Teszár Dávid
Dementia (2014), Late
Phases (2014), Dementia (2015), Dementia: Part II (2018), Sator
(2019), Sanzaru (2020): ebbe a kurrens demencia-horror vonalba
illeszkedik a Relikvia (2020) is, amelyben egy család három generációnyi
nőtagja (nagymama, anya és a lánya) kénytelen szembenézni az időskori leépülés
és az elmúlás cseppet sem szívderítő, és a nyugati kultúrkörben máig tabuként
kezelt tényével egy isten háta mögötti, ódon emeletes házban. Az eltűnt demens
nagymamát felkutatni igyekvő anya és lánya a nézővel egyetemben nehezen tudja
eldönteni, hogy a roppant házból kiszűrődő, riasztó hangok oka prózai vagy
természetfeletti, ugyanakkor ebben a lebegtetett kétértelműségben még nincs
különösebb nóvum.
A
Relikvia lassú folyású mozija jeleskedik az atmoszféra- és
szimbólumteremtésben (fekete penész a falon, feketére lilult sebhelyek), de a
fiatal japán-ausztrál rendezőnő, Natalia Erika James különösen akkor van
elemében, amikor a film utolsó harmadában a horror műfajából érzékeny, intim
családi drámába katapultál egy dezorientáló tudatfilmes átkötésen keresztül: az
egyébként nagyon is tágas épület hirtelen klausztrofób labirintussá változik az
anya és a lánya számára, híven tükrözve a nagymama által megélt tér fenyegető
idegenségét. A tavalyi esztendő egyik kiváltképp emlékezetes filmes momentuma
volt az az invenciózus, teljességgel váratlan és mélységesen megrendítő zárlat,
amely az egzisztenciális rettenettel, vagyis a halandóság monstrumával szemben
a bátorság jegyében álló elfogadás megnyugvását választotta. Formatudatossága,
magabiztos történetmesélése, hangulat- és szimbólumteremtő ereje miatt nehezen
hihető ugyan, de a Relikvia James debütáló nagyjátékfilmje – ennek
fényében minden filmrajongónak érdemes lesz figyelemmel kísérnie e jelentékeny
tehetség pályafutását.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/07 62-62. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14989 |
