Szíjártó Imre
Szíjártó Imre
Az orosz társadalom a vagyonig vezető versenyt csupán az újgazdagokról szóló filmeket megelőző 10-20 évben kezdte megismerni.
Az orosz lapok a kétezres években kezdtek beszélni az újoroszokról, akik
a kilencvenes évek elejétől virágzó vadkapitalizmusnak köszönhetően nemcsak a
külföldi üdülőhelyeken jelentek meg, hanem a filmekben is.
Az
újgazdagokról szóló filmekről Kirill Razlogov, majd vele vitázva Dmitrij Bikov
írt cikket az Iszkussztvo kino
2002-es illetve 2003-as egyik számába (az előbbi írás magyarul Kalligram, 2005. március-április).
Razlogov példáit akkor is érdemes áttekinteni, ha vitatársa valamennyi idézett
filmjét kissé lesajnálóan házibuli-filmeknek nevezi (tuszovocsnoje kino). Ha
sorraveszünk néhány rendezőt, valóságos apák és fiúk-játék alakulhat ki: szinte
valamennyien filmes családból származnak, tehát nem véletlen, ha néhány név
ismerős lesz. Ebből nem következne egyenesen, hiszen vannak gyengén kereső
alkotók is, de ugyancsak valamennyien maguk is megtapasztalták a filmjeikben
fellépő aranyifjak életét. Koruk hősei ők abból a szempontból is, hogy a kilencvenes
évek elején sikeres cégeket alapítottak (Jegor Koncsalovszkij és Dmitrij
Meszhijev produceri vállalkozást visz, az utóbbi vendéglátásban utazik a
filmiparon kívül). Érdekes Mihail Brasinszkij pályája, aki egyébként kivételesen
nem tud felmutatni filmes felmenőt: 2003-as Jégpáncél
(Galaljod) című filmje a bulifilm és
a thriller keveréke (főszerepben a nagyszerű Viktorija Tolsztoganova), igazából
a gazdagok világának peremén játszódik, és formailag jóval merészebb a
továbbiakban említendő társainál, elválasztja például a hangot és a képet, így
a hang folyamatosan megelőzi a cselekményt. Brasinszkij nem ismeretlen a magyar
nézőknek, ugyanis később függetlenfilmessé vált, a Soping-tur (az angol kifejezést a kiejtés szerinti orosz formából
írom vissza magyarra) 2012-ben a Titanic fesztivál egyik kellemes filmje volt.
Brasinszkij itt már a fogyasztói társadalom véres paródiáját nyújtja: az orosz
bevásárlótúristákat a finn oldalon a Szent Iván-éj alkalmával a helyi zombik
szépen sorban felfalják egy határmelletti shopping centerben. A rendezőnek volt
még egy kalandja a glamúr köreivel, amikor az Afisa elnevezésű divatlap munkatársa volt (szó lesz majd Mihail
Idovról, aki szintén egy menő lapnál dolgozott). Ha visszatérünk a rendezőkre, megállapíthatjuk,
hogy családi hátterükön kívül még egy dolog összeköti őket: klipeket rendeztek
a pályájuk elején, mint Roman Prigunov, esetleg a médiából érkeztek, ahogy
Szergej Ginzburg és Alekszandr Sztrizsenov.
