Kovács Kata
A londoni eszkortfiútól a sarkvidéki bálnavadászokig, Andrew Haigh összes hősét összeköti a szomorú vágyakozás egy másik élet iránt.
Mi sem áll távolabb tőle a meleg filmrendező sztereotípiájánál, rövid, de kompakt filmográfiájából mégis süt a meg nem értettség. A britek François Ozonjaként emlegetett Andrew Haigh ugyan homoszexuális témájú filmekkel (Greek Pete, 2009; Hétvége, 2011) és egy melegekről szóló, közönségkedvenc sorozattal (Keresem..., 2014) vált ismertté, eddigi legismertebb munkáját mégis egy heteroszexuális pár kapcsolati válságáról készítette, női nézőpontból (45 év, 2015). Az utóbbi években egészen új témák felé fordult: civilizáció és természet kapcsolatát, a kozmikus magányt és az emberfeletti indulatokat vizsgálja (Lean on Pete, 2017; The North Water, 2021).
Első egész estés filmjét, a Greek Pete-et amatőrökkel,
improvizációs technikával forgatta a szexipar fizikailag-érzelmileg
kizsigerelő, legmélyebb bugyraiban, egy feltörekvő londoni eszkortfiúról. A
srác azzal a szándékkal kezd el a nagyvárosban dolgozni, hogy a lehető
legrövidebb idő alatt a lehető legtöbb pénzt keresse, ám hiába a hamar jött
siker, egyre magányosabb lesz. Pete egyszerű, ártatlan srác, akit nem munkája
embertelensége lep meg, hanem az, hogy a munkán kívül nem képes valódi
kapcsolatokat létesíteni. Haigh a főhős elemi természetességét állítja
kontrasztba az általa felfedezni kívánt világ terheltségével és
mesterkéltségével, ez a koncepció pedig későbbi munkáiban, sokszorosan
átértelmezve és más kontextusba emelve is visszaköszön. A hardcore
szexjelenetek miatt sokan felfigyeltek a filmre, őszinte, ítélkezésmentes
látásmódja miatt a filmesek és a meleg közösség egyaránt elismerte (a Londoni
Leszbikus és Meleg Filmfesztiválon mutatták be.) Az egy éves időkeretbe
illesztett történet egyfajta előtanulmányként szolgált Haigh második
nagyjátékfilmjéhez, a pár napos románcot elmesélő Hétvégéhez, de előkészítette
a későbbi filmjei egyes karaktereit is.
Mi lett volna, ha
A Linklater-féle Before-trilógia családfájába illő Hétvége
ifjúkori szerelmi történetéből is süt az ártatlanság, ám teljesen áthangolja a Greek
Pete-ből szintén ismerős fájdalom és az eleve elrendelt lemondás
vesztesége. A két fiú, Russell és Glen egyestés kalandnak induló románca, mivel
egyikük a hét végén valószínűleg végleg a tengerentúlra utazik, mély és
szenvedélyes melodrámává válik. Haigh jó érzékkel elegyíti a komor, hullámzó
érzelmeket a kisrealista ábrázolásmóddal. A sivár lakótelepen ébredő pár
számára nyilvánvalóan mindennapos, hogy valaki „queer” bekiabálással ébreszti
őket, és a meleg identitásról, másságról szóló, helyenként zavaróan direkt,
politikus kommentárok az egész filmet áthatják. A srácok a hétvégét bárokban és
az ágyban töltik, Russell bolhapiacról összeszedett, az otthonosság iránti
nosztalgiát árasztó holmijai között beszélgetnek, drogoznak és szexelnek. Glen
egy galériában dolgozik, és saját művészeti projekteken is dolgozik, amelyhez
interjúkat készít Russellel. A gyakran didaktikusnak ható szituációt a két
színész (Tom Cullen, Chris New) üde, kedves jelenléte teszi hitelessé. A
szereplők a Haigh számára is oly fontos témákról diskurálnak: a coming outról,
a szégyenről, arról, hogy a melegek mások előtt miért nem beszélnek soha a
szexről (pedig a hetero fiatalok bátran kérkednek kalandjaikkal), vagy épp,
hogy a meleg szexről szóló művészeti projekteket miért nem övezi akkora
érdeklődés, mint a heteroszexuálisakról szólókat. A különleges hangulatú
állóképek, a hosszú dialógusok (pillow talk), játékos, humoros jelenetek
intim közeget hoznak létre, de az alaphangulatot a fiúk szomorúsága adja. A
zárás Haigh filmes pályakezdésére is visszautal – gyakornokként volt jelen a felidézett
Notting Hill forgatásán.
