Czirják Pál
A 60-as évek magyar modernizmusa jelentette az első időszakot, amikor a két művészet, fotográfia és film egymással szinkronban fejlődhetett.
Bármilyen
irányból közelítünk, két művészeti ág határterülete mindig új perspektívákat
kínál. A Műcsarnok Képekben gondolkodnak című kiállítása a
film és a fotó érintkezési pontjait kutatja az előbbi terület alkotóinak szemszögéből.
Gelencsér Gábor, a hiánypótló tárlat kurátora a teljesség igényével végezte a
gyűjtést, mind történetileg, mind a filmes közösség szakmai spektrumát illetően
átfogó bemutatásra törekedett. És bár egy ilyen jellegű munka sohasem lezárható,
az itt létrejött bőséges válogatás fontos állomás ezen az úton.
A film
születésekor még magától értetődő volt a két médium közti átjárás. Természetes,
hogy fényképészekből lettek az első operatőrök. Később a kapcsolat már
áttételesebbé vált, a fotózás felkészülést, előtanulmányt jelentett a
filmezéshez, motívumkeresésként vagy épp valamiféle pótlékként jelent meg.
Miközben a képekben való látás a filmben is alapvető, a két művészeti ág
szabályrendszere csak részben fedi egymást. Ugyanakkor a közös mező épp elég
nagy ahhoz, hogy megkönnyítse az átlépést, illetve az oda-vissza történő
átjárást.
Az első
fázist gazdagon dokumentálja a kiállítás „Elődök” elnevezésű szekciója,
amely A táncz-ot (1901) is készítő Zitkovszky (Zsitkovszky) Béla
századfordulós kabinetportréitól a tükörreflexes fényképezőgépet feltaláló
Dulovits Jenő virtuóz fénykezelésű tájképeiig követi nyomon fotóművészet és
mozgókép kölcsönhatásait. „Útközben” pedig olyan alkotók felvételei bukkannak
fel, mint Escher Károly, aki sajátos módon fordított utat járt be, operatőrből
lett fényképész; Angelo (Funk Pál), aki segédoperatőrként,
rendezőasszisztensként dolgozott Kertész Mihály, Fritz Lang vagy Ernst Lubitsch
mellett; Moholy-Nagy László, akinek avantgárd művészeti praxisában a fotó és a
mozgókép szerves egységet alkotott; Trauner Sándor, aki díszlettervezői
munkájához hívta segítségül a fényképezést; Manninger János, aki standfotósként
kezdte filmes pályafutását, majd a második világháború alatt készíthette el
egyetlen, hányatott sorsú játékfilmjét (Kétszer kettő, 1944); Icsey
Rudolf, félszáznál is több játékfilm operatőre, aki szintén fényképészként
indult.
Miközben a
második világháború előtt élénk szakmai kapcsolat figyelhető meg fényképészet
és filmgyártás között, művészi szempontból a hazai játékfilm viszonylag keveset
engedett be a kortárs progresszív fotó vívmányaiból. Kivételek persze akadnak,
Szőts István, Manninger János egy-egy alkotása integrálta a legkorszerűbb
fotografikus látásmódot, de mindez arányait tekintve elenyésző volt. A magyar film
történetében talán az ötvenes-hatvanas évek és különösen az utóbbi évtizedet
meghatározó modernizmus jelentette az első olyan időszakot, amikor a két
terület egymással szinkronban fejlődhetett, sőt, a fotóművészetből táplálkozó
új vizualitás a hazai modernista film egyik meghatározó jegye lett. A
modernizmussal pályára lépő nagy nemzedék munkáiból a tárlat „Klasszikusok”
elnevezés alatt válogat. Itt találkozhatunk Gaál István Rómában készített
gyönyörű, ellenfényes kompozícióival, amelyek város és ember kapcsolatát
kutatják, Sára Sándor megrendítő portréival és szociofotóival, amelyek Cigányok című
rövidfilmjéhez (1962) is alapul szolgáltak, Kósa Ferenc éteri szépségű erdélyi
és amerikai felvételeivel, amelyek egészen az absztrakcióig viszik a táj- és természetábrázolást,
de itt kaptak helyet Zsigmond Vilmos Amerikára rácsodálkozó városi
pillanatképei is, amelyek egy új világba való megérkezés első lenyomatai.
