Stőhr Lóránt
Nagy Dénes egyetlen epizódot emel ki Závada Pál háborús nagyregényéből, de így is zsigereinkben érezzük a bűnt.
Előbb felszabadító hősök voltak, aztán fasiszta-horthysta hadsereg, majd a doni katasztrófát elszenvedett áldozatok, végül megszállók a Szovjetunióban. A közbeszédben sokat változott a második világháborús magyar katonai részvétel megítélése a Horthy-korszaktól a kommunizmuson át a késő Kádár-korig és a rendszerváltástól napjainkig. Legutóbb, 2013-ban Krausz Tamás és Krausz Tamás és Varga Éva Mária levéltári forrásokat közzétevő könyve és 2015-ben Ungváry Krisztián alapos, tárgyilagos monográfiája kavarta fel a közvéleményt. Legkésőbb ekkor megdőlt a mitikussá vált áldozatnarratíva, amelyet a magyar dokumentumfilm-művészet emblematikus alkotása, Sára Sándor Krónika című televíziós sorozata teremtett meg a tanúk, egykori tisztek és közkatonák visszaemlékezése alapján. Ma már nem a filmművészeté a vezető szerep a közvélemény alakításában, mint az 1980-as években volt, a történelemtudományi munkákkal egyidőben a szépirodalom engedte új nézőpontból látnunk a történteket: Závada Pál 2014-ben megjelent regénye, a Természetes fény jelentős részleteiben kendőzetlen őszinteséggel beszél a magyar megszálló csapatok brutális tevékenységéről. Csak most jött el a játékfilm ideje a regény azonos című adaptációjával, ám Nagy Dénes író-rendező e kifinomult filmművészeti átiratától aligha várhatjuk, hogy a korábbiaknál szélesebb körben döngessen a 2. világháborúhoz kötődő tabukat. Ám egyedül a Berlini Filmfesztivál Ezüst Medve-díját elnyert film képes a megszállás érzéki tapasztalatából morális tanulságot kovácsolni.
Adaptációs
szempontból figyelemre méltó, amit a rendkívül tehetséges rendező első
nagyjátékfilmjében tesz az irodalmi művel, vagyis a többszáz oldalas, népes
szereplőgárdát mozgató szociografikus igényű történelmi tablóból egy rövid
epizódot nagyít száz perc hosszúságúra. A dús, ámde Závada regényeiből
többnyire már ismerős élményanyagot megmozgató regény legeredetibb részleteiből
gyúrta össze és dolgozta át Nagy Dénes a cselekményt. Závada a Békés megyei
nagyközség harmincas években felnőtté érett generációjának, a baráti-szerelmi
kapcsolatokkal átszőtt társaságának a sorsát kutatja, hogyan pusztította el mindannyiukat
testben és lélekben a holokauszt, a 2. világháború és a kommunista hatalom
magyarországi megtelepülése. Nagy Dénes még nagy vonalakban sem próbálta
felvázolni ezt a hatalmas szociológiai és mély pszichológiai tudással
megrajzolt csoportképet, ehelyett a magyar megszálló csapatok egyetlen brutális
akcióját mutatta meg, ha szabad ilyet írni, fenomenológiai megközelítéssel. A
polifonikus regényből egyetlen elbeszélőt emelt ki, Semetka Istvánt, akinek
nézőpontjából feltárul az egész nyúlfarknyi történet, ahogy egy magyar csapat
beveszi magát egy orosz faluba, partizánok után kutat az erdőben, végül
megtorlásként elpusztítja az ártatlan lakosságot. Semetka szakaszvezetői rangban
szolgál, tehát nem egyszerű végrehajtó, de többnyire nincs beleszólása a
katonai akciók menetébe. Folyamatosan a feje felett döntenek, önveszélyes és
