – kivéve a
csatatereken és a gulagokon. Őrülten viselkedni – kényszerzubbonyért kiált, a
szerelmi téboly azonban „romantikus”. A feleségem történetét többnyire
épp emiatt olvassák félre sokan: „imádom Störr kapitányt, nagyon szimpatikus” –
írja egy kommentelő. A lelkes regényolvasó hölgy alighanem kedves plüssmackót
látott bele a zord hollandus tengeri medvébe, aki ráadásul olyan megejtően
naiv, hogy újra és újra megenyhül a kikapós asszonyka szépsége és megtévesztő magyarázatai
láttán. Másvalaki a feleségnek szurkol, a Szépségnek, akit egy Szörnyeteg tart
örök rabságban és rettegésben. Kinek-kinek szíve joga félreérteni A
feleségem történetét, de jobban járunk, ha nem a Júlia-füzetek romantikus álomvilága
felől próbáljuk értelmezni Füst Milán regényét és filmváltozatát. A feleségem
története ugyanis modern regény, még ha a XIX. századinak, pontosabban naturalizmus
előttinek ható közege és nyelvezete miatt ezt egy darabig nem is érzékeljük. A
regény legfontosabb, szinte kizárólagos témája, mondhatni főhőse, a nagybetűs Féltékenység,
amelynek Störr nemcsak megtestesülése, hanem áldozata is: e pusztító szenvedély
gazdateste. Az író telitalálata, hogy műfajául nem az allegóriát, nem is a pszichoanalízist
választotta, hanem a horrort. Igaz, a zsáner történetében rendkívül ritka szerelmi
horrort. A feleségem történetének cselekménye szinte alig van, az igazi párharc
nem is annyira a férj és a feleség között játszódik, az valójában már csak
következmény, hanem a férfit egyre inkább hatalmába kerítő féltékenység között.
Störr kapitányt elevenen falja föl a mardosó kétség: megcsalja-e a felesége,
vagy sem.
Störrnek egy dologban
mindenképpen igaza van, a féltékenység önmagában nem téveszme, mint mondjuk a
laposföld-elmélet, mindennapos eset, hogy valakit megcsal a házastársa. Hűtlenségre
gyanakodni, még nem azonos a féltékenységgel, ha nem is mindig egyszerűen, a gyanúnak
végére lehet járni. A gyanakvás akkor csap át féltékenységbe, amikor a gyanakvó
már nem hisz az ártatlanságról tanúskodó bizonyítékoknak sem.
A féltékenység tökéletes
csapda, olyan mint, egy érzelmi-intellektuális fojtóhurok, minél hevesebben
kapálózunk ellene, minél többet agyalunk rajta, annál szorosabbra húzzuk a
gúzst, amibe belegabalyodtunk. De hogyan gabalyodunk bele a féltékenységbe, és
miért nem gabalyodik bele minden férfi és minden nő? A féltékenység legfőbb forrása
a bizalom hiánya. A bizalmatlanság eredője pedig az önbizalom súlyos fogyatkozása.
Füst Milán regényének egyetlen alaposan jellemzett figurája van, Jakob Störr, de
még az ő különös jelleméről, kórtörténetéről sem kapunk teljes képet. A regény
ugyan a kapitány gyermekkori erotikus élményeivel indul, de a családi anamnézis
szóba sem kerül. Honnan ered Störr érzelmi skorbutja? Brutális apa, rideg,
szeretetlen anya, élményekben szűkölködő környezet, iskolai vagy ifjúkori megaláztatások
következménye? Nem tudhatjuk.
Störr tehát készen lép
elénk, feljegyzés-sorozata nem napló, hanem visszaemlékezés, ami felesége és
közte zajlott, már megtörtént; értelmezhető, de helyrehozhatatlan.
A feleségem története kudarcos fejlődésregény, ezt szépen jelzi a film 7 „leckére”
tagolása. Mert Störrt kellene „helyrehozni”, megreparálni, meggyógyítani. A
visszaemlékezése tulajdonképpen ebben a reményben íródik, világosan kiderül
belőle, hogy Störr tisztában van súlyos lelki betegségével, és megpróbál ellenszegülni
a féltékenység késztetésének, valahogy úgy, mint Dr. Jekyll Mr. Hyde-nak. De a
normalitás, az egészség, a szeretet és a szerelem csak múló pillanat, újra és
újra engednie kell a féltékenység pusztító szenvedélyének.
Störr nem tud szeretni, mert
magába sem szerelmes, magát sem tudja szeretni. A magányt keresi, mert az
mégiscsak nyugalmasabb sors, mint a „társasági élet labirintusában” botladozni,
és ezért is ideális menedék számára a hajó, amely messzire, a szemhatáron is
túlra viszi őt a nyüzsgő nagyvilág szédítő forgatagától.
*
Mi vonzotta Enyedit A
feleségem történetéhez, mi érdekelte az egyszerre vonzó és rideg Störr
kapitányban és bohém francia feleségben? Túl azon persze, hogy a regény zseniális
(nem alaptalanul jelölték miatta Füst Milánt Nobel-díjra), és vonzereje igen
erős. Störr és Lizzy figuráját nem először látjuk megelevenedni Enyedi filmjeiben.
