Orosz István
A kortárs magyar animáció sarkcsillaga kihúnyt. A mozikban, képernyõkön azonban még sokáig ragyognak remekmûvei: János vitéz, Fehérlófia, Ének a csodaszarvasról, Az ember tragédiája, Sisyphus, Küzdõk, Magyar népmesék.
„Olyan könnyû élete lesz, mint a lepkének, amelyik virágról virágra száll.” Az idézet egy Van Tromp nevû asztrológustól való, akivel Jankovics Marcell szülei 1941-ben megcsináltatták a kisbaba horoszkópját. Az induló élet egyáltalán nem igazolta a jóslatot: kitelepítés, börtönbe zárt apa, meggátolt továbbtanulás. A deus ex machina három évtizeddel késõbb érkezett. Mesebeli királyfiként teljes fegyverzetben toppant be a magyar filmvilágba. Nem a semmibõl érkezett ugyan, hiszen jelentõs rövidfilmek és népszerû sorozatok készültek a Pannónia Filmstúdióban, mégis volt valami elsöprõ erõ abban, ahogy Jankovics a János vitézzel, az elsõ egész estés rajzfilmmel megjelent.
Nem volt még harminc éves, amikor 1971 elején Szabó Sipos Tamással és Szoboszlay Péterrel elkezdték a forgatókönyvet, és akkor is csak alig, amikor az év õszén belevágtak a forgatásba. Hármójuk közül õ volt a legfiatalabb, ráadásul õ az egyetlen, aki felsõfokú iskolákat sem járt, mégis õ lett a rendezõ. Micsoda bátorság, mondhatnánk, pedig mennyire illik a film hõséhez a rettenthetetlen Kukorica Jancsihoz. Nem készült filmesnek, talán inkább rajzolónak, noha gyerekkori emlékeit fölidézve, például az öcsödi iskolát, jellemzõen filmes párhuzamok jutottak eszébe. Olyan volt, mint az Amarcord, írta Lékiratok címû memoárjában. Igen, a kitelepítés helyszíne Öcsöd, ugyanaz a falu, ahol József Attila volt lelencgyerek, s a környezet sem sokat változott, legföljebb abban, hogy míg Attilát lepistázták, Marcellt lelacizták.
1973-ban, Petõfi születésének százötvenedik évfordulójára idõzítve mutatták be a filmet, és Jankovics Marcell, ha nem üttetett is vitézzé, mint Jancsija, de a Balázs Béla-díjat rögtön, a Kossuth-díjat pedig hamarosan a mellére tûzték. Amikor a János vitéz elindult, a Nepp Józseffel és Dargay Attilával együtt készített Gusztáv sorozat epizódjaiban már bizonyította nemcsak rajzolói és mozdulattervezõi tehetségét, hanem azt is, ami egy rendezõ esetében talán még fontosabb, hogy képes a stábok irányítására, hogy meg tudja gyõzni munkatársait a helyes irányról, azok pedig meg tudják szeretni õt. A Gusztáv epizódok mellett néhány útkeresõ rövidfilm is volt már mögötte (a Tendenciák, a Mélyvíz, Az élet vize, a Mással beszélnek, a Richly Zsolttal közösen jegyzett Air India), köztük az Erzsébet-híd fölavatása által inspirált 1969-es karikatúrafilm, a Hídavatás, amit akár az aktuális hatalom kigúnyolásaként is értelmezhettek volna a cenzorok, ha egyáltalán fölmerült volna bennük, hogy az animációs film, ez a többnyire gyerekközönségnek szánt, gügyögõ mûfaj társadalmi, sõt politikai jelenségeket is képes kifigurázni.
A János vitéz célja az volt – magyarázták az alkotók –, hogy Petõfi mûvérõl a rárakódó álromantikát letörölve visszaállítsák azt annak eredeti népmesei világába. Azt ugyan, Jankovics késõbbi, a népmûvészet elemeit tudatosan, sõt tudósi felkészültséggel használó mûveit ismerve nem lehet mondani, hogy e cél kifogástalanul teljesült volna, de azt igen, hogy egy új, eladdig szokatlan képi világ jelent meg, ami a hetvenes évek elején itthon is divattá, szinte néprajzi alapvetéssé vált. Az 1968-as kultikus Beatles-animációval, a kanadai George Dunning által rendezett Sárga tengeralattjáróval robbant be a Jankovics által „szecessziós pop artnak” nevezett stílus, amelynek kiötlõje a Submarine látványvilágáért felelõs, csehszlovákiai születésû, fiatal német grafikus, Heinz Edelmann volt. A divatos stílus praktikus is volt, a figurák karaktere akkor sem „ment el” nagyon, ha sok egymástól független rajzoló animálta, és filozófiát is lehetett köré kerekíteni, legalábbis, ha a nagy láb, kis fej képlet mellé odaillesztjük Jankovics értelmezését: „felhõben a feje, de két lábbal áll a földön.” Az üzenet, a stílus, a filozófia kitalálása mellett a filmrendezés munka is, ami a János vitéz esetében sokak munkájának az összehangolását jelentette. Van egy híres fotó, a Pannónia Vöröshadsereg úti lépcsõjén, a Filmhíradó kamerája elõtt állt össze a felvételhez a team, hatvanöt fiút meg lányt számolok meg a képen, valójában több mint kétszer ennyien dolgoztak a huszonkét hónapig készülõ filmen (két késõbbi híresség, a Macskafogót rendezõ Ternovszky Béla és A léggyel Ocar-díjat nyerõ Rófusz Ferenc egyikük információja szerint épp teniszezni volt).
