Keresztesi József
Az izraeli képregény ugyan egy terrorista merénylettel indul, de nem politikai helyzetelemzés, hanem az elleplezett családi múlt feltárása.
A történet és a nyelv – a „mit” és a
„hogyan” – viszonya az elbeszélő művészetek kulcskérdése. Beszéljünk akár a
skandináv némafilmről, akár a kínai operáról, akár zsánerekről, akár az elit
művészet magaslatairól, a kérdés megkerülhetetlen. Vajon a történet, a mítosz
volna a mű lényegi hordozója, a forma pedig csupán a szolgálóleány, aki avatott
kézzel varázsolja vonzóvá az úrnőjét? Vagy tulajdonképpen újra és újra mindig ugyanazokat
a meséket meséljük el, alakítjuk és variáljuk, és a lényeg épp a formáló
munkában rejlik? Az előbbi volna a middlebrow, az utóbbi a highbrow
alkotás válasza?
Ha a graphic novel műfajmegjelölés
mindkét elemét egyformán komolyan vesszük, máris ott áll előttünk a két elem, a
nyelv és a történet kéz a kézben. A képregénnyel foglalkozó írások természetesen
ki szoktak térni a képi ábrázolás és a képregényes formanyelv használatára, a
panelbeosztás, a karakterábrázolás, a ritmus és a dinamika, a grafikai
eszközök, a különleges képi megoldások kérdéseire. De hogyan állhat össze mindez
nyelvvé, hogyan válhat eltéveszthetetlen elbeszélői tónussá, amely magához
hasonítja az elbeszélt történetet?
Rutu Modan, izraeli képregényművész nyelve
valahol félúton áll a stilizáció és a realizmus között. A panelbeosztást a
történetvezetésnek rendeli alá: a felépítés jól követhető, logikus, és kerüli
mind az extravagáns, mind a bombasztikus megoldásokat. A tárgyi világ vonalas
rajzokból áll, egyszerű, ugyanakkor realista és részletgazdag. Az egyik
interjújában, amikor felvetődött, hogy a stílusán Hergé hatása figyelhető meg,
ő azt válaszolta, hogy ez szerinte is igaz, de más vonatkozásban. Modan úgy
gondolja, hogy az oldalkompozíciók terén tanult a legtöbbet a belga mestertől:
„A ligne claire számomra nem
a vonalról szól, hanem a világos történetmesélésről.”
Ami pedig Rutu Modan figuráinak
gesztusait, interakcióit illeti, ugyancsak realisták és részletgazdagok.
Ugyanakkor maguk a karakterek erősen stilizáltak: pár vonalból, néhány
karakterjegyből álló arcok, odadobott kézfejek, a karikatúrán még mindig innen.
Mintha azt mondanák, hogy ne erre figyelj: nem ez a fontos bennünk, hanem a
gesztusaink. A testbeszéd, az érintések jellemeznek a leginkább bennünket.
Aligha véletlen, hogy Modan az újabb munkáit színészmodellek segítségével
készíti.
*
A képi nyelv szűrőjén át egy olyan
világra nyílik rálátásunk, amely egyszerre hétköznapi és rettentő távoli. Mint
amilyen, felteszem, Izrael lehet, mint amilyen Tel Aviv, ahol az Exit Wounds
(Kimeneti sebek) jó része játszódik. S
noha a cselekményt egy öngyilkos merénylet indítja el, Rutu Modan első graphic
novel-je (amellyel 2007-ben azonnal Eisner-díjat is nyert) nem politikai
mű, nem a Nagy Történet viszonylatában mozgatja a hőseit. Ez az indító merénylet
ugyanis egy „kisebb” esemény, egy kisvárosi buszpályaudvar kisvendéglőjében
történt robbantás, amelyet egy aznapi haifai terrortámadás híre elhomályosít a
köztudatban. Önmagában már ez a tény is egyszerre hétköznapi és szürreális, és
az Exit Wounds mindvégig ezen a határvonalon mozog.
A könyv egyszerre románc,
családregény és nyomozástörténet: egy taxisofőrként dolgozó, egyedülálló és
magának való fiatalembert, Koby Francót megkeres egy katonalány, és közli vele,
hogy a merénylet egyik áldozata valószínűleg az apja. Hamar kiderül, hogy nem
hivatalos megkeresésről van szó, hanem a lány, Numi az eltűnt apa barátnője –
azé az apáé, akinek voltaképpen a létmódja az eltűnés, akit Koby évek óta nem
látott, akivel nem is tartotta a kapcsolatot, és aki tulajdonképpen
gyerekkorától kezdve kimaradt az életéből.
