Margitházi Beja
Mi vezetett, amikor
dokumentumfilmes képzésre jelentkeztél az SZFE-re? Küldetéstudat, alkotói
útkeresés vagy valami egészen más?
Nagyon szerettem a dokumentumfilmeket, Almási Tamás munkáit ismertem és
tetszett, ahogy dolgozik, felnéztem rá. Abban az évben éppen ő indított
osztályt, és úgy éreztem, meg kell próbálnom. Valamennyi fogalmam már volt a
dokumentumfilm-készítésről, de amit az SZFE-n tanultunk, az messze felülmúlta
az elképzeléseimet. Kinyílt a világ, amikor megismertem a „creative non-fiction” fogalmát és
olyan alkotásokkal találkoztam, amiktől leesett az állam. Hogy olyan lehet a film
élménye, mint a játékfilmé, a technikai minőség is a legmagasabb, a narratíva
elképesztően van felépítve, ugyanakkor egy teljesen valós, hiteles történetről
beszélünk – elkápráztatott ezeknek a filmeknek az ereje.
Kifejezetten kerested vagy
megtalált az LMBTQ-téma?
Egy barátom miatt kezdett érdekelni, akiről kiderült, hogy transznemű. Utána
nem ment ki a fejemből a téma, és később rajta keresztül ismertem meg Tobit és
a családját. Mivel közel laktak a nagyszüleim falujához, rögtön éreztem a
kapcsolódást. Nem csalódtam, nagyon hamar egymásra hangolódtunk. Kerestem, hogy
hogyan lehet a történetüket filmben elmesélni, és hamar nyilvánvalóvá vált,
hogy olyan erős a szülő–gyerek kapcsolat, hogy mindenképpen ebből az irányból
kell indulnom. Úgy fogalmaztam meg magamnak, hogy ez egy extrém coming-of-age és
egy elválás története – és emellett egyébként még egy LMBTQ-film is.
A Tobi színei szituációi, konfliktusai érzelmileg komolyan
megdolgoztatják a nézőt, akkor is, ha semmilyen módon nem érintett. Egyszerre
éreztem üdítően frissnek és drámaian súlyosnak.
Tudatos volt, hogy a film
kizárólag szituációkra épül. Semmiképp nem szerettem volna interjút vagy
narrációt, mert pont ezt az „elemi erőt” akartam belevinni, amit át kell élni, úgy,
hogy mindenki egy kicsit ennek a családnak a része lesz a film erejéig. Az is vezetett,
hogy ne egy unalomig ismételt LMBTQ-narratívát mutassunk meg, hanem új nézőpontot
kínáljunk. Ehhez fontos volt Tobi önkeresése, az, ahogyan az egész lénye ezer
kérdést vetett fel identitásról és szexualitásról. Mellette pedig ott voltak a szülők,
akik próbáltak lépést tartani, és ugyanazokat a kérdéseket tették fel, melyeket
mindenki feltenne, amikor szembekerül ezzel a témával. Szerencsésnek gondolom, ahogyan
Tobi és a szülők világa így összeér a filmben.
Hitchcock köztudottan azért
szeretett játékfilmet forgatni, mert olyankor a rendező lehet az Isten, míg a
dokumentumfilmek esetében szerinte be kell látni, hogy Isten a rendező.
Mennyire érezted a kiszolgáltatottságot a többéves forgatás során?
Ezzel a mondattal egyáltalán
nem értek egyet. Szerintem káros, ha a játékfilmes rendező Istenként tekint önmagára,
még akkor is, ha a filmezés nem egy demokratikus műfaj. Látjuk, hogyan esnek ki
sorra a csontvázak a szekrényből, és milyen ára van emberileg az ilyen
attitűdnek. A dokumentumfilmnél inkább úgy mondanám, hogy az élet a
forgatókönyvíró, akinek ezer meg ezer jobbnál jobb ötlete van, de sosem tudja
befejezni a munkáját. Ekkor jövök én a képbe dokumentumfilm-rendezőként, hogy
ezt a sok ötletet, elemet egy filmmé alakítsam. Természetesen voltak álmatlan
éjszakáim a sok váratlan fordulat miatt, de egy idő után inkább lehetőségként
tekintettem a történésekre, és próbáltam folyamatosan alkalmazkodni hozzájuk, frissnek és
nyitottnak tartani magam az anyaggal szemben. Mert nincs jó vagy rossz történés,
legfeljebb jó vagy rossz történetmesélés. Fontos megemlítenem, hogy ehhez a
filmhez a stáb is rengeteget tett hozzá. Az élet fordulatai, a csapat és a
szereplők aktuális lelkiállapota mind-mind összeadódnak valahogy, és végül ebből
születik valamiféle „varázslat”.
Olyan pillanatban indul a
film forgalmazása, mikor az LMBTQ-jogok egy új törvény kapcsán éppen viták
kereszttüzébe kerültek. Mitől tartasz és minek örülnél a legjobban?
A fent említett „forgatókönyvíró” ismét remekelt. Szeretném, ha a film önmagáért lenne érdekes
és nem azért, mert egyik vagy másik oldal a zászlajára tűzi. Tudatosan azért
készítettünk egy nagyon személyes, „szűken tartott”, intim családi filmet, mert az ő egész belső küzdelmük
sokkal fontosabb annál, mint hogy az aktualitások éppen hol tartanak. Ez a film az örökkévalóságnak készült.
Legjobban a nyugalomnak örülnék.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 50-51. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15010 |