Akkoriban, a János vitéz forgatása idején ismertem meg Jankovicsot, igaz, még nem személyesen. Láttam reggelenként, ahogy sétálva olvas. Õ a Hûvösvölgy felé, a stúdió irányába ment, én meg Zugliget iránt, az Iparmûvészeti Fõiskola felé – egy darabon közös az út. Hosszúkat lépett és valami könyvbe mélyedt. Fújta a szél az avart, zúgott a forgalom, autók, motorok, buszok, olykor elcsörömpölt az ötvenhatos is. Késõbb láttam büfében, elnöki pulpituson, sõt uszodában is olvasni. Önfeledten, szenvedélyesen, talányosan.
Milyen volt? „… karja erõs, tekintete kívánatos, arca oroszlánéhoz hasonló, õbenne az erények bõséges teljességét testének uralkodásra termett alakja is hirdette.” Talán az általa rendezett animációs monda-sorozat „felkonfja” nyomán jutott eszébe Kõ Pálnak, a jeles szobrásznak, hogy Jankovicsot kérje meg, állna modellt készülõ Károly Róbert szobrához. Mekkora egy király! – aléltak el a kékharisnyák, nota bene: Jankovics a monda-rajzfilmben szerényebb mintát követett, inkább a kódexíró, rajzoló baráttal azonosult, az õ fizimiskájára másolta át saját vonásait. Persze az is illett hozzá, hisz nem csak filmrendezõ – grafikus, könyvillusztrátor és mesélõ irodalmár is volt egy személyben.
Amikor a Pannónia Filmstúdióba kerülve személyesen is megismertem, akkor lett kész a Sisyphusszal. Vajon az épp véget ért mérhetetlen nagy munkától való megszabadulás jelképének szánta? A filmet lezáró többféle „csattanó” közül az, amelyik végül megmaradt – valójában nem is geg – a kõhalomról leugráló apró figura számomra egyértelmûen ezt jelzi: be van fejezve a nagy mû, igen… A filmhez méltó munkatársat talált, Jankovics tusrajzait Szalay Edit bátran, könnyû kézzel rajzolta, animálta tovább. Sokan a legjobb munkájának tartják, de mindenképp a legszemélyesebbnek, a kõgörgetõ erõfeszítést saját hangjával, nyögéseivel, lihegésével kísérte. Megkapta a Zágrábi Animációsfilm-fesztivál elsõ díját és jelölték Oscarra. Valószínûnek tartom, hogy amikor hat évvel késõbb Rófusz Ferenc Oscar-díjat kapott, az ítészek fejében ott pörgött még a Sisyphus. Személyes film, s a mûvészi alkotásról szóló parabola az 1977-es Küzdõk is, a Sisyphus párjaként szokták emlegetni. Az alkotóját visszafaragó szobor az önmagát felemésztõ mûvészi létezés példázata, az életet az alkotás szolgálatába állító küldetéstudaté. Cannes-ban Arany Pálmával jutalmazták.
1977-ben a Pannóniához tartozó kecskeméti stúdióval együttmûködve forgatókönyvíróként, tervezõként, rendezõ-, illetve társrendezõként fogott bele a Magyar népmesék sorozatba, amely egyéb munkái mellett hol intenzívebben, hol csak mentorként, „szellemi atyaként”, de egész a 21. századig elsõ évtizedéig foglalkoztatta. Az ötlet, hogy a magyar népmûvészet ábrázolásmódja és a népi gondolkodásmód hagyományaiból táplálkozó tévésorozat elkezdõdjék, a kecskeméti stúdiót vezetõ Mikulás Ferencé volt, s erõsen hatott rá a János vitéz népszerûsége. „A János vitéz után igényem támadt arra, hogy amibe hályogkovácsként belesétáltam, azt jobban megismerjem, mert rájöttem, hogy érvényes mondanivalóm van a mesékrõl. Ez lett az alaptõkém” – fogalmazott a Hollós László által készített Vadkacsa a víz fölött címû portréfilmben. Az alaptõkére, vagyis a mesék szimbólumrendszerével, mitikus szerkezetével és asztrológiai vetületével kapcsolatos kutatásokra nemcsak a filmek épültek, de írott és illusztrált könyvek, elemzõ tévéfilmek, ismeretterjesztõ elõadások, sõt baráti beszélgetések is, Jankovics ugyanis szenvedélyes társasági emberként mindig szívesen és könnyed stílusban beszélt az õt érdeklõ témákról.
