Gerevich András
A Friss Hús Queer Dreams szekciójának filmjei.
Idén
harmadik alkalommal szerepelt LMBTQ („leszbikus, meleg, biszexuális, transzszexuális
és queer”) válogatás a Friss Hús rövidfilm-fesztivál programjában, ami mindig
örömre és izgalomra ad okot, hiszen az 1998 óta rendszeresen évenként
megrendezett Meleg és Leszbikus Filmfesztivál után ez a legfontosabb, a queer
kultúrát felkaroló, a meleg közösséget érintő filmes esemény Magyarországon. Az
ember mindig kíváncsian várja azt a néhány rövidfilmet, ami itthon készül,
hátha felcsillan a remény, hogy egy-egy alkotó pályára lépésével előbb-utóbb a
magyar queer film is végre megszülethet. Bár a hazai filmművészet is fel tud
mutatni néhány LMBTQ problémát és karaktert tematizáló alkotást, ezek többsége
kudarcot vallott jószándékú kísérlet (Viharsarok),
bántó és félrevezető közönségfilm (Coming
Out) vagy teljesen ellenséges, homofób alkotás (Mire befejezi reptét a denevér). Sajnos a mai napig jellemző a „gay
erasure” (a meleg karakterek és történetszálak kiradírozása), a
„straightwashing” (a meleg karakterek lecserélése heteroszexuálisokra, vagy a
heteronormatív elvárásoknak való alárendelése) és leggyakrabban a „pinkface”
(amikor privátban nem melegként élő színészek játszanak LMBTQ karaktereket,
akik viszont gyakran nem ismerik és nem tudják visszaadni az évszázados
bujkálásban kialakult, rejtett metakommunikációt, amivel a melegek a külső szem
számára láthatatlanul is felismerik egymást a megtanult „gaydar” érzékükkel).
Miközben a magyar irodalomban és színházban szerencsére már megjelentek a queer
hangok és alkotók, a hazai filmművészet még várat magára.
Természetesen,
amit ma „queer filmként” kategorizálunk, annak története mindenhol hosszú
küzdelmek, megnyert és elvesztett csaták sorozata. A huszadik század első
felében általában csak rejtett utalásokban vagy gyakran ellenséges
sztereotipiákként jelentek meg a meleg szereplők: a feminin, piperkőc, túlérzékeny,
esetleg bohóckodó férfi, és az akaratos, maszkulin, nadrágot viselő nő, később
ráadásul a filmekben a meleg férfiak sokszor elmebeteg gyilkosok. Ritka kivételnek
számított Jean Cocteau és Jean Genet munkássága és a francia kultúra befogadóbb
légköre. Amerikában törvény tiltotta egészen 1968-ig a nyíltan leszbikus és
meleg karakterek ábrázolását. A hatvanas-hetvenes évek jelentették az áttörést,
a korábban a perifériára szorított kisebbségek emancipációja, a női
egyenjogúsági mozgalom, a szexuális forradalom az LMBTQ közösség számára is
meghozta a diszkrimináció, a megvetettség és kényszerű bujkálás elleni nyílt
polgárjogi és művészeti összefogás felgyorsulását. Eljött az ideje, hogy a
queer karakterek is teljes emberi összetettségükben jelenjenek meg a vásznon. A
filmművészetben ez először az underground és avantgárd művészeti világban
jelent meg, megemlítendő rendezők Andy Warhol, Rainer Werner Fassbinder, Chantal
Akerman, Derek Jarman és John Waters. Mint minden politikai elnyomás és társadalmi
elfojtás megtörése, a folyamat hihetetlen erejű energiákat szabadított fel.
A
társadalmi változás művészeti és esztétikai átalakulással járt. A queer
nézőpont a világot, a korábban domináns kultúrát a perifériáról, a
kirekesztettség látószögéből mutatta be, ezzel megkérdőjelezve a korábbi
hagyományos heteronormatív társadalmi, jogi és művészeti rendet. A „queer
gaze”, azaz a queer tekintet új szemszögből mutatta be a testet és a szexuális
aktust, új értelmezést adott a maszkulinitás és femininitás fogalmainak.