Utóbbi
alkotópáros 2002-es filmje a Felzuhanás
(Upaszty vverh) azért lehet érdekes,
mert a középpontjában álló pénzes ember nem vállalkozó, hanem talán valamiféle
állami intézmény vezetője, ennek megfelelően úgy is néz ki, gyomorbajosan
sovány és kopasz. A lakása azonban a legmenőbb, szédítő módon a Moszkva folyó
kanyarulatai fölé nyúlik. Kenőpénzekből és hivatalos papírok aláírásáért kapott
juttatásokból tartja fenn, mint ahogy unatkozó feleségét is – a gazdag
férfi-nyafogó feleség párosa filmjeink visszatérő motívuma lesz majd, ami
megmutatja az orosz hatalmasok társadalmának férfiuralmon alapuló
berendezkedését. Az egyszerű népet egy kályhásmester képviseli (Jevgenyij
Szigyihin játssza, Tóth Tamás Vasisten
gyermekei című filmjéből lehet ismerős), aki a szinte kötelező luxusmedencében
megmutatja az elhanyagolt asszonykának, hogy mit jelent a férfierő az orosz
muzsik kései utódjának előadásában. A dolce vita minden eleme össze van itt
gyűjtve tehát, egyébként a kifejezést a tudatlan muzsikok módjára bámuló nézők kedvéért
a filmben lefordítják oroszra. Filip Jankovszkij Mozgásbanja (V dvizsenyii,
2002) végtelenített bulifilm a középpontjában egy másik gazdagtípussal, a
médiaszereplővel, akihez szintén tartozik egy tucatfeleség Okszana Fandera
alakításában. A tévés figurát ugyancsak Tóth Tamásnál ismerhettük meg, Konsztantyin
Habenszkij a Tamara főszereplője
volt. A Mozgásban fel tud vonultatni
maradandó jelenetet is: Habenszkij egy számára teljesen ismeretlen világba, egy
elektricskára (a hév és az elővárosi vonat keveréke) vetődik, és a mozgó
szerelvényről, a menetiránynak ellenkező irányból próbál udvarolni sokadik futó
szerelmének. Jegor Koncsalovszkij Antikillere
(2002) egy másik változatot mutat, hiszen hősei ugyan ismert emberek, de az
alvilág köreiben. Az Antikillert és a
Jégpáncélt egyébként Viktorija
Tolsztoganova köti össze, aki egy időben az orosz filmek ügyeletes szép nője
volt. A társadalom törvénytisztelő és illegalitásban mozgó rétegei
összemosódnak egyébként, ez sokat elárul az orosz viszonyokról – ezt mutatja be
talán az orosz filmtörténetben először a Törvényes
bűnözők 1988-ból (Vori v zakonye,
rendezte Jurij Kara). Ebbe a vonulatba sorolhatjuk még A kamikaze naplóját (Dmitirij Meszhijev: Dnyevnyik kamikadze, 2002).
A
glamúrfilmek ellenpontjaként érdemes felidézni a nagyon jó visszhangokat
kiváltó Bumer (kb. Merdzsó, rendezte Pjotr Buszlov) 2003-as
első és 2006-ban készült második részét. A film legkevésbé sem a felsőbb
rétegek köreiben játszódik, noha nagy pénzek forognak benne. A vidéki
autótolvajok között a gazdagodás csupán távoli ígéret, de dolgoznak rajta a
maguk módján – az autóügyleteken kívül egy kis fűszállítás és a hivatalos
szervekkel szembeni erőszak is megesik. Nagyon érdekes, ahogy az idők szava
megjelenik ezek között a kisvárosi kismenők között: kiröhögik azt a régi
rendszert, amelyet a szüleik képviseltek, és amelynek a nyomai az útszéli sarló
és kalapács ábrázolatokban meg a szovjetember-mentalitásban megvannak, maguk
pedig tagadják az egyenlőségeszményt, erősek és gazdagok akarnának lenni. A Merdzsó a szociofilm és a
gengsztertörténet határán mozog. Sok szempontból hasonló berendezkedést mutat
Pavel Lungin nálunk is forgalmazott Kiskirálya
(Oligarh, 2002) – a két rendező
más-más nemzedékbe tartozik, hiszen Buszlov pálykezdő volt a fenti filmjeivel,
Lungin pedig túl van a hetvenen.
A vagyoni
olló fokozatos szétnyílásával természetesen a művészfilm is szembenézett, elég
felidézni Andrej Zvjagincev két filmjét. A 2011-es Jelena egzisztencialista keretben tárgyalja gazdag szereplőjének
sorsát, a Leviatán (2014) pedig
körkép az orosz vidéken uralkodó urambátyám és kaparjkurta viszonyokról.
Zsíros
állami állás, médiabiznisz, jólmenő vállalkozások, bankszféra, valamennyi
terület képviselője a hivatalosság és annak kijátszása határán egyensúlyoz.
