Szabó Ádám
Kontrollvesztett férfiak, zsigeri erőszak, feudális viszonyok. Mirică és Garrone traumafilmjei egy húsbavágóan ismerős világba kalauzolnak.
A
klasszikus gengszterfilmek és a későbbi bűndrámák (Mike Hodgestól Nicolas Winding Refnig) főszereplői jelentősen
különböznek (A vágóhíd felé – Filmvilág 2014/2). A felemelkedés-bukás-séma (A közellenség, A
sebhelyesarcú) férfialakjai, noha gyengeségüket palástolják, és végzetüket
nem kerülhetik el, legalább aktivitásuk látszatát őrzik. Velük ellentétben a
’70-es évek gangster-loserei, tehát
az Aljas utcák és az Egy kínai bukméker meggyilkolása szereplői
céltalanul bolyongó, életüket irányítani képtelen figurák, nem szólva a XXI.
század több műfajban felbukkanó zsiványairól. Mind több revanstragédiát (Űzött
vad, Bikanyak), önbíráskodó-filmet
(Vadállat) láthatunk, centrális
karaktereik a bennük gyűlő harag ellenére is egyhelyben veszteglő, ingatag
pszichéjükbe zárt antihímek.
„Madárraj rikolt a sötét égen”
Ugyanez
a reménytelenség itatja át a Kutyák (Câini, 2016) és a Dogman (2018) központi figuráit: előbbiben egy Bukarestből a
román-ukrán határvidékre utazó értelmiségi kel birokra a környék zsarnokával,
utóbbi Dávid és Góliát-parafrázis a gyilkossá züllés lépéseiről. Zsánerjegyeket
minimálisan használó, slow cinemába
oltott szerzői filmet rendez Mirică, műfaji vonásokat és kifinomult alkotói
kézjegyet ötvöző midcultot csiszol neo noirrá Garrone: a román újhullám
gyakran cinéma vérité-esztétikájú,
lakásbelsőkben bonyolódó darabjaival (4
hónap, 3 hét, 2 nap; Ünnepek után;
Sieranevada) szemben a Kutyák
– csakúgy, mint a Dogman – nyílt
tereken játszódik. Dokumentarista elődjeihez képest a román film elmélyült,
kontemplatív alkotás és mindkét darab plen
air-szemlélete radikálisan más vizuális ábrázolást sejtet. Főalakjaik
ugyanis nem a szabadság távlatait fogadják be, hanem elszigetelődnek a
messzeségig terjedő „frontier”-en,
vagyis e kortárs művek a tradicionális westernek ikonográfiájáról mondanak le.
Sötétbe hasító reflektorfények előtt bóklászik tanácstalanul a főszereplő
Roman, törmelékbe, homokba fulladt tájakon aszalódik a vidéki senkiföldje (Kutyák), málló homlokzatú, festetlen épületek,
porlepte, néptelen játszótér fogják körül Maglianát, a pocsolyás, kékesszürke
sárba ragadt római külvárost (Dogman).
Mirică és Garrone az országuk történelméből nyernek ihletet: a Kutyák az egykor Kelet és Nyugat kereskedelmi
csomópontjának szánt, majd acsarkodások révén hamar a feledés homályába merült
Dobrudzsát választja helyszínéül, míg a Dogman
a Roberto Saviano feltérképezte és Garrone
által is bemutatott (Gomorra) nápolyi
maffia, a Camorra színesfémhulladékból,
ipari melléktermékekből lerakódott 14,5 km-es campaniai szemétcsíkját is
eszünkbe juttathatja. A Dogmanben ábrázolt Magliana további valós szálakkal kötődik a
maffiához: Garrone ugyanis Castel Volturnóban, helyesebben a Villaggio
Coppola-negyed turistaparadicsomnak szánt, gengsztertőkéből felhúzott,
szellemvárossá fakult illegális építkezési területén forgatta bűnfilmjét –
innen a házfoglalással kiürített, tátongó panelek vagy a gyéren benépesített
terek; mellbevágó a kontraszt a bűn generálta prosperitás és a hanyatlás
között.