Rávilágított, hogy a hagyomány és a nemi identitás mind konstrukció, aminek
szerepe nem egyéb, mint a hatalmi status quo megőrzésére alkotott
szabályrendszer. A queer egyik meghatározó eleme a társadalmi érzékenység,
amely minden elnyomott csoport kirekesztett helyzetét megkérdőjelezi, minden
egyént egyenlő jogú társadalmi szereplőként állít a középpontba, miközben
kísérletet tesz a szexuális irányultságot és vágyat a maga sokféleségében,
kaotikusságában és fluiditásában bemutatni, ezzel szubverzíven fordul a
hagyományos heteronormatív hatalmi diskurzus ellen.
A
queer film az 1990-es évek elején kap új erőre, ekkor tapasztalhatjuk, hogy a
filmfesztiválok műsorkínálatában egyre több film állít összetett és valósághű
meleg karaktereket és kapcsolatokat a középpontba. Fontos rendezők Pedro
Almodóvar, Todd Haynes, és Gus Van Sant, számos más név mellett. A korábbi
avantgárd filmek mellett egyre több a nagyobb közönséghez szóló független
„indiewood” film is. 2005-ben a Brokeback
Mountain jelentette azt az áttörést, amikor egy meleg kapcsolatot bemutató,
a főszereplőkkel együttérző (bár szintén vitatott) film eljutott a populáris
kultúra legfontosabb elismeréséhez, elnyert három Oscar-díjat. Ezzel a queer
film új korszakba lépett, beolvadt a fősodorba, a „mainstream” filmek világába,
és ma már számos témábavágó filmet és sorozatot gyártanak nemcsak a hollywoodi
stúdiók, hanem a kábelcsatornák és az online streaming szolgáltatók is, mint a
HBO vagy a Netflix.
Ezzel
a folyamattal párhuzamosan jelentek meg lassan Magyarországon is az elmúlt
tizenöt-húsz évben a meleg tematikájú filmek a televíziós csatornákon előbb
éjjeli adásban, majd főműsoridőben, az Art mozik majd plázamozik kínálatában,
illetve a művészmozikban a queer filmes fesztiválok és más események. A magyar
szappanoperák és sorozatok is egyre magabiztosabban írnak bele a történetbe meleg
karaktereket és cselekményszálakat, de ennek a filmművészetben még nincs sok
nyoma, elsősorban pár kisfilm és dokumentumfilm születik minden évben.
A
Friss Hús kurátorai öt queer filmet válogattak be az idei Queer Dreams
szekcióba, ebből három magyar, egy német és egy brazil. Mindegyik pályakezdő
filmrendező, többségében egyetemi alkotása.
Varga
Gábor Csendes környék című filmje egy
feszült, diszharmonikus, nyomasztó apa-fiú kapcsolatról szól, Ujlaki Dénes és
Váradi Gergely méltán nyerték el közösen a legjobb férfialakításért járó
fesztiváldíjat. Az idős apa, András, és felnőtt huszonéves fia, Kristóf, nem
tudnak egymással kommunikálni: kapcsolatukat a csend, az őszinteség hiánya, a
titkok, az apa hagyományos elvárásai és rideg természete határozza meg. A zord
felszín alatt viszont ott a kimért, de figyelmes szeretet is: Kristóf odaadóan
gondoskodik apjáról, aki, bár nem éppen barátságos hangvételben, de megvallja,
egész életében azért dolgozott, hogy egy szép házat hagyjon hátra fiára és a
hiányolt unokáira. Fontosak egymásnak, de a kapcsolat mégsem lehet boldog a ki
nem beszélt frusztrációk, félelmek, elvárások és csalódások miatt. A viszony
összetettsége komoly színészi munka eredménye. A cselekményvezetés a lényegre
koncentrál, nem világosít fel sok háttér információval, inkább csak sugalmaz,
lebegtet, a körvonalak elmosódnak, ahogy tudatosan hiányérzetet hagy a nézőben
a film lezáratlan vége is: ami eddig nem volt kimondva, itt sem lett kimondva.