Láthatjuk, hogy a résztvevők mára már lefutották a kisstílű ügyeskedés és a
szűkített újratermelés köreit, azokat, amelyeket Ergali Ger magyarul is
olvasható 1999-es Telefonmesék, avagy A
szó művészete című regénye mutatott meg. Szereplői meghallják az akkori
idők szavát, és videófilmek kalózkiadásából gazdagszanak, de ezek az idők
elmúltak, az új hősök sokkal nagyobb tétekben játszanak. Ezt teszik például A valószínűség elmélete (Tyeorija verojatnosztyi) című 2019-es
sorozat szereplői, akik az egyre forgalmasabb kaszinók körül keringenek egy sor
ügyeskedő és még több gazdag társaságában. És a kapcsolat a bűnnel: „Ahol sok
pénz forog, ott nem sokat ér az emberélet” – hangzik el az egyik szereplő
szájából. Az édes élet kevésbé veszélyes változatairól egyébként
megszámlálhatatlanul sok orosz sorozat szól, ezek hősei egyszerre gazdagok és szépek,
na és a nagyrészük jó eséllyel gonosz. A címek elősorolásától eltekintenék, a
tulajdonképpen közös társadalomkép az érdekes: a sikeresek haciendaszerű
palotákban élnek a Moszkva és a nagyvárosok körül szaporodó övezetekben, a
cipőjüket és a gyöngysoraikat a nappaliban sem veszik le, egyébként pedig
megvan a maguk baja, hiába tartják a vagyonukat külföldi számlákon. A jóval a
közép fölöttiekről a jelentősen a közép alattiaknak szóló történeteknek éppen
ez utóbbi körülmény az egyik fontos összetevőjük: annak megmutatása, hogy ha
jól megnézzük, a gazdagok ugyanolyan gondokkal küszködnek, mint a tömegnéző.
Az orosz
tömegkultúra archetípustermelő-képességéhez jutottunk, amit Gorbacsov időszaka
és a Szovjetunió szétesése tépázott meg, ez utóbbi sokkjából az orosz társadalom
a mai napig nem tudott magához térni. Az eddig felvillantott szüzsék a nyugati
thrillerekből és akciófilmekből, valamint a dél-amerikai és török szappanoperákból
lehetnek ismerősek. A saját piac ellátására berendezkedett filmek nagyrésze
ezekből a mintákból építkezik, és ahogy az eddigi példákból láttuk,
segítségükkel az orosz élet nagyon sok részlete feltárul. A külföldi
focicsapat-tulajdonlásban, a floridai villákban és a nagyvállalati
részesedésekben csúcsosodó piramisnak azonban kell, hogy legyenek sajátosan
orosz történetei, amelyeket a rendezőknek belső erőforrások igénybevételével
illene elbeszélniük. Mindehhez vegyük hozzá, hogy a „gazdag orosz”
szókapcsolatnak önmagában nincsen jelentése, hiszen az ország széles tereiben (Leviatán) és tagolt rétegzettségében (Merdzsó és társai) sokfajta sztori
képződik, és az alkotóknak ezeket, illetve a globális mesekincset kell nemzeti
tartalmakkal feltölteniük.
Roman
Prigunov a Magányos vér című
dolgozatára (Ogyinocsesztvo krovi,
2002) antidiplomát, afféle citromdíjat kapott a kritikusoktól, amúgy a filmnek
is vannak erős kötődései az újgazdag-problematikához. Prigunov a nem túl erős
kezdés után, 2012-ben jött ki új filmjével. A Duhlessz az eredetiben félig latin, félig cirillbetűkkel van írva,
a nyelvi és grafikai hibridet talán Lélektelennek
lehetne fordítani; a címet az alkotók a 2015-ös második résszel viszik tovább.
A Duhlessz két része kísérlet az
eredeti orosz sikergyáros alakjának megteremtésére – ne felejtsük el, hogy ezt
a hőstípust a filmnek egy olyan társadalomba kellett belegyökereztetnie, amely
a vagyont és a vagyonig vezető versenyt csupán a filmeket megelőző húsz évben
kezdte megismerni. Ennek megfelelően az első rész nagyjából az amerikai
cégeskarácsonyos filmek színvonalán mozog, mert az alkotók egészen egyszerűen nem
találják az elbeszélés fókuszát. A „milyen rossz nekem gazdagként” belső
monológ formájában az eddigi filmekben, például a Felzuhanásban is előfordult, és ott is terméketlen volt, mert ezzel
a megoldással súlyos feszültség keletkezik a látható glamúr és a rossz közérzet
nem meggyőző ábrázolása között. Maksznak, a főszereplőnek bejött az élet,
valamiféle homályosan megrajzolt, talán francia tulajdonú multicég
menedzsereként betegre keresi magát, munkaköri leírásának megfelelően egy
„millomosok paradicsoma” elnevezésű projektet visz, amiben máris érdemes
megéreznünk az új orosz élet friss szellőinek illatát. A film közepétől – és
itt jön az orosz vállalkozó nemzeti sajátosságok alapján értelmezhető sorsa –
tőkéstársaival saját tervek megvalósításába kezd, egy éjszakai klub
felépítésébe. Max két hübriszbe is beleesik, így alkalmazottként és
befektetőként egyaránt hatalmasat bukik. A film eszmei tévelygésének egyik
jele, hogy a főszereplő egy mellékszálban összejön egy antikapitalista sejtben
dolgozó lánnyal, majd résztvesz egy tüntetésen, amelyen tulajdonképpen a saját
fajtája ellen kezd harcolni. A csúcsmenedzser a film végén szó szerint a
szeméttelepre kerül, innen lesz majd szép győznie. Afféle negatív
karriertörténetet látunk tehát, amely azt mutatja, hogy az orosz társadalomban
az út nyitva áll egy tehetséges fiatalember előtt, ő azonban személyes
gyengeségei és bizonytalanságai miatt egyelőre nem alkalmas a siker terheinek
elviselésére.