Marc
Augé „nem-helyei” villanhatnak be: a szupermodern környezet légüres negatív
terei immár félreeső, napszítta, mocsaras gyehennára (Kutyák) és betonrengeteggel elbarikádozott, civilizáció és vadság
metszéspontjában fekvő (Dogman) kisvilágra
módosulnak. Mirică és Garrone neorealizmussal és Antonioni analitikus
minimalizmusával elegyített antropológiai vizsgálódásai olyan művekkel
kapcsolhatók össze, mint a Cristi Puiu rendezte, a város és a kültelki zugok
ürességét, illetve a célját vesztett főalakot precízen szemrevételező Aurora összeomlástörténete vagy a
szociális problémafilm és a noir
frigyéből keletkezett Dögkeselyű és
Srdan Golubovic A csapdája. Identitásromboló
tájakat, valóságos emésztőgödröket ábrázol a Kutyák és a Dogman. Mirică
és Garrone mintha a Barbárok Móricz-novellájának
indulatait ültetnék modern környezetbe, de József Attila versei, a Magyar Alföld („…dudvaszedő nemzet
vagyunk…”) és a Holt vidék („Csattogó
fagy itt lel mohát…”) is helytálló analógiák.
„Néma az ember és izzó várakozás”
Zseniális
jellemtanulmányok születnek az elidegenedésről: a Kutyák és a Dogman kegyetlenséget
váratlanul felszínre hozó (Mirică kalapácsütése egyik pillanatról a másikra
csattan, Garrone különböző pontokon bekövetkező fizikai atrocitásokkal ritmizálja
a játékidőt) bűndrámáiból hiányoznak a valódi, személyiségépítő emberi kapcsolatok.
Nyers barbarizmusra redukálódik Marcello, a szelíd kutyafodrász és az őt,
valamint a környéket sakkban tartó Simone úr-szolga viszonya (Dogman); hűbérúri rendszert idéz Roman
és Samir, a Tulcsa közelében húzódó birtok oligarchájának szembenállása (Kutyák). Mindkét vidékre halni jár a
lélek, errefelé ismeretlen az empátia, a problémák közös megoldása erőpolitikába
fordul, a hangoskodás, a megfélemlítés és az ököljog döntenek az érvek helyett –
azaz nem egy igazi közösség, hanem önmaguktól és társaiktól egyre távolabb
vetődő szerencsétlenek körképe a Kutyák
és a Dogman, melyek közül a román
film a historikusan öröklődő elnyomás, az olasz pedig a bántalmazó kapcsolatok
allegóriája. Poétikus, tökéletesen komponált beállításokon, pusztaságba veszett
porszemekként tűnnek el a Kutyák
antihősei, míg a Dogman a testi
inzultusok, szorítások, lökdösések rendezetlen brutalitására fókuszál. Simone kontrollvesztett
despota, folyton acsarkodik, akár egy rottweiler.
Üvegablakhoz nyomja, pofozza, fojtogatja Marcellót, betöri az orrát.
Tagbaszakadt, menthetetlen pszichopata, egy kedves szava sincs senkihez, rimánkodó
édesanyját sem szeretetből karolja át, hanem pusztán azért, hogy lecsitítsa – főként
A vágy villamosa Stanley
Kowalskijával, az Országúton
Zampanójával és az Egykoron harcosok
voltak Jake-jével rokon karakter. (A Kutyák
Samirja viszont Döbrögi-archetípus.) Simone súlyos kokainfüggő, totális
ösztönlénnyé vedlett, ha dühös, nyerőgépet fejel szét. Marcello ellentmondásos,
komplexebb figura. Vézna, apró termetű, Chaplin, Benigni módjára esetlen és
komikus figura, de hatalmas szívű jótét lélekként őrlődik a maglianaiak barátsága
és saját bűnsegédi szerepe között. Gyengéd, de gyenge is. Drogot árul (a porral
kínzóját is ellátja, vagyis a kábítószerfogyasztás addiktív, beteges alá-fölérendeltségi
kapcsolatot takar), hogy a pénzből – mivel állatkozmetikusként nem futja rá – kirándulhasson
a kislányával, Alidával. Az erőszak csak újabb erőszakot szül a Dogmanben. Marcellóból hiányzik az erély.