Nem részletezem mindazt, ami ezek
után következik: a road movie-t, a nyomozást, a családi traumák feltárulását, az
okosan adagolt fordulatok sorát. A történetszövés olyan, akár egy krimié, de a
nyomozás Koby és Numi személyes szférájában zajlik. Ahogy haladunk előre a
könyvben, apránként tárulnak föl a privát háttér nyomasztó terhei. Rutu Modan
mesteri módon játszik a ritmussal, legyen szó akár a terjedelmes, mégis magukkal
sodró dialógusokról, akár az elidőzésekről.
Az egyik jelenetben például Koby
felkeresi az apja lakását: mindenhol hatalmas piszok és rendetlenség, a fiú
kedvetlenül bóklászik az apa életének a romjai között. Azután, miközben a
hűtőben talált sört iszogatja, átvillan rajta a gondolat, hogy ha tényleg az
apja volt a merénylet azonosítatlan áldozata, akkor ő és a nővére öröklik a
lakást, és óhatatlanul is gyors fejszámolást végez. Közben folytatja a
kutatást, benéz a szekrénybe, rátalál a rég halott anyja egyik nyári ruhájára,
és szomorúan elmosolyodik. Mindez egyetlen képregényoldalon, bármiféle
kommentár nélkül: az érzelmi libikóka kizárólag a főszereplő gesztusain
keresztül nyer formát.
A nyomozás keretét az izraeli hétköznapok
adják. Tulajdonképpen egy társadalmi tablót foghatunk át a tekintetünkkel:
bepillantunk a felső tízezer világába (ahonnan Numi származik), de találkozunk
telepesekkel, ortodox háziasszonnyal, temetkező ázsiai bevándorlókkal, vécét
takarító filippínó asszonnyal, és így tovább. Mindez azonban egy pillanatra sem
válik tankönyvszerűen erőltetetté, az Exit Wounds természetes könnyedséggel
és magától értetődő logika mentén vezeti végig hőseit – és olvasóit – ezeken a
színtereken. A patológiai intézetben tett látogatás, a kórbonctan recepciósával
folytatott párbeszéd persze korántsem tekinthető se természetesnek, se magától
értetődőnek, miközben épp a hétköznapisága teszi nyomasztóan valószínűtlenné. És
a váratlan helyzeteken kapott, de voltaképpen utolérhetetlen apa figurája, aki
folyton kisiklik a nyomában járó páros kezéből, legalább ugyanilyen valószínűtlen.
*
A családtörténet, az eltemetett
titkok napvilágra kerülése, úgy tűnik, Rutu Modan nagy témája. Az Exit
Wounds nemzetközi sikerét követően a korábbi, rövidebb munkái jelentek meg önálló kötetben Jamilti
and Other Stories (Jamilti és más történetek) címen, ezt pedig egy
újabb graphic novel, a The Property (A tulajdon) követte. Mindkét könyvben vezértéma az
elleplezett-elhallgatott múlt, a családi titkok felfejlése. Ahogy maga a szerző
egy interjúban kifejtette az Exit Wounds cím metaforikáját: ahogy a
kimeneti lőtt seb egész váratlan helyeken is megjelenhet a testen, úgy a régóta
hordozott traumák, elhallgatott titkok esetében is kiszámíthatatlan, hogy hol
és milyen formában fognak felszínre törni.
Ugyanakkor
Rutu Modan hősei esendőek bár, mégsem tragikus figurák, sokkal inkább
hétköznapi karakterek. Koby
már-már maga a megkülönböztető jegyek nélküli átlagember, se a vonásaiban, se a
megjelenésében nincs semmi föltűnő. Numi ezzel szemben kifejezetten előnytelen
megjelenésű: nagydarab, langaléta lány, a hadseregben Zsiráf a beceneve. „Megvannak
az előnyei is, hogy így nézek ki – mondja. – Amikor senki sem számít tőled
semmire, békén hagynak, és azt teheted, amit csak akarsz.”
A két főszereplő kapcsolata fokról
fokra, lépésről lépésre épül. A családi környezet mindkettejüket magányba
kényszeríti, míg az apa, Gabriel alakja, ha más-más úton is, de mindkettejüket
traumatizálja. Ez a sorsközösség pedig egy lépéssel tovább viszi őket az
apránként kibontakozó szimpátiánál. Az óhatatlanul elkövetkező szeretkezésjelenet
éppen attól válik megkapóvá, hogy elkerüli az ilyenkor szokásos erotikus-esztétizáló
ábrázolást. Az esetlenség, az ügyetlenkedés, amin Rutu Modan hosszú közeli szekvenciákkal,
tisztán képregényes formanyelvi megoldások révén vezeti végig az olvasót, egyenesen
visz a végkifejlethez, a kettejük között kipattanó konfliktushoz. A jelenet
szcenírozása – egy autóút melletti ligetben vagyunk – a paradicsomkertet idézi,
csak éppen itt a kiűzetést nem valamiféle bűnbeesés előzi meg, hanem az a
pillanat teszi tönkre és robbantja az együttlétet, amikor a távollévő és
rejtőzködő Apa árnyéka rávetül a két szereplőre.