A katarzis mégsem marad el, hiszen a zárójelenetben a korábban domináns, az erő
látszatát kényszeresen fenntartó apa egy gyenge pillanatában végre először
őszintén megszólal: „Félek.”
Mennyiben
queer film Varga Gábor alkotása? Semmit nem tudunk meg Kristófról, amit az apja
elől titkol, a néző előtt is titok marad. Egy váratlan fordulattal az apa egy
félmeztelen fiúról talál képeket Kristóf ipadjén. A stilizált, ártatlan, enyhén
homoerotikus képek csak sejtetik, hogy Kristóf titka a homoszexualitás lenne,
hiszen szenvedélyes fotós, aki az egyik jelenetben mindent lencsevégre vesz,
ami elé kerül. A képek is inkább visszafogott művészfotók, amelyek közel sem
hasonlítanak a valóságban a meleg randiappokat vagy akár az instagramot elárasztó
bátran és expliciten erotikus, néha pornográf képekre. Ráadásul, ha egy fiú egy
életen át titkolta apja előtt a nemi irányultságát, valószínűleg megtanult
rutinból minden nyomot eltűntetni, láthatatlan maradni, ehhez képest az sem
meggyőző, ahogy meglehető könnyedséggel adja át apjának az ipadet az
inkrimináló képekkel. Engem nem győzött meg a film, hogy ez lenne Kristóf
titka, mindenesetre a kérdés így is izgalmas marad: az apa ettől a ponttól azt
hiszi a fiáról, hogy „buzi”, de az érzelmi káoszt és kétségbeesést, amit benne
ez a vélt felismerés okoz, nem tudja kommunikálni, nem tudja kibeszélni, a film
azt sugallja, hogy ez a tudat fogja belülről felemészteni hátra lévő napjait.
Konkol
Máté Budapest zárt város című filmje
nagyon erős életérzést és hangulatot hagy az emberben a mai fiatalok
felszabadult, mégis szorongásokkal teli életéről. Az egész filmet meghatározza
és egyben a legnagyobb ütőlapja is Katona Péter Dániel természetes, őszinte és
életteli alakítása, az életvidám, laza, de bizonytalan és kétségekkel teli
karaktert rá szabták. Bár nem szeretem az ilyen párhuzamokat, hiszem, hogy a
magyar Timothée Chalamet-t köszönthetjük benne, bár még gyakorolnia kellene az
angolt, nem mindig érteni minden szavát a filmben. A film egy szubjektív idegenvezetéssel
indul, amiben Péter bemutatja újdonsült angol barátjának, Adamnek Budapestet: a
várost végig a negatívumokon keresztül rakja össze: az érdekli, ami csak volt,
de már nincs, legyen az a Gólya vagy a Tudományos Akadémia, végül saját
szülőháza helyén is csak egy mély gödör tátong. A nosztalgia és a hiányérzet
melankóliáját a film kedves humorral keveri. Ezután Péter levezeti Adamet egy
szórakozóhelyre, jön a buli, pia, koncert, tánc, haverok, szemezések,
bolondozások és pletykák arról, ki kivel feküdt le – majd végül a keserű
tanulság: mindenki csak kényszeresen dugni akar, senki nem akar elköteleződni
egy kapcsolatban. Az este folyamán Adam belehabarodik Péterbe, de miután
ügyetlenül megcsókolja, a magyar fiú ellöki, „sorry, no, I can’t” és végül
Péter egy nőt visz haza, aki bár ott alszik az ágyában, nem történik köztük
semmi. A kedves coming-of-age
történet mögött nincs megrázó tanulság, de meggyőző bepillantást nyerünk a mai
huszonévesek lelki- és éjszakai világába. Bár sok szó esik szexről, egy
félresikerült csókon és néhány vágyakozó pillantáson kívül a film naivan
kamaszos ártatlanságán nem esik csorba.