A kronológiai
rendet követő felosztásban az utolsó, legkiterjedtebb fejezet a „Kortársak”
címet kapta. Már csak az alkotók és képek magas számánál fogva is ez a
legvegyesebb. A műfajok és technikák sokfélesége folytán a koncepció itt kilép
a fotóművészet ortodox értelmezéséből. Analóg és digitális felvételek digitális
nyomatai, mobiltelefonnal készített, eleve monitorra szánt sorozatok és
installációk vegyülnek a hagyományos eljárást képviselő nagyítások közé. A
tematikát illetően is nagyon széles a paletta: utcán elkapott életkép,
helyszínkeresés közben született tájkép, klasszikus műtermi portré,
konceptuális fotó, absztrakt kísérlet egyaránt felbukkan.
Nem meglepő
módon itt is dominálnak az operatőrök és rendezők munkái, de más területek
képviselői szintén fel-feltűnnek. A legerősebb anyagrész így is az operatőröké.
Kende János, Kardos Sándor, Szabó Gábor, Klöpfler Tibor, Medvigy Gábor, Dobos
Gábor, Matkócsik András, Szaladják István, Dobos Tamás, Herbai Máté, Ragályi
Márton, Csepeli Eszter, Fillenz Ádám – a névsor már önmagában impozáns, de a
munkák beválogatását szerencsére nem készítőik filmszakmai rangja, hanem a
művek minősége igazolja vissza. Üdítően frissek Medvigy kivételes érzékkel „elkapott”
szociofotói; Kardos, Matkócsik, Klöpfler képein a fotográfusi és az operatőri
látásmód kontinuitása az, ami szembetűnő; Szabó Gábor, Szaladják vagy Herbai
esetében az akár egyetlen képbe sűrített gondolat vagy belső történet nyűgözi
le a befogadót. Szívesen láttunk volna viszont többet például Dobos Tamás
munkáiból, aki a film mellett a fotográfiában is rendkívül tudatos módon
építkezik, személyes mitológiát teremtve idő és kép viszonyából. De Ragályi
Márton analóg technikával készült minimalista panorámái is megérdemelték volna
a hagyományos nagyítást a monitoron való megjelenítés helyett.
Más
esetekben ugyanakkor kifejezetten adekvát formának bizonyult a monitor. Így
izgalmas dialógust nyitottak a kiállításon Sas Tamás londoni és Pálos György
hongkongi képei; Monory-Mész András alkalmanként meg is mozduló felvételeinek
installációja pedig szinte összegzésszerűen zárta le a tárlat utolsó egységét.
A szerkesztést tekintve hasonlóan elegáns lezáró gesztus volt a figurálistól az
absztrakt-minimalista irányba történő mozgás is. Ezzel érkezhettünk meg a
lokálistól az univerzálisig, a városi tájaktól, portréktól, életképektől az
elemelt, létfilozófiai kísérletekig, amelyek közül különösen Can Togay és
Fliegauf Bence képei tűntek ki letisztultságukkal és szuggesztivitásukkal.
A
filmkészítők viszonya a képhez külön elemzést kívánna; annyi mindenesetre
bizonyos, hogy e viszony feltárásának elengedhetetlen – és igen beszédes –
forrásai a filmesek által készített fotók. Amikor egy filmes fényképez,
akarva-akaratlanul, tudattalanul vagy tudatosan saját művészeti ágának
eszköztárára is rákérdez, annak lehetőségeire is reflektál. Film és fotó
határterületeire itthon eddig talán kevesebb figyelem jutott. Kincses Károly
ugyan kitartóan, újra és újra kísérletet tesz arra, hogy egy-egy fényképező
filmest a hazai fotótörténetbe is beemeljen, a témát átfogóan feltérképező
kezdeményezés azonban több évtizede nem volt. A jelen kiállítás egyik
leglátványosabb eredménye, hogy megmutatja, számos filmes alkotó gyakorolta –
és gyakorolja ma is – a fotográfiát a mozgóképpel egyenrangú médiumként. Ennek
köszönhetően egyúttal megannyi felfedezni valót kínál: rálátást váratlan párhuzamokra,
rokon szemléletmódokra. És teszi ezt olyan intenzitással, hogy még a magyar
filmtörténetet jól ismerő látogatók számára is hordozhat meglepetéseket.
A Műcsarnok kiállítása.
2021. május 7. – szeptember 26.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 44-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15015 |