Akárhányszor lapozza át az ember a
könyvet, újra és újra szembetűnik, hogy Rutu Modan mennyire következetesen és milyen
kifinomult tempóérzékkel dolgozik. Még amikor hosszú párbeszédekről van is szó,
a képek sosem puszta kísérői a szövegnek, a szereplők testbeszéde folyamatosan
építi a jelenetet. A szerző nem spórol a gesztusok, a metakommunikatív jelzések
ábrázolásán, még sincs az az érzésünk, hogy „lassú” könyvet olvasnánk: az
elbeszélésmód mindig dinamikus, narratív energiákkal teli. Az Exit Wounds
sűrű könyv, egyfelől azért, mert az újraolvasások során mindig rejteget
felfedeznivalókat. Másfelől pedig azért, mert a regények valódi súlyával bír: Modan
empatikus a szereplőivel, és biztosítja, hogy kinek-kinek láthatóvá váljon a
saját igazsága, hogy érvényesüljenek a saját szempontjai. Ami pedig a történet
befejezését illeti, az utolsó oldal nyitott lezárása különleges elbeszélői
bölcsességről tanúskodik. Koby leveti magát a fáról, Numi pedig a karját
kitárva várja, hogy elkapja. Nem a happy ending felé mozdulunk, nem is
valamiféle dezillúziós lezárás felé: az utolsó gesztus a bizalom gesztusa a két
ember között, és innen nagyjából már mindegy is, hogyan folytatódhat a kettejük
története. Ez a befejezés egyszerre lírai és realista, egyszerre tartja fönn a szkepszist
és a csoda igényét.
*
Rutu Modan könyvében a forma, a
mesterség hogyanja teljes egészében meghatározza az elbeszélt
történetet. Az elbeszélés ritmusát, a stilizáció és a realizmus közti finom
egyensúlyt a képi eszközök biztosítják, a párbeszédek a világos
történetvezetést támogatják. Koby és Numi történetét sok művészi ágban,
sokféleképpen el lehetne mesélni, de az olvasónak eszébe sem jut, hogy ez a
képregény bármilyen más (filmes, irodalmi stb.) elbeszélésmód helyett
állna, és önmagában ne teremtene teljes érvényű univerzumot.
Az Exit Wounds jó példa arra,
hogy a hagyományos értelemben vett regényforma nem veti le magáról a graphic
novel eszköztárát. A képregényes magaskultúra azon alkotásai közé tartozik,
amely nem a popkultúra felől, nem a populáris mítoszok újraértelmezése révén töri
át a falakat, hanem saját jogán. Ugyanakkor nem is valamiféle különleges
személyes tapasztalat – akár önéletrajzi – feldolgozása; amikor Rutu Modan
megkapta a felkérést, hogy graphic novelt írjon, azonnal sietett
tisztázni, hogy nem szeretné az izraeli Persepolist megalkotni. A
történet abban a világban játszódik, ahol Modan él és amelyet jól ismer – de
nem magáról Izraelről akar mesélni, hanem két emberről, akik éppenséggel ebben
az országban élnek.
A Jamilti and Other Stories darabjai közül néhány magyarul is olvasható a Nero
Blanco Comix kiadásában: egy füzetben látott napvilágot a Jamilti és az
Igal Samával közösen készített Kis nyulacska, és külön kiadványként
kijött a Legnagyobb rajongója című történet is. Ezen, és a már említett The
Propertyn kívül kívül Modannak a New York Times-ban jelentek meg online
képregényei, illetve egy rendkívül vidám gyerekkönyvet is jegyez, a Maya
Makes a Mess-t. Új kötetét Minharot (Alagutak) címmel tavaly ősszel
publikálta, az angol nyelvű kiadás megjelenés előtt áll. A magyar könyvkiadóknak
– és itt nem csupán, sőt nem elsősorban a képregénykiadókra gondolok – érdemes
volna szemmel tartania ezt az életművet, hátha létezik az az olvasóközönség,
amely vevő volna a képregényműfaj irodalmi értelemben vett nagykorúságára.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 34-37. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15009 |