Andella
Mirtill Mint egy haiku című filmje
nyerte a Friss Hús fesztivál legjobb queer film díját, és valóban dicséretre
méltó, ahogy visszafogott, finom, költői eszközökkel világít be az emberi lélek
mélységeibe. A történet egy film a filmben: egy fiatal rendező dokumentumfilmet
készít egy sushi séfről. Az első jelenet a dokumentumfilm maga, de erre a néző
csak akkor döbben rá, amikor a kép elsötétül és elnémul, és a rendező és stáb
sustorognak, kizökkenünk, innentől a filmforgatás menetét követjük, mint egy
werkfilmben. Három főszereplő lesz, a két nő, azaz Elena, a séf, Blanka, a
rendező és a kamera, ami gyakran a rendező tekintete, máskor viszont ő is belép
a kamera elé. Itt a kamera megkettőződik a valóságos kamera mellett egy fikciós
kamera is szerepet kap. Érdekesen ugrálunk a látószögek között, minden Elena
körül forog, aki a középpontban, megszeppenve a kamerától és a rendezőtől, a
munkájában találja meg és tudja adni önmagát. Érdekes játék, amikor az elvileg
láthatatlan kamera újból kizökkenti a nézőt, ahogy a film második felében
valóban láthatatlan külső szemmé alakul át. Egy ponton a két nő szerepet
cserél, Blanka készíti a sushit és Elena tartja a kamerát. A filmet ez a belső
játék teszi izgalmassá, ami közben jól tükrözi Elena személyiségének két
szintjét is: a professzionális séf és az önbizalomhiányos magánember, mindkettő
Blankához köti, az első, mint szerep a dokumentumfilmben, a másodikat a rendező
közelsége váltja ki. A film Elena egy-egy pillantásával sugallja, hogy
vonzalmat érez Blanka iránt, amit a másik barátsággal viszonoz, valószínűleg nem
is érzékelve kettőjük kapcsolatának valódi tétjét. Elena Japánból tért vissza,
ahol nem lehet nőként séf, és vidéken nyitja meg sushi éttermét, a karakter
sorsában, a zárt, szűk, egyszínű terekben, a többször előtérbe kerülő
akváriumba zárt halak fogságában van valami nyomasztó, aminek feloldására
Blanka jelenléte az ígéret. A rendező viszont dolga végeztével távozik,
hazautazik Budapestre megvágni a filmet – egy búcsúöleléssel otthagyja Blankát
saját zárt világában, ahol senkihez nem fűzi szeretetteli, intim vagy baráti
kapcsolat, még a vele egykorú alkalmazottai is formálisan séfnek szólítják a
keresztneve helyett.
Bernadette
Kolonko Beautiful you című filmjében
Christine hagyományos, kiegyensúlyozottnak tűnő, jómódú kispolgári élete mélyén
hatalmas érzelmi örvény kavarog, amit a Csendes
környék karaktereihez hasonlóan, ő sem tud kommunikálni. A lánya szótlan,
Christine hiába könyörög neki kétségbeesetten, hogy szóra bírja, a lány
némaságba burkolózik. A nyitójelenetben a kiskamasz lány rollerezés közben elesik
és véresre sérti a térdét, de meg se nyikkan, fel sem sír, sztoikusan viseli a
fájdalmat. A lány némasasága anyja, Christine életének szimbóluma. Christine
egy karakán és magabiztos orvosnővel kerül közeli kapcsolatba, a helyzet, a kölcsönös
vonzódás mindkettőjük számára egyértelmű, de az ártatlannak induló érintés
Christine-t megijeszti, kimenekül az orvosnő otthonából, majd este odahaza
élvezet és öröm nélkül adja át magát férjének az ágyban. Az orvosnő iránt
érzett vágyát elfojtja, egy keserves és szenvedélyes búcsúölelés után újra a
férjével hál, és éjjel álmatlan látomásban a megtörhetetlenül szótlan lánya
beszéli ki a fájdalmat, ami a napvilágnál elmondhatatlan. Egy brutális mesébe
szövi a szenvedést, amiben egy boszorkány levágja egy kislány kezét és
megszurkálja a mellkasát, hogy elfolyjon a vére, és a halála után habbá váljon
a tenger felszínén. A lelki dráma tetőpontján az éjszakai hallucináció kegyetlen
története a reménytelenség keserűségével engedi el a nézőt.
