Spiró György
Fellini 1989-es filmjének, a A Hold hangjának főhőse, a meghatározhatatlan korú, kopaszodó, szemüveges egyén holdkóros. Kissé holdkóros a reménytelen, kései szerelembe bonyolódott prefektus is, aki borostásan bujdokol a városkában, amely a mai Európa olaszos színtere: van benne randa üvegtemplom, fakeresztre emlékeztető kapuval, van benne Európa Nagykávéház, körülállványozott sokszáz éves városháza, meg három hatalmas, füstöt okádó gyárkémény. A főtéren japán turisták mosolyognak ferdeszeműen, fényképezőgépeiket kattogtatván, itt ácsolják meg a tészta-szépségverseny színpadát, hogy a szépségek közt első a mi főhősünk reménytelen szerelme legyen, a holdképű, öregedő hölgy, miközben főhősünk a színpad alá zárva futkorászik; ezen a főtéren nyilatkozik meg az ellenszenves püspök és a talán még ellenszenvesebb fiatal miniszter; itt tör ki a tüntetés; valahol a közelben játszik a hevimetál zenekar a sok száz csápoló örömére, akik a prefektus érzékeny tangóját nem sokáig tűrik el; világszíntér tehát a helyszín, magasra növő fű veszi körül, a fűben régi kút áll, mélyéből főhősünk hangokat vél hallani, s ebben a városszéli fűben jelennek meg a film végén az afrikai nők, óriási derekukat riszálván, Európa összeomlására várva vidoran, s valahol a közelben van az urna-temető, ahol főhősünk időnként szintén előfordul.
A feltűnően értelmiségi küllemű holdkóros főhősnek van még valami kapcsolata a transzcendenciával, szerelmének képét a Holdba képzeli bele; a prefektus vénecske hölgybe szerelmes, ám ifjúkori arcmását rendetlen hálószobájában bújtatja; főhősünk nővérének családi idillje még jelent valami emberi bensőséget egy röpke jelenet erejéig; egy-egy tébolyult mellékszereplő még mosolyfélét csal ajkukra; ebben a városban azonban e pár mozzanaton kívül semmi nincs, amit szeretni vagy becsülni lehetne. Bájos a hórihorgas tűzoltó esetlensége, aki főhősünket leszedi egy háztetőről a Sörgyári capriccio nagyjelenetét idézve, egy primitív csatornaásó pedig a föld alatt tanyázó élőlényekről mesél vallásosan; a többi a néma huszadik század.
Annak a Fellininek hidegen rezignált filmje ez, aki az Országúton című remek műben szintén elmebeteget szerepeltetett, aki a Bohócokban a csaknem őrült margóra-szorultakat dicsérte, aki az Amarcordban azt a felejthetetlen jelenetsort alkotta meg a tébolydából kihozott nagybácsiról, (a bácsi felfedezi a tojás szépségét, a tájban gyönyörködve nadrágjába vizel és nőre vágyakozva fára mászik, ahonnét csak egy törpe apáca tudja lecsalogatni). A nagy filmek számos motívuma visszatér A Hold hangjában, de nem a monomániás rendező szűkös képzeletével. Fellini ugyanis az alapmotívumokat filmről filmre szándékosan utaztatja, lírai életútjáról számolván be ekképp.
A Satyricon végén mozaik örökíti meg a szereplőket, s a történelem szele a mozaikot töredékké fújja szét; a Rómában a metróépítés közben bukkan elő antik mozaik, a levegőre kerülve hamar ki is fakul, alig érünk rá észrevenni, hogy az ókori arcok a mi korunk szereplőinek arcával azonosak; ilyen antik mozaik A Hold hangjában is feltűnik, de nem látjuk, kiket is ábrázol: funkciója nincs már, a múlttal való kapcsolat nem szerves többé, akarja mondani a Mester. A Satyriconban szépséges öngyilkosságot követ el a patrícius-házaspár (Petronius és neje), s az árván maradt ház fürdőmedencéjében a provinciákról fölkerült cselédlány gondtalanul viháncol az ifjakkal; A Hold hangjában a vastag derekú afrikai nők ugyanígy, figyelemtelen, öntudatlan életörömmel nyugtázzák az egész európai kultúra vesztét. A római metróalagútból még előkerült a rétegezett múlt, A Hold hangjában a csatornából már nem kerül elő semmi, csak babonás hiedelmek. Az Amarcordban a fiúk titkos rajongásának tárgya bájos volt még, A Hold hangjának szépe éppoly ramatyul fest, mint körülötte minden. A Róma végén a gyönyörű olasz épületek közül a motorkerékpárosok szkafanderes tömegben vágnak neki a kozmosznak, az Amarcordban fasiszták karikáztak egy szükségtelen plusz kört agresszívan géperejű járgányaikon – egy motorkerékpáros fekete alak A Hold hangjában is feltűnik, egy elvált hölgyet szöktet el, de tétje a technika borzalmának nincsen: megszoktuk, mondja a Mester. A hajónak sincs többé tétje. Az Amarcord csodahajója a főszereplő (Fellini alteregója) atyját vallásos áhítattal töltötte el, annyira, hogy felesége iránt gyöngéd gesztusa támadt; az És a hajó megy végén a szent művészet hamvait szórták az első világháborús szélbe; A Hold hangjában „csak úgy” jön egy hajó, és nem történik semmi; a nagy szimbólumot Fellini, akárcsak az Örömódát Leverkühn, visszavonta.