Visszatérő férfihőse erotikusan és intellektuálisan vonzó, de a szerelemben nehézkes
világfi, akit mégis körülleng valamiféle titokzatos eredetű a magányosság. És e
férfihős ellenpontja: a társasági életre szomjazó, életvidám, szerelmes természetű,
de nem épp hűséges természetű nőalak is feltűnik már az Az én XX. századomban.
(Enyedi későbbi filmjeiben többnyire csak az ikerpár éteribb, szelídebb, angyalibb,
naivabb felével találkozunk.) Az Enyedi-filmek kontrasztos alaphangja: szenvedély
és szomorúság. És a Füst-regényé is. Egyszóval nagyon is érhető, ha Enyedi a
szívének oly kedves regényt (réges-rég) szerette volna megrendezni. De – a regény
szándékosan bővebb elemzésével – épp azt próbáltam érzékeltetni, hogy ezt a szöveget
lehetetlen épségben filmre vinni. Épp azért, mert A feleségem történetének
eredetiségét nem a főhősök, nem a történet, még csak nem is a stílus, hanem a
hangszerelés szavatolja. Egyrészt az egyes szám első személyű elbeszélés végletes
szubjektivitása, másrészt Störr-feljegyzéseinek sokszólamúsága. A féltékeny
kapitány ugyanis nemcsak elmeséli felesége történetét, hanem kommentálja is, amihez
harmadik szólamként társul a kapcsolat jövőjének latolgatása, mit gondolhat,
mit tervezhet felesége. Enyedi megkereshette és talán meg is találhatta volna ennek
a polifón szövegnek a filmes megfelelőjét, de az a film oly mértékben
formabontó lenne, hogy azzal már kísérleti filmezés terrénumába lépett volna
át. Ahová csak a legelszántabb felfedezők követték volna, míg Füst regénye sokakhoz
jutott el. Enyedi tehát bölcsen csak a nyitó és záró narrációba mentette át az
egyes szám első személyű elbeszélőt. Ha viszont a regény polifóniája elvész a
filmben, akkor mi marad? Mindenekelőtt Rév Marcell érzéki képei, Láng Imola
hitelesen és gazdagon berendezett terei. És persze a történet, aminek
csúcspontjait, legfontosabb elemeit Enyedi jó érzékkel emeli át, és bizonyos
pontokon (Störr és Lizzy véletlenszerű első találkozása, a matrózpóker, a magánnyomozó
jelenete) hitelesen és szellemesen egészíti ki. A Füst-regény sztorija azonban túl
vékonyka ahhoz, hogy egy majd háromórás filmet megtartson. A feleségem
története négyszáz oldalon át zengő, bravúrosan előadott, bonyolult fonatú féltékenység-ária.
Füst éppen ennek révén tudja a romantikus lektűr sztereotípiáit meghaladni. A
féltékenység mechanizmusát természetesen akár egy novellában is meg lehet mutatni,
de átérezni, nyomasztó delíriumát saját bőrünkön érzékelni, ehhez kell az én-regény
sokszínűsége és kiadós hossza. A féltékenység hullámtermészetű és végtelenített
Moebius-szalag. A krónikus bizalmatlanságnak ugyanis nem lehet véget vetni, legfeljebb
ideig-óráig elfojtani. A gyanakvás alól nincs, nem lehetséges felmentés, csak a
bűnösség bizonyítása hozhat megnyugvást a féltékeny fél számára. A korrekt
igazságszolgáltatásban a vádlónak kell a vádlott bűnét bizonyítania, a féltékenység
perében viszont a vádlottnak kellene bizonyítania az ártatlanságát (hasonló a
helyzet minden összeesküvés-elméletben és előítéletben). Csakhogy ez
lehetetlen, mert csakis a bűn, az elkövetett bűntett bizonyítható. Az
ártatlanság, miszerint soha, sehol, semmiféle törvénybe (vagy a házastársi
hűségbe) ütköző cselekedet nem követtünk el – nem bizonyítható. A féltékenység
archaikus ítélkezési mód, mint a középkori tüzesvas- vagy a vízpróba, ha a
vádlott túléli – boszorkány, ha nem – hát istenem, az inkvizíció sem tévedhetetlen.
Nem az a perdöntő, megcsalta-e vagy sem Störr kapitányt a felesége, hanem az,
hogy az asszonynak nincs módja bizonyítani ártatlanságát. A regény és a film
látszólagos happy enddel végződik, de ne higgyük annak: a féltékenység
inkvizíciója győzött, nem az igazság vagy a szeretet.
A feleségem története – magyar-német-francia-olasz, 2021. Rendezte és Füst Milán
regényéből írta: Enyedi Ildikó. Kép: Rév Marcell. Látványterv: Láng Imola: Zene:
Balázs Ádám. Vágó: Szalay Károly. Szereplők: Gijs Naber (Jakob Störr), Léa
Seydoux (Lizzy), Louis Garrel (Dedin), Luna Wedler (Grete), Sergio Rubini
(Kodor), Jasmine Trinca (Viola). Gyártó: Inforg/M&M/Palosanto /ARTE /Pyramide /Komplizen Film/WDR/ RAI Cinema. Forgalmazó:
Mozinet. Szinkronizált. 169 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/10 12-13. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15083 |