embertelen intézkedéseket követelnek és hajtatnak végre vele többnyire tudta és
beleszólása nélkül. A hadsereg hierarchikus erőszakszervezetében, különösen háború
idején, nincs mód az ellentmondásra, a morális okokból történő
parancsmegtagadásra. Semetka hallgat és végrehajtja a parancsot vagy tudomásul
veszi a történeteket. Párbeszédek nincsenek a filmben, csak parancsok, kihallgatások
és monológok. Azon túl pedig a főhős konok hallgatása, akinek csak a bánattal
teli tekintete árulkodik kételyeiről. Semetka egyensúlyozni próbál a náci megszállás
ördögien kegyetlen ideológiájából eredő elrettentés és megtorlás általános elve
és a humánum maradékát megőrző, „ésszerű” büntető-fegyelmező intézkedések
között. Standard Operating Procedure – Errol Morris dokumentumfilmjének nyomozója
az iraki Abu Ghraib börtönben az amerikai megszálló katonák által elkövetett megengedett
és törvénysértő kínzások közti keskeny kék vonalat kutatja, ami civil szemmel maga
az abszurd borzalom. Mert ahogy Morris filmjében, úgy a Természetes fényben
sincs morálisan jogos elrettentés, csak tévelygés a felsőbb hatalmak diktálta
totális háború erkölcsi mocsarában. Vajon az öregek, nők, kisbabák pajtába
terelése még a vélt elkövetett bűntettel arányos lépés? De a pajta felgyújtása
már nem? Semetka, akár egy labirintusban, jár körbe-körbe a faluban és az azt övező
mocsaras erdőkben, a mindent elborító sárban. Az erdőből kifelé-hazavezető út a
záró képsoron a vöröslő naplemente, a közelítő sötétség komor fényeiben sem hoz
megszabadulást, csak annak belátását, hogy ezentúl a tömeggyilkosság bűnével
kell együtt élnie, ezt fogja hazavinni magával, s nem szabadulhat meg e
bűnöktől soha már.
Nagy
Dénes a Szovjetunióban zajló partizánháború megkerülhetetlenül súlyos
filmtörténeti remeke, a Jöjj és lásd párdarabját készítette el. Míg Elem
Klimov a kiszolgáltatott lakosság oldalát mutatta meg egy gyermek szenvedéstörténetét
keresztül, a Természetes fény az ellentmondások közt vergődő elkövetőkről
szól. Míg Klimov hátborzongatóan expresszív filmje folyamatos sokkhatásoknak
teszi ki hősével együtt nézőjét is, Nagy Dénes jóval finomabban hat az
érzékekre (bár az ő filmje is elsősorban azokra hat) és kisebb amplitúdójú
érzelmi folyamatot jár be az elbeszélés – az út rövidsége meg is nehezíti, hogy
bejárjuk azt az utat, amit a főszereplő a háború kezdetétől a hazatértéig megélt.
Az első perctől fogva a partizánháború fojtott, szorongató légkörében járunk és
nem lépünk ki onnan egészen a film végéig. Fájdalmas üvöltések és fülsüketítő
robbanások helyett természeti és emberi neszek teremtik meg a film alaptónusát,
a csizmák koppanása a fapadlón, a sárban cuppogó kerék, a folyó csobogása, a
sebesültek és haldoklók távoli jajgatása, amelyre időről időre ráfonódik a fenyegető
hangi atmoszféra és a vészjósló zene. A környezet csendes zörejeit ritkán törik
meg hangos beszélgetések, vezényszavak, mintha mindent az elfojtások és
kételyek sűrű köde vattázna körbe. Az egyetlen csatajelenet a lövések kaotikus
fényeivel és zajaival szinte megváltó erejű, transzcendens élmény, végre
egyértelmű jelentést kap az ellenség és a háború.
