Buglya Zsófia
Grazban idén nyáron köszöntött be a filmtavasz. Az osztrák filmek fesztiválján a négy fal közül épp csak kimerészkedő nézők világot láthattak.
2020. március 11-én a WHO pandémiává nyilvánította a COVID 19-járványt. Az osztrák film fesztiválja, amelyre szokás szerint március folyamán került volna sor, így tavaly az elsők között szembesült az online verzió/halasztás/törlés trilemmájával. A megoldás Grazhoz méltóan eredeti volt: a Diagonale, amely túlmutatva a filmek versenyénél, bő két évtizede következetesen dolgozik egy eleven filmes közösség építésén, „befejezetlenné” nyilvánította magát: a katalógusban publikált program egyes elemeit becsatornázták online platformokba, másokat elhalasztottak (őszre vagy egyenesen 2021-re), a díjakat pedig online kiosztották. Így, ha a fesztiválra ténylegesen nem is került sor, a folyamatosság nem szakadt meg. (Azt, hogy a folyamatosság kincset ér, Grazban 2003 óta tudják, amikor a politikum kis híján bekebelezte a rendezvényt, s azt csak széleskörű szakmai összefogással sikerült megmenteni; a 2004-es proteszt-Diagonale egyébként „az eredeti” ragadványnevet kapta.)
Természetes, hogy nagy izgalom
előzte meg a 2021-es kiadást, amely a júniusi időzítésnek köszönhetően szerencsésen
megvalósulhatott, és ezzel megúszott egy újabb eposzi jelzőt. A rendhagyó dátum
és a meglehetősen szigorú korlátozások (például a félházban maximált vetítések
és az este tízes műsorzárás) ellenére ez a Diagonale már a megszokott formáját
hozta, azaz a versenyprogram mellett megannyi extrát: szakmai kerekasztalokat
és work-in-progress műhelybeszélgetéseket, kiállításokat és
közönségtalálkozókat, történeti és tematikus filmösszeállításokat. Utóbbiak között,
melyek a viszonylag fiatal osztrák filmtörténetírás alakuló énképének fontos lenyomatai
évről évre, ezúttal helyet kapott egy Jessica Hausner retrospektív, egy
városfilm-válogatás, egy a hontalanság témája köré szervezett filmcsokor („Displaced
Persons”), a 75 éves Elfriede Jelinek tiszteletére összegyűjtött mozgóképek, valamint
mindezek találkozási pontjai egy további metszetben.
És habár a pandémia a formán
még érződött, a program és azon belül a versenyprogram már ugyanazt a
gazdagságot mutatta, mint rendes években. A kifejezetten erős, húsbavágó
témákat érintő dokumentumfilmek mellett problémaérzékeny, az aktuális
közéleti/politikai ügyeket is felvállaló játékfilmekből válogathattunk. Az első
szó, ami a látott munkák kapcsán eszembe jut, a bátorság. Nemcsak az
önkorlátozástól mentes témaválasztás, a belemenés, a kényelmetlen helyzetek
közel engedése szembeötlő, hanem az is, ahogy az alkotók felvállalják az
ambivalens, vagyis nehezen megemészthető válaszokat, nem rejtik el személyes
érintettségüket, illetve – különösen a dokumentumfilmek esetében – tartósan elköteleződnek
egy-egy projekt mellett. Sok kérdés felmerül, de az, hogy miért kellett ezeknek,
értsd éppen ezeknek a filmeknek elkészülniük, szinte sosem.
Mély elköteleződésről
árulkodik Hubert Sauper bensőséges hangulatú esszéje, az Epicentro, amelyben a rendezőnek immár sokadszorra sikerül
láthatóvá tennie olyan történelmi léptékű összefüggéseket, amelyekről filmjei
nélkül csak elvont képzeteink lehetnének. Több, az afrikai kontinenshez kötődő téma
és olyan munkák után, mint az Oscar-díjra is jelölt Darwin rémálma, Sauper ezúttal a mozdulatlanságba dermedt Havanna
lakóira összpontosítja figyelmét. Mit jelent élni, álmodozni, a világot
megérteni ebben a szépnek hazudott szegénységben, amelyet a diktatúra és a fogyasztói
kultúra nagy egyetértésben konzervál és esztétizál? Mit lehet és kell ebből
megmutatni, vagy ha úgy tetszik: mit rögzíthet a kameraszem, amit a turistaszem
nem lát? A több évig tartó forgatás során (amelynek ideje alatt Castro meghal,
Donald Trump pedig beleül az USA elnöki székébe), Sauper kamerája kitartóan követi
protagonistáit, köztük azt a néhány helyi kisiskolást, akik – miközben megosztják
velünk gondolataikat, terveiket, apró kis diadalaikat – maguk is felfedezik a
filmkép hatalmát.