Nyugodt szavakkal nem old meg semmit, ahogy vérontással sem: Simone motorjának szétzúzása
értelmetlen gőzkieresztés, ezen kívül Nicolaj Brüel realista felvételeit elérhetetlen,
stilizált vágyálomként ellenpontozza a búvárkodás vagy a kutyaszépségverseny
idillje.
A dobrudzsai
majorságot bitorolni próbáló Samir és olasz alteregója banális zsarnokok, akik
nem is kívánnak változtatni helyzetükön: Roman és Marcello legalább
erőfeszítéseket tesznek életük biztosabb mederbe tereléséért. A jobbító
szándékot azonban halálra ítéli a patriarchátus: a Dogman gyáva és kiszolgáltatott címszereplője (Marcello szalonja
ugyanerre a névre hallgat) folyton Simone vadorzói dühétől retteg. Roman a Kutyákban a felvilágosultak optimizmusával
– a Kojot eastern-hősére emlékeztetően – túl szeretne adni nagyapja 550 hektáros
tulajdonán, csakhogy tervét keresztülhúzzák Samir maffiamódszerei: a dölyfös kényúr
Roman adásvételi tranzakcióban segédkező ismerősét is elteszi láb alól. A Kutyák
szerint Roman csak úgy szállhat szembe a kiskirállyal, ha alfahímmé, falkavezérré
válik és fegyvert ragadva idomul a provincializmusához – noha végül képes lesz
erre, ellenfele orvul lecsap rá. A Dogmanben
sincs menekvés a feudalizmus rablánca elől: Marcello önmagából kivetkőzve
csalja lépre Simonét és hozza felszínre a benne szunnyadó bosszúszomjas kutyaembert,
tragédiájához ráadásul nagyban hozzájárul, hogy csak véletlenül öli meg a pusztán
megalázni kívánt bajkeverőt.
Dobrudzsa
és Magliana Isten háta mögötti vidékein a párkapcsolatok és a közbiztonság illúziói
sem léteznek. Roman nemcsak Samirral, de látogatóba érkező barátnőjével,
Ilincával sem tud beszélni: a férfi egyrészt macsó virtusból, másrészt saját
tehetetlenségét érezve próbálja távozásra bírni a nőt. Harmadik főszereplőként
ott áll Hogas, a rendőr: rákbetegen igyekszik visszaállítani a káoszba billent
senkiföldjét a régi kerékvágásba, de maszkulinitásától fosztott antihősként,
fiatalabb társa oldalán erre már nem képes. Végül ugyan ő ereszti a tárát Samirba,
ám a közeg rohadtságán ez nem változtat, és rövidesen a lelkét is ki fogja
lehelni. A rendőrség a Dogmanben sem védelmezője
semminek, jó esetben csak aktatologató, rosszabb esetben a pszichológiai
erőszak része – Marcellót azzal hitegeti egy irodista, biztonságban lesz,
amennyiben tanúskodik Simone ellen, de valószínű, hogy később a remegő
kutyafodrászt is átvernék mindenféle paragrafusra hivatkozva. A családi
viszonyokat is tönkreteszi a Kutyák
és a Dogman sivársága: Roman nagyapja, Alecu bácsi valójában keresztapaként
ténykedett, tehát az eladni kívánt birtok nem a gazdálkodás és a megélhetés
bázisa, hanem a bűn fészke és a generációs különbségek jelképe, Marcello pedig
azért nem élhet boldog apaként és azért vált el a feleségétől, mert piti dílerként
a fenevadak rítusaihoz szokott a gyengéd ölelések helyett. Az árnyak című, Mirică közreműködésével gyártott sorozatban is a
családi dráma dominál: egy középosztálybeli família élete bolydul fel, miután
kiderül, a taxis apa gengszterként zsebel be némi mellékest.