A Természetes
fény még fontosabb előképe az Andrej Rubljov, melyet a sárba
szétfolyó tej motívumával a rendező közvetlenül is megidéz. Ahogy Tarkovszkij
érzékelteti a természetet, ahogy a középkori ikonfestő a patak csörgedezését, a
fákat, az esőt szemlélve jut spirituális belátásokra, úgy Semetka fenyegető
jelek után fürkészi az erdőt, de időről-időre kiesve szerepéből, a felette
hajladozó karcsú fenyők, a kidőlt fák törzsének szemlélésében merül el. A Természetes
fény főhősét is a táj élménye és a szenvedő emberi arcok látványa segíti elvezetni
el a bűn áthatolhatatlanságának megtapasztalásáig, ahová Rubljov is eljut története
mélypontján. Akár a Tarkovszkij-film végén, egy ponton egy ikon is felbukkan, ám
hiába szólal meg az emelkedett zene, nem ragyognak fel a festmény színei, nincs
metafizikai győzelem, az emberi pusztítás szakrális túlhaladása, az ikon
fénytelenül pusztul el a totális pusztítás közepette.
Hogyan
is ragyoghatna fel az ikon aranya, ha a képekből mindvégig hiányoznak az élénk
színek, a szürke-barna monokróm felé hajlik minden képsoron a kolorit? Késő ősz
van, mindent átitat a tájat vastagon megülő felhők szürkesége. A világítás,
hogy a címhez méltó legyen, a természetes fényekre támaszkodik, mind kint a
sűrű sötétlő erdőben, a sáros, fapallós falusi utcákon, mind bent a kisablakos
faházakban, ahol csak egy-egy mécses segít a szemnek tájékozódnia. Az egyik
emlékezetes képen egy nő ül az ablaknál a hajnali félhomályban, szinte belevész
alakja a mindent átható szürkeségbe. Melankolikus csendben pereg a statikus képsor
néhány másodpercig, mielőtt berobbanna a megtorlás iszonyata a parasztok
életébe. A főhős-szemtanú dramaturgiája, ha a rendezés követné manapság a Saul
fiával divatossá vált megoldást, a főszereplő fejére, alakjára fókuszáló
mozgó kamerát követelne magának, ám Nagy változatosabb plánozással dolgozik,
Tarkovszkij szellemében teret adva a szemlélődésnek a hosszan kitartott premier
plánokon vagy a tágas totálokon. Az arcközelinek a film legdrámaibb
pillanatában jut kitüntetett szerep, amikor a magyar katonák megrendülten
bámulják a lángsírrá vált égő pajtát. Az egymás után sorjázó markáns portrék a
bent pusztuló oroszokhoz hasonlatos, sokat megélt emberek, valószínűleg maguk
is parasztok saját hazájukban. Az arcokon megülő döbbent fájdalom a
sorsközösségnek szól – a magyar katonák akaratuk ellenére esnek a
tömeggyilkosság bűnébe. A színészválasztás ereje ezeken a képeken ütközik ki,
hogy egyetlen profi színész sincs a szereplők között, csupa eredeti, nyers arc
és vaskos (sokszor tájszólásban beszélő) hang ad testet a karaktereknek. Nagy
Dénes nem pszichologizál, az amatőr színészeknek nem kell összetett érzelmeket
megjeleníteniük, ottlétük a kamera előtt dokumentumértékű. A regény és film
címe a fotókra utal, a magyar katonák háborús részvételének felkavaró
dokumentumaira, melyeket a fikció szerint Semetka amatőr fotósként készített. Az
út, amin a film végigvezet, tapasztalati, a természetes fények kegyetlen
őszinteségében fürdő tájaké, arcoké, viszonyoké. Ha átéljük ezt a
tapasztalatot, képzeletben mi is osztozhatunk a háború bűnöseinek és
áldozatainak szörnyű, ám eltéphetetlen sorsközösségében.
TERMÉSZETES
FÉNY – magyar, 2021. Rendezte: Nagy
Dénes. Írta: Závada Pál regényéből Nagy Dénes. Kép: Dobos Tamás. Zene: Santa
Ratniece. Vágó: Nicholas Rumpl. Szereplők: Szabó Ferenc (Semetka István), Bajkó
László (Koleszár), Franczia Gyula (Őrnagy), Garbacz Tamás (Szrnka), Stuhl Ernő
(Vucskán). Gyártó: Campfilm / Proton Cinema / Mistrus Media. Forgalmazó:
Vertigo Média Kft. 103 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/09 22-23. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15059 |