A Hétvége párdarabja a 45 évnek, amely a két
főszereplőnek, Charlotte Ramplingnak és Tom Courtenay-nek berlini Arany
Medvéket, Ramplingnak Oscar-jelölést is hozott. (Az Ozonnal való párhuzamra
erősített rá a színésznő szerepeltetése a Homok alatthoz atmoszférájában
és stílusában is hasonlító moziban.) Mi lett volna, ha Russell és Glen egy
városban marad? Mi lett volna, ha Kate és Geoff házassága el sem kezdődik? Egy
hétvégés szerelmi történet után fél évszázadnyi házasság évfordulós drámája, a
két egymásra következő munka ugyanazt a kérdést járja körül, ám két,
szélsőségesen különböző életszakasz viszonylatában. Haigh a most is precíz
időkeretre (egy hét) komponált cselekményét a hosszútávú kapcsolat és az öregedés
nem túl trendi témáira fűzi fel. A hangsúlyosan női nézőpontból fogalmazó
melodrámában a norfolki pár évfordulója hetén kapja a hírt, hogy a férfi fél
évszázaddal korábban elhunyt menyasszonyának holtteste előkerült. A lány terhes
volt, amikor a hegyi baleset érte, és most egy megolvadt hegyi gleccserben
találtak rá. A korábban a férfi bypass-műtéte miatt elhalasztott ünnepségre
készülve hirtelen mindketten megkérdőjelezik kapcsolatuk és egész életük
érvényességét.
A rendező ezúttal is az apró, köznapi gesztusok, hangulatok,
életképek és az intim dialógusok váltogatásával építi fel a karaktereket.
Központi témája az idő: sorjáznak a ketyegő órák, az idő múlására reflektáló
motívumok. Kate ajándékot keres a férjének, végül mégsem vesz karórát. A film végén,
a taxiban el is hangzik: „Órát akartam venni. Gondoltam, belegravíroztatok
valamit. De sajnos nem tudtam, mit írjak.” – „Jobban szeretem, ha nem tudom,
mennyi az idő.” A film alapjául szolgáló David Constantine-novellát (In
Another Country) Haigh jócskán átírta, a szöveg a kilencvenes években
játszódik, a szereplők jóval idősebbek (a nyolcvanas éveikben járnak), a
történet pedig a férfire fókuszál. (A filmbeli női szemszög miatt így aztán
Haigh ismét nem úszta meg a szexuális orientációja felemlegetését.) A Hétvége
viszonylag tempós, kézikamerás világát jóval statikusabb, komótosabb képi világ
és ritmus váltja: a főszereplők korával együtt a lendület is változik. Haigh
itt már kifejezetten szeretné, ha nem csak meleg rendezőként tartanák számon,
ahogyan a Sight and Soundnak fogalmazott: „A Hétvége két pasiról szól,
egy meleg kapcsolat története. Mivel én is meleg vagyok, a saját melegségem
annyira már nem érdekel. Ez a történet kizárólag róluk szólt. Mégis, mikor a
film elkészült, mindenki azt mondta, ‘ó, ez a film a melegekről szól’. A 45
évvel lehetőséget kaptam, hogy párkapcsolati témákat más kontextusban
vizsgáljak. A szexualitás kérdése nem árnyékolta be az egész filmet, és így
talán világosabban tudtam fogalmazni.”
A bálnavadász magánya
Ezek után készítette el az HBO „meleg Girls” sorozatát, a Keresem...-et.
A szériát a kritikusok a – nem feltétlen dicséretnek szánt – „post-gay”
kifejezéssel illették: szereplőinek meleg voltában már nincsen semmi rendhagyó,
hiszen, ahogyan a korszellem diktálja, a melegség már nem kiemelkedő szocio-kulturális
téma, és nem is feltétlen az identitás alapvető, meghatározó része. A Keresem...
– mint ahogyan Haigh legtöbb filmje is – leginkább egyszerű, mindennapos
dolgokra koncentrál, a nincs-itt-semmi-látnivaló érzése fonódik össze benne a
normális, modern meleg férfi tapasztalataival. Úgy jó nézni, mint egy szelfit –
írta a Slate kritikusa. A legtöbben éppen ezért udvariasnak és kényelmesnek
tartották, de unalmasnak is.
A természet ártatlan, az ember pedig kegyetlen. A rendező újabb
munkáival más témák felé fordult: az állatvilág legyőzhetetlen vadsága és az
emberben rejlő tomboló indulatok kapcsolatát helyezi a középpontba. Sajgóan
magányos hősei tükörkép-totemállataikkal találkozva felismerik magukban az
állati ösztönöket, majd – néhányan legalábbis – képesek azokon felülemelkedni.