Anti-cowboyaink visszavonhatatlan ténnyel
szembesülnek: a Kutyák és a Dogman szűkösségében megállt az idő és az
élet, a múlt ősi dogmái végképp befészkelték magukat a jelenbe, gátolva a jövő
reményeit. E tendencia a karakterekre vetített állatszimbolikában is
megfigyelhető. Marcello egy tajtékzó pitbullt is képes megszelídíteni,
fagyasztóba hajított csivavát ment, Simone viszont az embertársaival is
kapcarongyként bánik. Leszakadt lábfej buggyan vízfelszínre, egy ló hever a földön,
békabrekegés, tücsökzene festik alá a nihilt a Kutyákban. Samir a Ted Kotcheff jegyezte Félelemben élni kenguruvadászatára hajazó jelenetben törné be
Romant. Benzinnel locsol, puskatűzzel lángba borít, majd elfogyaszt egy lelőtt
vadkant a pribékjeivel – azt szeretné, ha Roman is olyan állatias agresszióval
reagálna, mint ő, nem beszélve arról, hogy az ízekre szaggatott disznó képe
előrevetíti a főkarakter halálát, ahogy a ’71-es kultmozi nevezett szcénája is
az outbackben rongyolódó protagonista
sorsát determinálja. A kiskirály embereinek férfiasnak hitt póza (míg Samir
verőlegényeket toboroz, addig Simone magányos huligán) részeg dulakodásba
torkollik, a földesúr kivégzi Alecu házőrzőjét, a Rendőrség névre hallgató
szukát (a Kutyákban az olasz filmmel
ellentétben az ebeket már nem lehet megmenteni), méghozzá Ilincával együtt, hovatovább
a machismójához foggal-körömmel
ragaszkodó Samir a barátnője közeledését is gyengeségnek tartja: a Kutyák
és a Dogman mikroklímái nem nőknek
való vidékek.
Mirică
és Garrone vádiratainak azonban nem ezek a legijesztőbb állításai. Bűnösök közt
cinkos, aki néma, vagyis Samir azért válhatott csempészfejedelemmé a tanyavilágban,
mert hagyják neki és Simone is azért randalírozhat, mert senki sem lép fel
ellene. E két bűndráma háttéralakjai beérik a focival, a tésztazabálással, a
fröccsözéssel és a pletykálkodással (Dogman)
vagy fásultan révednek a kihalt távolba (Kutyák).
Problémáikról csak nyavalyogni tudnak, de megoldani őket soha nem képesek, mi
több, el is hessegetik a bajt, mint a Dogman
mellékszereplői (akik a fináléban – végső gyomrosként – rá sem hederítenek
Simone hullájára és Marcello óbégatására) és ugyanezzel indokolható az
ingerszegénységben vegetáló emberek borzongatóan ritka létszáma a Kutyákban – Mirică és Garrone a közösség
atavisztikus felbomlásából és közönyéből származtatják a figurák pozícióvesztését.
Balladai szilajságú mű a Kutyák és a Dogman. Előbbiben Hogas a határvidék
leírhatatlan unalmát jelképezve bíbelődik a rothadó végtaggal, míg Garrone a
címalak folyamatos megalázottságára hegyezi ki a narratívát. Marcello
rokonszenvesen indul, de Simone
a kutyaszalon melletti zálogüzlet kirablásának gyanújába keveri, és rács mögé
juttatja, majd a külvárosiak kiközösítik, hogy aztán ne maradjon semmije és
bestiává alacsonyodjon.