Visszavont minden transzcendenciát. Saragina és a trafikosnő kőkorszaki Vénusz-idomaiból A Hold hangjában az atyátlan, anyátlan főhős átlagosan szexis nagymamája lett. A szexualitás is csodátlan, már nem is fenyegető, kivéve az afrikai nőket a film végén. A filmtörténet legpimaszabb blaszfémiája volt a Rómában a papi divatbemutató; pimaszkodni azzal szoktunk, amitől szabadulni magunk sem tudunk; A Hold hangjának sima, taszító püspöke és enkétségeit olajozottan bevalló papja már nem szemtelenül ábrázoltatnak, csak tárgyilagosan. A mindig elfogult Felliniből, a század számomra legnagyobb filmművészéből elfogulatlan filmkészítő lett: érdektelen.
Nem mintha A Hold hangja nem volna „jobb” film, mint számos előző Fellini-opus. Gyönge mű volt a Ginger és Fred, de legalább csöpögően szentimentális. Lapos parabola volt a Zenekari próba, de legalább gyűlölködő. Tökéletlen volt A nők városa, bár nem tudni, milyen lehetett az elégett első változat, de legalább őszinte. Sosem élveztem igazán a Nyolc és felet, de az egyszerre volt gonosz és érzelmes.
A Hold hangjában a Mester megmutatja, hogy még ma is tudja mindazt, amit a legnagyobb művek készítése idején tudott. Az arcok pazar gazdagságban árulkodnak viselőikről. A Cinecittà díszletei éppoly remekül funkcionálnak, mint a Casanova idején. Minden színész nagyszerű. A realizmus Fellininél számtalanszor megcsodált diadalai közé tartozik ezúttal egy felülről fényképezett ócska lépcsőház, néhány falmélyedésbe állított borosüveggel. Humorkodni is tud még, ha nagyon akar, bár erőltetettebben, mint egykor (lásd például pálcavékony pasas és termetes felesége esküvőjét és válását).
Csak a lényeg nincs többé jelen. Aminek vesztéről egyébként a film tematikailag szól.
Azért hideg a film, mert a világ lett hideg? Vagy azért, mert az alkotó? Lehet-e a dolgot minősíteni, ha e két folyamat párhuzamosan zajlott?
Zseniből kiábrándító sértődöttség érződik a műben, a megváltás elmaradásának keserve. Az európai művészet elmúlt egy-két századának paradigmája szerint tébolyult főhős esetén Krisztus-variációval van dolgunk, s valóban, főhősünknek se papája, se mamája, mintha a nagymamája hozta volna létre szűznemzéssel. Hiába játszik azonban remekül a holdkórost alakító színész, hiába rohangál a főtéren emelt színpad alatt görnyedten, hihetetlenül hajlékonyan, mint egy lefejezett tyúk, a szimbólumot már rég unjuk, amikor a jelenet még mindig tart, Fellini formaérzékéhez méltatlanul.
Egyetlen elhatározott eszme mozgatja a művet, az európai kultúra végének eszméje (belátása? akarása?), s minden ennek rendelődik alá. Ez bosszantóbb, mint lapos parabolát nézni. Prospero eltöri a varázspálcát, megrendülünk; Wyspianski egyik drámájában az egész világot törte el, én megrendültem; de a kultúrtörténet egyik darabját törni el sértődötten? Európát? Végül is mi a fene az az Európa?
Ott virít a Grand Caffé Európa az olaszos főtéren, többször is látjuk kívülről, s egyszer belülről is, mégsem tudjuk meg, mit tartalmaz. Valójában üres. Talán az immár megszemlélhetetlen mozaik lenne Európa?; talán azok a templomok, amelyek nem randa üvegből épültek, s a filmben nem látjuk őket?; talán azok a temetők, amelyekben még sírok voltak, s nem urnahelyek, mint a filmbéliben?; talán a merő hiány volna Európa?; vagy az a pár primitív babona, amely még holdkóros szereplőink hiedelmeiben él?
Hiányérzetem támad, amiért semmit sem tudok meg a csápolók, a japán turisták, a vastagderekú afrikai nők babonáiból, akik mindössze a kontraszt kedvéért vannak a filmben. Gyanakszom, hogy az ő hiedelmeik éppen olyanok, mint az európai holdkórosokéi, csak az alkotó erről nem szívesen venne tudomást. Ő megveszekedetten gyászolni akar valamit, amit történetesen Európának nevez. Ha megrendülten gyászolná azt a valamit, bizonyára én is megrendülnék. De csak elhatározottan gyászol. Adja meg Fellininek az ő elveszett transzcendenciája, hogy megint tudjon őszintén gyászolni.
Úgy látszik, sok ezer feltétele van, hogy akár egy zseni is nagy művet alkosson; ezúttal egyetlen árva kis feltétel hiányzott hozzá: a valamilyen, az akármilyen illúzió.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 1992/02 48-50. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=150 |