A Willy Vlautin regényéből készült Lean
on Pete hőse, Charlie (Charlie Plummer) lecsúszott apjával él, anyja
elhagyta. Egy versenyistállóban kezd nyári munkát, ahol életében először éri el
a valahová tartozás érzése, és megszereti a kiöregedőfélben lévő versenylovat,
Lean on Pete-et. A fiú apját egy éjszaka megtámadják, kórházba kerül és meghal,
és amikor a ló sem kell már senkinek többé, Charlie vele együtt kezd el a
sivatagon át vándorolni, hogy megkeresse rég elvesztett nagynénjét. A komor,
feszült road movie egyben az ő kiábrándult felnövés- és felszabadulástörténete,
megnyerően komfortos happy enddel. Haigh gyors vázlatát dobja fel annak, hogyan
válik egy jóravaló fiatal néhány traumatikus esemény és szerencsétlen döntés
hatására reménytelen csavargóvá, bűnözővé. Charlie elkövet ugyan ezt-azt, mégis
elementárisan ártatlan és igazságszerető – ugyanaz a sokat látott, mégis tiszta
fiú, akit a Greek Pete-ből, a Hétvégéből, vagy éppen Donna Tarrt Az
aranypintyéből is ismerünk. Ám míg Tartt regényének csak egy felületes
filmadaptáció jutott, Haigh gazdag szerzői képzeletével színezi át a
melankolikus történetet. Charlie figurája önmagában beszédes, egyetlen
pillantása, mozdulata érzékelteti a belső történéseket – Haigh a 45 évben
már bizonyította, hogy a szinte eszköztelen karakterábrázolás mestere – így
aztán fülsértő amikor túlmagyaráz (például a sivatagban monológot intéz a
lóhoz). A film az egyszerű gesztusokon keresztül ábrázolja a fiút, a hosszan
kitartott, lírai plánok pedig tökéletesen írják le a belső vívódást és a
magányt.
A Melville, Conrad és Cormac McCarthy nyomdokain járó Ian McGuire
regénye, az Északi vizeken egy óriási, baljósan induló tizenkilencedik
századi bálnavadász expedícióról szól. Kalandregény és krimi, brutálisan
naturalista beszámoló és fájdalmas visszatekintés a sarkvidéki vadászok múltba
vesző, 1850-es évek előtti világára. A félelmetes útra induló Volunteer fedélzetén
ott van az ír hajóorvos, Patrick Sumner (Jack O’Connell) és a szigonyos Henry
Drax (Colin Farrell) – hogy közülük melyik a legénységére is rátámadó, „fajtalankodó”
őrült – ezt az olvasó az első fejezettől tudja, a könyv nem a nyomozással
bilincsel le. A túlélésért folytatott emberfeletti küzdelem, a tűrőképesség és
a határok végsőkig feszítése a fő témája, mely a rendezőt és munkatársait
messze nem csupán elméleti síkon foglalkoztatta. Ennyire északon még egyetlen
stáb sem forgatott sorozatot, a Jeges-tenger magasan fekvő szigetcsoportjai
között maguk is fókák, bálnák és jegesmedvék között dolgoztak.
Haigh számára a regény egyik kulcsmotívuma ismét az idő: a
bálnavadászat letűnt világának nosztalgiája, vagy épp maga a hidegvérrel
lemészárolt bálna képe, amely maga is az idő fogalmával összefonódó szimbólum –
ha nem háborgatják, akár több emberöltőt, a civilizáció korszakváltásait is
túléli. A Volunteer fedélzetén ugyanakkor központi téma a Greek Pete-ből
és a Lean on Pete-ből is ismert kérdés: meddig mehet el az egyén, hogy
kiverekedje magát az anyagi lecsúszottságból és a mellőzöttségből? A hajó férfiközössége
jobban megveti a homoszexualitást, mint a bűnözést, ám a szélsőséges
körülmények hatására nemcsak az erotika, de szinte minden alapvető társadalmi
elvárás marginális a számukra. A már-már avantgárd mészárlások, extrém
kalandok, emberi mivoltukból kivetkőzött férfiak, a narratíva extrém,
hallucináció-szerű jelenetei, például, amikor Sumner véget nem érő ködben
üldözi a jegesmedvét – egyértelművé teszik, hogy Haigh a kommersz
televíziózástól igen távolra pozícionálta a naturalista részletekben és
megdöbbentő jelenetekben gazdag regény adaptációját. A 45 év jégbe
fagyott lány-metaforáját szépen visszhangozza az Északi vizeken
lenyűgöző csúcspontját jelentő kép, melyen a félig megfagyott Sumner a sarki
vihar elől a leölt, kibelezett medve testébe menekül, miután kiontott vérével
melegítette fel saját magát. A határok ember és állat, életben maradás és
pusztulás között elmosódnak. Sumner állata a medve, Charlie-é Lean on Pete – a
két történetet összeköti a gondolat, hogy a természet brutalitásán messze
túltesz az emberi kegyetlenség.
Haigh igazi terepe a kisrealizmus, az egyszerű gesztusok,
mindennapi események, a csendesen megmutatott vagy rejtve tartott érzelmek,
ugyanakkor az ordító, elementáris dráma is gond nélkül megy neki. Nem csupán
nyilatkozatai, de szereplői is gyakran szólnak arról, óhatatlan, hogy minél
több a meleg szál egy filmben, annál szűkebb közönség fog iránta érdeklődni. A Hétvége
idején még teljesen elképzelhetetlen volt, hogy öt évvel később a Holdfényt
(2016) Oscar-díjjal fogják jutalmazni, Haigh pedig hiába távolodik el a meleg
témáktól, a queer mozi úttörői között tartják számon. Rendre elmondja, hogy
generációjában még mindig óriási a fájdalom, a szégyen és az öngyűlölet
– legalábbis tudat alatt – a melegség miatt. Munkáiban ezt a mindent átható
életérzést egyre távolabbról és elemeltebben, nem feltétlen queer
közegben ábrázolva rögzíti.
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2021/09 36-38. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15045 |