A mesékkel kapcsolatos kutatómunka eredménye az 1981-re elkészült második egész estés Jankovics-film, a Fehérlófia. A film a hun, avar és magyar eredetmondákban is felbukkanó Fanyûvõként is emlegetett hatalmas erejû fiú beavatástörténete. Az archaikus mesébõl kibomló cselekmény a gonosz sárkányfigurák révén a modern kori civilizáció bestiális világáig ível, zárójelenetében már az ökokatasztrófát vetítve elõre. A lassan hömpölygõ, álomszerû víziókkal, lüktetõ, folyamatos átváltozásokkal, szimmetrikus és ornamentális kompozíciókkal építkezõ film ugyan szándéka szerint a magyar identitás erõsítését szolgálta, mégis inkább külföldön lett sikeres. Nézõszáma itthon messze elmaradt a János vitéztõl (nota bene, mesterségesen is leszorították a forgalmazást, hiszen a Jankovics-féle ciklikusságra épülõ filozófia ellene ment a marxista fejlõdéstannak), Los Angelesben viszont beválasztották minden idõk 50 legjobb rajzfilmje közé. A siker némi elégtételt jelentett az Amerikában „eldugott” János vitéz után (a Hanna-Barbera állítólag azért vette meg a forgalmazás jogát, és azért nem mutatta be, hogy egy versenytárstól megszabaduljon), s máig ez Jankovics Marcell nemzetközileg legmagasabban jegyzett alkotása.
A rendkívül gazdag és többnyire sikeresnek is mondható pálya legfájóbb hiátusa a Biblia. A Fehérlófia utáni idõkben amerikai megrendelésre készült volna, illetve el is készültek a sorozat forgatókönyvei, látványtervei, leforgatott egy 4 perces, angol nyelvû trailert, és Teremtés címmel egy 10 perces magyar hangú epizódot, aztán, ahogy keserûen fogalmazott, a producernek elfogyott a pénze. Az üzletember a rendszerváltás táján váratlanul felszívódott. Izgalmas transzformációk, M.C. Escher mûveihez hasonló metamorfózisok, sodró, lüktetõ jelképiség, édeni dekorativitás. Fõmû lehetett volna, s bizonyára Jankovicsot is tovább izgatta a megszakadt munka, mert még tavaly is, amikor egy újság riportere arról faggatta, mit vinne magával, ha a járvány miatt karanténba kényszerülne, a Bibliát nevezte meg, hogy a film tervezése során megfejtetlenül maradt részekkel tovább foglalkozhasson.
Miközben a Bibliára koncentrált, ahhoz kapcsolódva, de aligha pótcselekvésként kezdett töprengeni Az ember tragédiáján. Az elsõ forgatókönyvet 1983-ban írta, a gyártás 1988-ban kezdõdött, de a gazdasági recesszióval és a filmfinanszírozás átalakulásával járó gondok miatt szakaszosan haladt. Noha az egyes részeket önállóan is bemutatták, a teljes film csak 2011-re készült el. Majdnem harminc év, melynek során jókora változások zajlanak a filmes világban, de Jankovics életében is. Vezetõ értelmiségi, sõt közéleti szereplõ lesz: a Pannóniafilm igazgatója, az NKA elnöke, a Duna Televízió egyik alapítója, tag, majd tiszteletbeli elnök a Magyar Mûvészeti Akadémián, az Iparmûvészeti Egyetem DLA fokozatú magántanára. Vajon eszébe jutott-e Van Tromp mester hasonlata a virágról virágra szálló lepkékrõl? A teljességhez tartozik, hogy Lékiratok címû önéletrajzát írva sikerült megfejtenie az asztrológus álnevét: „félig magyarul értendõ: Van Tromp = csalás van”, s hogy jobban értsem, egyszer nekem is elmagyarázta, miközben az optikai illúziók kapcsán szóba került a trompe-l'œil, vagyis a szemfényvesztés fogalma. Hogy a rendszerváltás eufóriája nem lehetett maradéktalan, arra az 1992-es Prometheus figyelmeztet. A Sisyphusszal és a Küzdõkkel trilógiát alkotó mitologikus sorsdráma hõse kezében a hegycsúcson lobogó fáklyaként megkapott tûz apró parázzsá hamvad, mire leér vele, s ahogy fogy a fény, úgy sorvad maga is el.