2015-ben
aztán valami olyasmi történt, ami a folytatásokkal kapcsolatban nem nagyon
szokott: a Duhlessz ugyancsak három
évvel később játszódó második része elképesztő színvonaljavulást hozott,
amennyiben Balzac tollára való felemelkedés-eposzt láthatunk. Lehet, hogy
mindez a projektbe belépő forgatókönyvíróknak (Andrej Rivkin, Mihail Idov és
Fuad Ibragimbekov) köszönhető, de elképzelhető az is, hogy Oroszországban
történt valami a két rész közötti időszakban, amit aztán a szerzőhármas
megszimatolt – a játéktér szédítő módon kitágult, immár helyet adott a
forgatókönyvírók dramaturgiai és a szereplők pénzügyi lehetőségeinek. Hozzá
kell tennünk, hogy Max a második részben nem a semmiből indult – hanem Baliról
tért vissza – erről a továbbiakban –, ami talán megkönnyítette a helyzetét,
talán nem. Két másik példa, ugyancsak Balzac vonzásában: Alekszej Balabanov Fivérének (Brat, 1997) első részében a későbbi főszereplő bátyja, majd a
kisebbik testvér indul el Szentpétervár meghódítására, illetve a Duhlessz 2-ben van egy Szaratovból
Moszkvába „felkerült” lány, akit ugyancsak a kitörés vágya vezérel.
Visszatérve
a Duhlessz folytatására azt
mondhatjuk, hogy az első orosz politikai blockbuster az orosz élet új
enciklopédiája – nem véletlenül utalok az Anyeginre,
amelyre az iménti megjelölést szokás alkalmazni, ugyanis a szereplők maguk is
sziporkáznak az allúzióikkal: Maksz (Danyila Kozlovszkij játssza) Gribojedov Az ész bajjal jár című darabjának
részletét idézi, amint Bali szigetéről (a színdarabban „a hajóról”) a bálba,
azaz Moszkva nyüzsgésébe tér vissza. Cápák közé kerül, ugyanis új megbízatása
szerint helyi startupoknak kell támogatásokat osztania, mindezt egy
Roszinnovacija nevű cég képviseletében (ugyancsak utalás: a hasonló intézmény-
és rövidítésszörnyeket Majakovszkij, Bulgakov vagy az Aranyborjúban Ilf és Petrov is kigúnyolta). A filmben az előretörni
vágyó orosz vállalkozók úgy viszonyulnak az állam lomhaságához, mint a
felhőkarcolók a hagymakupolákhoz; ez az építészeti szembeállítás gyakran
előfordul a Duhlesszben. A
dinamizálódó nagyvárosi vállalkozóknak a Sziliciumvölgy szolgáltatja az
igazodási pontokat, erről ugyancsak többször megemlékeznek. A trailervágóknak
nagyon könnyű dolgok lehetett a filmmel, hiszen valamennyi párbeszéd és
valamennyi filmes megoldás szépen ki van csiszolva, azonnal felhasználható egy
beharangozóhoz. Sok szó esett itt mások pénzéről: érdemes végigkövetni Danyila
Kozlovszkij pályáját, amely szinte leképezi a filmbeli Maxét: többször elbukó
rosszfiúból lett sztárrá.
A Duhlessz a siker belföldi esélyeit
tanulmányozza, de van példa arra is, hogy egy film, pontosabban sorozat
kilépett a nemzetközi színtérre, és megmutatta az oroszok hihetetlen kalandjait
az Egyesült Királyságban: a 2015-ben indult Londongrad
huszonnyolc fergeteges részt ért meg, ezeket négy rendező jegyzi. A sorozat
középpontjában egy olyan ügynökség áll, amely igyekszik intézni a külföldre
szakadt oroszok dolgait. Ügyesek és ügyeskedők, egyetemisták és kalandorok –
valamennyien eget kérnek a globális versenyben.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 46-49. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15018 |