Téved, aki azt gondolja,
hogy ez a filozofikus, látni tanító kis műremek a maga nemzetköziségében
kivételnek számít a helyi illetőségű osztrák darabok között. Az osztrák
dokumentumfilm dúskál a külföldi/globális témákban, ami néhány példával
érzékeltethető. Valerie Blankenbyl The
Bubble című munkája ugyanazt a gigantikus floridai nyugdíjas települést
mutatja be, amelyről nemrég a BIDF-en láthattunk egy amerikai produkciót Isten hozott a Mennyországban! (Some Kind of Heaven) címmel. A The
Villages örök fiatalságot ígérő mesevilágát mindkét verzió izgalmasan bontja ki,
Blankenbyl feldolgozásában azonban nemcsak a lakók reményei és csalódásai
válnak érzékelhetővé, hanem e zárványlét ökológiai és ökonómiai kontextusa is.
A Once Upon a Time in Venezuela stábja (rendezte: Anabel Rodrígez) a
venezuelai olajvidékre visz el bennünket, ahol egy valaha gazdag, de szép
lassan lecsúszó – szó szerint a korrupció és a környezetszennyezés mocsarába
süppedő – település agóniájának lehetünk tanúi. A történet, amely látlelet a
diktatúrák működéséről, attól olyan erős, hogy azt is megmutatja, hogyan temeti
maga alá a rendszer legnagyobb haszonélvezőit is.
Daniel Hoesl és Julia
Niemann Davos című tablójának hőse a
svájci üdülőváros, amely manapság nem szanatóriumaiból, hanem leginkább abból
él, hogy évente néhány napra otthont ad a Világgazdasági Fórum
csúcstalálkozójának. A filmesek – szemérmetlen egyszerűséggel – jól elcsípett, leleplező
képek, valamint abszurdba hajló párbeszéd- és nyilatkozatfoszlányok
halmozásával mutatnak rá a gondosan becsomagolt politikai üzenet és tartalom
kiáltó ellentmondására.
De ne ragadjunk le a
kategóriánál, mert idén a fikciók között is bőven volt néznivaló. A
szórakoztató filmek, például a krimik és a többnyire dialektusban forgatott
zsánerparódiák kétségkívül elmaradoztak (vélhetően gyártási nehézségek miatt).
Akadt viszont dráma, közönségbarát és embert próbáló. Előbbire példa a bizonyos
leírásokban komédiának titulált, legfeljebb tragikomédiának mondaható Me, We (rendezte: David Clay Diaz) amely
tanulságokkal, de egyáltalán nem bárgyú módon mesél menekültek és „megmentőik”
kapcsolatáról, illetve azokról a cseppet sem egyértelmű új szerepekről, amelyekkel
a szereplők szembesülnek. Fajsúlyosabb, más babérokra törő darab a vágóként
befutott Evi Romen első rendezése, a fesztivál fődíjával kitüntetett Hochwald. A film, amely ha szerencsénk
lesz, a Szemrevaló műsorában itthon is vászonra kerül, egy önmagát kereső, semmilyen
sémába nem passzoló fiatal srác története. Mario leginkább táncolni szeretne, valamint
lelépni a faluból, ahol jó esetben élete végéig kétkezi munkás lehet. Rómába
megy, ahol kis híján áldozatul esik egy terrortámadásnak, és ha azt hinnénk, a
mai kor dühös fiataljával ennél váratlanabb már nem történhet, nemsokára egy dél-tiroli
muszlim közösség fogadja be. A film a főszerepet alakító Thomas Prenn játéka
mellett azért is nagyon meggyőző, mert csupa érzékeny (érzékenységek sokaságát
érintő) témát képes látszólag könnyedén felfűzni egyetlen történetre.
S ha már a témaválasztás
bátorságánál tartunk, Jasmila ®banić Quo
vadis, Aida? című, tavaly Velencében bemutatott drámája a létező
legnehezebb terhet veszi magára. Az alig negyedszázada lezajlott srebrenicai
mészárlás történetének elbeszélésére vállalkozik, emlékeztetve arra, hogyan nézték
végig tétlenül a békefenntartók, illetve végső soron Európa, ahogy határainktól
alig pár száz kilométerre a szerb milícia brutálisan kivégzett több mint nyolcezer
bosnyák férfit. Egy ilyen film, ha nem is teher, de áldozat, hiszen az
alkotásnak mindenekelőtt az emlékezést kell szolgálnia, a hitelesség vs.
filmszerűség dilemmái pedig gúzsba köthetik az alkotót. Talán nem véletlen,
hogy az első filmjével, a szintén a délszláv háború traumájával foglalkozó Szerelmem, Szarajevóval 2006-ban Arany
Medvét nyert rendezőnő sok év után mert csak belevágni a téma megfilmesítésébe.
Az eredmény, amely kilenc ország, köztük Ausztria koprodukciójában jött létre, egy
minden percében átgondolt, stílusbravúrok nélkül letaglózó dráma. A genocídium krónikája
egy bosnyák ENSZ-tolmácsnő (Aida szerepében Jasna Đuričić) szemszögéből
elbeszélve. A film a Cinefest versenyprogramjában, ősszel érkezik
Magyarországra.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/09 48-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15044 |