Az
utolsó film a brazil Marcelo Grabowsky Privát
képek című alkotása. Mintha a fesztivál kurátorai az éteri, mindent csak
sugalmazó, a testiséget teljesen elkerülő magyar filmek mellé akartak volna egy
vérbeli queer filmet is tenni, ami meri vállalni önmagát, meri vállalni a férfi
testet, a testi vágyat és a homoszexuális aktus gyönyörét. A történet önmagában
hétköznapi, egy fiatal meleg pár, Rafa és Matheus kapcsolata válságba került,
randiappon áthívnak egy idegent, Felipét, harmadiknak, talán abban reménykedve,
hogy a kaland felpörgeti befulladt kapcsolatukat. A film maga a szexuális aktus
erotikus és esztétikus, egyszerre nyers, mégis művészien stilizált ábrázolása.
Végül, ahogy lennie kell, a pár egyik tagja, Rafa, teljesen rákattan Felipére,
a hármas kettejük testi egymásra találásában végződik, ami Matheust csak még
jobban felzaklatja. Rafát megbabonázza Felipe szexuális varázsereje, de amikor
utána megy, az elutasítja, hiába minden gyönyör és élvezet, „kétszer nem eszik
ugyanabból a fogásból.” A három amatőr színész végig hitelesen, életszerűen és
meggyőzően viszi a szerepet. A film a testre, a testi szépségre, a testi vágyra
fókuszál, szemben Varga Gábor filmjével, az itt bemutatott fotók vadak és
provokatívak.
Mit
mond el ez a válogatás a mai magyar queer filmről? Sajnos mindháromból hiányzott
Fassbinder, Jarman, Almodóvar vagy Akerman bátorsága, őszinte feltárulkozása és
forradalmisága. Szép filmek, de nem igazán queer filmek, elkerülik és elkenik a
problémafelvetést, a szereplők ártatlanok és ambiszexuálisak, az identitásuk billeg,
a filmek mindent csak sejtetnek, semmit nem mondanak ki. Érdekes, hogy
mindhárom film teljesen elkerüli a testiséget, az érintést, és a meztelenséget.
A Csendes környék képein egy
félmeztelen férfit látunk, a Budapest
zárt városban elcsattan egy rövid csók, de a Mint egy haikuhoz hasonlóan inkább csak a tekintetekben jelenik meg
a vágyódás, nem érnek egymáshoz a karakterek. A magyar filmek szereplői bizonytalanok
és elveszettek, gyermekiek és éretlenek, még Konkol filmjében is az angol turista
a kezdeményező fél. A német film egy életszerű, rámenős és határozott leszbikus
orvost is bemutat, a brazil film három, a szexualitását magabiztosan megélő
férfi története. Egyfelől persze nagyon fontosak a coming-of-age történetek, szinte minden meleg átesik a
bizonytalanság, a felvállalás szorongatottságának korszakán, de a brazil
kisfilm ugyanannyit mond el Budapest queer életéről is, hiszen itt is vannak
érett, magabiztos férfiak és nők, akik nem félnek egymást megérinteni,
egymással szeretkezni és egymást szeretni. Sajnos az idei magyar filmekből ezek
a karakterek nagyon hiányoztak.
Tudjuk,
nehéz év volt és nehéz korban élünk. Nem elég, hogy nincsenek a magyar filmnek
queer hagyományai, amire építhetne a fiatal rendező, a kultúr- és oktatáspolitikai
ellenszélben nehéz úttörőnek lenni, nehéz a politikailag diktált
gender-szerepeket megkérdőjelező filmtervekre támogatást kapni. Ráadásul ez az
év volt a Színház- és Filmművészeti Egyetem teljesen értelmetlen és gonosz
ellehetetlenítésének és bedarálásának éve is, Andella Mirtill a stáblista végén
ki is teszi a fekete keretet az egyetem neve köré. Nehéz korban, nehéz
körülmények között hozta össze ezt az összességében erős diplomafilmet.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/07 43-46. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14982 |
