Andorka György
Grandiózus indiai némafilm Anouskha Shankar kísérőzenéjével.
A múltnak kútja, mint ismeretes, mélységes mély, az ember romantikus képzelete pedig akár a hézagokat kitöltő folyadék. Vegyük például a világ egyik legikonikusabb épületét: hogy ki(k)nek is köszönhetjük Mumtáz Mahal agrai mauzóleumát, az indiai szubkontinens jó részét két évszázadon át uraló mogul birodalom ékkövét, arról valójában nincsenek megbízható információink – miért is ne kerekítenénk hát fiktív háttértörténetet, és színeznénk ki a részleteket, ahogyan teszi azt a némafilmkorszak egyik nagyszabású darabja, az 1928-as Shiraz: melodrámai átköltésében a hercegnőt, aki egy rajtaütés során árván marad, egy egyszerű agyagműves veszi gondjaiba; annak fia, a címszereplő, persze hamar szerelembe esik fogadott testvérével, és amikor a lányt elrabolják, majd a később Sáh Dzsahánként trónra lépő herceg háremébe kerül, a kiszabadítására indul; túlél ármányt és cselszövést, de csak hogy múzsája, a Stockholm-szindróma korai példájaként, végül a palota tulajdonosát válassza – az egész életében mellőzött, világtalan és megtört alak számára sovány vigasz, hogy végül az ő képzelete nyomán épülhet fel plátói szerelme síremléke.
A Shiraz a második darab egy laza trilógiaként tekinthető sorban, az
Ázsia világossága (1925) Buddha-életrajza, és a szanszkrit őseposz, a
Mahábhárata egy epizódját feldolgozó A Throw of Dice (1929) között,
amelyek mögött egyaránt Himanshu Rai producer-színész, Niranjan Pal író, és a
német Franz Osten rendező kreatív hármasa állt. Pal régóta úgy érezte, Indiának
a saját történeteit kellene megírnia a Birodalom paternalista, kolonialista
narratíváival szemben – míg azonban későbbi forgatókönyveiben már szociálisan
érzékenyebb, kortárs témákba is belement, az orientalista gettóból való
kitörést eleinte éppen a közös mítoszokhoz visszanyúlás jelentette. Mindhárom
filmet ez az alapvető kettősség teszi izgalmassá, miszerint a mesebeli, ősi
India életre keltésével voltaképpen ugyanazt a divatot szolgálják ki, amelyet
meghaladni igyekeznek, ezt pedig épp csak annyira szubverzív módon teszik, hogy
a kelet-nyugati fúziós konyha a szélesebb közönség ízlésével is találkozzon. A
kezdeti időkben dokumentum- és híradófilmekkel foglalkozó Ostenben azonban
kétségtelenül megvolt az érzékenység egy a kor sztenderdjeihez képest
naturalistább, direktebb ábrázolásmód iránt: bár olyasfajta filmnyelvi
truvájokat itt nem találni, mint a húszas évek végére kifejezőereje csúcsára
jutott médium legjobb darabjaiban, az eredeti helyszíneken, természetes fényben
forgatott, statisztákkal és látványos külsőkkel nem spóroló jelenetek egyedi
minőséget kölcsönöznek a filmnek, az alkotók mesterségbeli tudása pedig tisztán
megmutatkozik a térmélységgel és belső keretezéssel játszó, az építészeti
tagolásokat és ornamentikát maximálisan kihasználó, szemet gyönyörködtető
kompozíciókban.
Maga a sztori eközben akár keserédes reflexióként is nézhető az autentikus
művész és a hatalom viszonyáról: ellentétben a filmkészítőkkel, akik
megszereztek pénzt, paripát, fegyvert, hogy az „igazi” Indiát megmutassák, és
örökségét celluloidba égessék, Shiraz nevét, hiába ajándékozza meg a világot
márványban megfogalmazott szinesztéziájával, sose ismeri meg a világ – a „hősszerelmes”
uralkodó irigységében még meg is vakíttatná, ha az nem lenne hiábavaló. A Shiraz,
testvérfilmjeihez hasonlóan, meglehetősen jól öregedett, már csak a látvány
miatt is megtekintésre érdemes mozgóképi csemege; „mi lett volna, ha” meséje
azonban a mai kor nézője számára, a melodrámán és „a szerelem vak” egyszerű
allegóriáján túl, valahol mélyen arról is szólhat, amire Stephen Jay Gould oly
zavarba ejtően tapintott rá: Einstein agya jóval kevésbé kellene érdekeljen
minket, mint az a majdnem-bizonyosság, hogy hasonló tehetségek számosan éltek
és haltak gyapotültetvényeken és szénbányákban a történelem során.
MÜPA, 2021 szeptember 23. 20.00-22.00.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/09 43-43. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15055 |