A meg-megakadó Tragédia készítése közben, 2002-ben fejezte be Ének a csodaszarvasról címû harmadik egész estés filmjét, ahogy fogalmazta, a magyar õsmítosz asztrálmitológiai interpretációját. Könyvei, értekezései és tanulmányai révén ekkorra már tudós mûvelõdéstörténészként is jegyezték, s egyre nagyobb lett a rajongók tábora, de sarkos fogalmazásai miatt kezdtek megjelenni a szkeptikusok is. A történelem a mesék, a mondák és a mítoszok mentén jobban fölfejthetõ, mint a hiányos történeti dokumentumok alapján, állította, azt meg, hogy csillagképek is rendelhetõk melléjük, régóta kutatta. 1985-ben jelent meg elsõ, a témához kapcsolódó esszéje (Csodaszarvasmonda a csillagos égen), de a Lékiratokból tudható, korántsem akkor kezdte érdekelni a téma. „Arról van szó benne, hogy népünk eredetmondája is bizony ott sziporkázik csillagos elõadásban az éjszakai égen” – fogalmazott.
Az Ének a csodaszarvasról már jórészt computerrel készült, és a technikai változások hatása a le-leálló, majd újra lendületet kapó Tragédián is követhetõk. Amikor elkezdte, jószerivel azt sem tudtuk, mire való a computer, a film utolsó részeire pedig nélkülözhetetlen segédeszközzé vált. Szerencsére csak segédeszközzé, ami a látványvilágot nem befolyásolta túlságosan. A film eklektikus világát a történet logikája indokolta. A különbözõ történelmi korokban játszódó színek az adott idõszak jellemzõ stílusában készültek, és Jankovics olyan kollégáira osztotta a látványtervezõi feladatot, akik konyítottak valamelyest az adott stílushoz (én például a prágai és a párizsi szín régi metszet-imitációit rajzolhattam).
A technika változásai nem csak a filmkészítésre hatottak, de a filmnézési szokások is átalakultak. Az ember tragédiája, ez a történelmi, vallási, filozófiai utalásokkal, természettudományos és mûvészettörténeti asszociációkkal terhelt, eszmékkel, ideákkal, szimbólumokkal operáló filmkolosszus talán az elsõ olyan komoly vállalkozása a magyar filmes szcénának, amely tudatosan apellál a megváltozó filmnézési szokásokra, arra, hogy nemcsak, sõt elsõsorban nem moziban nézzük a filmeket, hanem képernyõn, ahol mód van a film megállítására, többszöri visszanézésére és személyre szabott értelmezésére. Hogy Jankovics úgy véli, joga van a mûfaji korszerûsítésére, az a Tragédiából egyenesen következik. Madách metafizikus darabja sem színpadi mû, noha ezerszer be lett mutatva, valójában könyvdráma, ami olvasva, az olvasást megakasztva, újrakezdve, elõre hátra lapozva él csak igazán. Miért van, hogy azokhoz a bizonyos a hûvösvölgyi könyvsétákhoz, amirõl a dolgozat elején írtam, épp a Tragédiát képzelem Marcell kezébe?
Noha Az ember tragédiája a maga enciklopédikus összefoglaló jellegével az életmû lezárására is méltó lett volna, egy jelentõs – sajnos posztumusszá vált darab – még bemutatóra vár. A Toldi. Arany János mûvét illusztrálta már, és az Arany-év kapcsán kiírt pályázat nyerteseként kapott lehetõséget, hogy tévé-sorozatot forgasson belõle. A sorozat kész, a beavatottak látták is, év végén tervezik bemutatni. Az epizódokból összefûzött anyag koncepciója is megvan. Jankovics Marcell ötödik nagyjátékfilmje lesz. Jankovics Toldi Miklósa „aranyhajú”, kell-e magyarázni, hiszen naphérosz. Arany János is sokat tudott errõl – írja blogján a rendezõ, sorra véve a hónapok száma szerint 12 énekre tagolt mû asztrálmitológiai szempontjait, csillagtörvényeit. Sok évvel ezelõtt, az Ahol a madár se jár címû tanulmánykötete bevezetõjében írta: „Valaki – mérvadó személyiség! – egyszer azt mondta rólam, hogy állandóan úton vagyok a népmesék és a csillagos ég között.” Most épp távolodni látszik az égi pólus iránt, ám a minden filmjét éltetõ körkörösség, az animációkban lüktetõ örök visszatérés szerint ezt tekintsük idõlegesnek.
| A cikk közvetlen elérhetõségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 04-08. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15007 |
