Varró Attila
The Long Day’s Dying – brit, 1968. Rendezte: Peter Collinson. Írta: Alan White regényéből Charles Wood. Kép: Ernest Day és Brian Probyn. Zene: Malcolm Lockyer. Szereplők: David Hemmings (John), Tony Beckley (Cliff), Tom Bell (Tom), Alan Dobie (Helmut). Gyártó: Junction Films Limited. Forgalmazó: HBO Go. Feliratos. 93 perc.
Nem valószínű, hogy a brit Peter
Collinson rövid, ám színes életműve valaha is újrafelfedezésre csábítaná a
tömegfilm és modernizmus keskeny metszetét kutató filmtörténészeket. A számos
középszerű kalandfilm és tucat-thriller között megbúvó rendhagyóbb alkotásai
csupán korábbi szerzői művek másolatai (mint a Pinter-féle Birthday Party-t idéző The
Penthouse, a Roeg Vándorregéjét
újragondoló Earthling vagy a Spiral Staircase remek remake-je),
egyetlen kultuszfilm-rangig jutott bravúrja, az Olasz meló pedig többet köszönhet rafinált heist- és
hajszafilm-erényeinek, mint zsánerromboló auteur-indulatoknak.
Akad azonban egy Collinson-opusz, amely egyfelől izgalmas átmenetet képez a free cinema-val folytatott ifjonti
flörtjei (lásd Up the Junction) és az
érett férfikor Boetticher-féle, belső feszültségekre építő kalandtörténetei
között (Vadászidény, Kémek csatája, Ruble
Noon), másfelől ritka és szemléletes kísérlet a háborús filmek konzekvens
műfaji dekonstrukciójára.
A Végtelen
nap Alan White lenyűgöző debütregényéből készült: ex-kommandós szerzője
bresson-i fegyelemmel és precizitással hatástalanítja a hősies kliséket három
brit desszantos egynapnyi krónikájában, akik őrhelyüket hátrahagyva megindulnak
egy foglyul ejtett német ejtőernyőssel saját vonalaik felé, a halálos
zárótűzbe. Collinson és (a Lester-szatírák írójaként elhíresült) Charles Wood
az álomgyári harcostársakkal ellentétben nem a fekete komédia gránátjait
használják (22-es csapdája, MASH),
inkább a szubjektív tudatfilmek stratégiáját követik (Pokol a Csendes óceánon): „lost and looking” hősei – élen az
egyenest a Nagyításból átdobott David
Hemmings-szel – néhány röpke orvgyilkosság és egy kurta összecsapás (amely a
film egyetlen hozzáadása a regényhez) percein kívül tanácstalanul bolyonganak a
front rémálomvilágában, halottakat gyilkolnak vagy egymást ölik. Mindehhez
hozzácsapva a lassításokkal, ugró vágásokkal, flashforwardokkal tarkított
formanyelvet, valamint a dialógusokkal összemosódó bizarr belső monológokat, a Végtelen nap ékes bizonysága a korszak
formabontó műfaji törekvéseinek – hogy bravúros vagy bosszantó iskolapélda
inkább, az főként azon múlik, nézője vizsgáztat vagy vizsgázik belőle a
filmszakon.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 63-63. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15028 |