A toxikus
maszkulinitás halálba vivő természetéről regélnek a filmek, Mirică és Garrone
dolgozatai nem idealizálják a hagyományos férfiszerepeket. Marcello nem érik erőszakos
alfahímmé a Szalmakutyák David
Sumnerjének modorában és a terepjáróban egyedül, nagytotálban üvöltő Roman sem
feleltethető meg a Kojot idealizáltan
férfias Bicsérdi Misijének – a Kutyák
és a Dogman férfimelodrámáiban
szélsőséges magatartásformájú páriák végeznek egymással.
Politikai
gesztussal ér fel mindkét film elembertelenedett világa: Mirică – Győri Zsolt
olvasatában – börtönként tételezi a pusztában roskadozó telket, a
Ceaușescu-rezsim posztkommunista hordalékaként tekint rá, Garrone nemcsak a
maffiafilmek kiábrándultságát visszhangozza, de talán Salvini rendelkezéseihez
is kommentárt fűz. A Dogman ráadásul
igaz történeten, az 1988 februári, a filmben viszonylag pontosan, a kínzásokat
mellőzve leképzett Er Canaro-ügyön
alapul. (Ujjlevágás, kasztráció, szemkinyomás, felgyújtás – a törvényszéki
vizsgálat később megállapította, hogy a tettes Pietro De Negri narkómámorban
sokkal hosszabbnak és durvábbnak érezte a Simone-alteregó Giancarlo Ricci
lemészárlását, valamint a Szörnyek és
szerelmek-Pinokkió-duón kívül a
legtöbb Garrone-film – úgymint A
balzsamozó és az Első szerelem románcai
– megtörtént eseményeket használ a függőségi viszonyok csúcsra járatásához.) A Kutyák is valós élményekből, jelesül a
gyerekként dobrudzsai nagymamájánál üdülő és az ottani irracionális dühkitöréseken
meghökkenő rendező benyomásaiból táplálkozik.
E
látleletek a globális demagógia metaforái: Samir és Simone a konzervatív, sőt,
fasisztoid vonásokat mutató, az önállóan gondolkodókat elhallgattató – Marcello
ártatlanságát eltipró, a város és a rurális közeg összhangját nem lelő Romant
otthontalanságra kárhoztató – politikusok reprezentánsai. Duterte autokráciájában,
az illiberális demokráciák létrejöttében, a munkahelyi terrorban, a családon
belüli erőszakban, az iskolai bullyzásban
vagy éppen a COVID-19 bezártságra
kényszerítő világjárványában, amely újabb bűneseteknek nyit utat gázpisztolyos
támadástól maszkviselés miatti arcvagdosásig, ez a primitív erőszakosság
burjánzik. A Kutyák és a Dogman kispályásai nemcsak a velük egyet
nem értőket pusztítják el, hanem egyenesen középkori állapotokat idéznek elő. Jelenleg
pontosan ennek a mentalitásnak lehetünk tanúi a rendőri brutalitás, a
szalonképesnek vélt rasszizmus, szexizmus és homofóbia terjedésekor vagy a
sajtószabadság eltörlésekor, amelyekre – a Kutyák
odaveszőben lévő emberei és a Dogman naplopói után – egyre fogékonyabb a
gyűlöletkultusz présében vergődő lakosság. Bár a készítők aligha gondolkodtak
ilyen távlatokban, Mirică és Garrone univerzális történetei jóval többek hiteles
karakterrajzoknál, profetikus figyelmeztetések: a horror mind köznapibbá válik.
Mindketten választhatták volna mottóul Thomas Harris (Vörös sárkány, A bárányok
hallgatnak) 2019-es nyilatkozatát: „Azt
hiszem, soha nem álltam elő olyasmivel, ami a képzeletem szüleménye lett
volna.”
A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
offline: Filmvilág folyóirat 2021/08 27-30. old. | |
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=15002 |