Földényi F. László
Az 1929-es Döblin-regény átültetése a kortárs német társadalomba kreatív ötlet, de a szociográfiai, politikai elemzés felszínes marad.
Vajon hogyan hatna rám ez a film, ha évekkel ezelőtt nem
néztem volna meg kétszer is Fassbinder 13+1 részes sorozatát, amelynek számos
jelenete szabályosan beleégett a retinámba, s ha ráadásként nem olvastam volna
el hozzá Döblin 1929-ben megjelent, mára némileg megkopott regényét, a Berlin, Alexanderplatzot? Mindenekelőtt
egy napjainkban játszódó történetet figyelnék, egy fiatal afrikai menekült
próbálkozását, hogy gyökeret verjen Berlinben. A történet követi a regény
eseményeit, valójában azonban semmi köze a húszas-harmincas évek Berlinjéhez.
De a későbbi német történelem sem játszik benne szerepet: sem a ketté osztott,
sem pedig az egyesült Németország. Kizárólag a mát látjuk: 2020 Berlinjét. Ráadásul
annak sem a középső részét, az Alexanderplatzot és annak környékét, ahol a
berlini kispolgárság élt, hanem a Kreuzberg és Neukölln között elterülő
Hasenheidét, amely napjainkban a kábítószer kereskedelem berlini központja, s
amely kereskedelmet elsősorban az itt élő színes bőrűek uralják. S emiatt a
film kicsit olyan, mint egy léghajó, amelyből, hogy magasba szállhasson,
kidobálták a súlyokat. Ez esetben a német történelmet. A nagy amerikai
történész, Fritz Stern írt egy (magyarul is megjelent) könyvet Öt Németország és egy élet címmel.
Weimar, a Harmadik Birodalom, NSZK, NDK, az egyesült Németország. Az afgán
származású német filmrendező, Burhan Qurbani kizárólag az utolsóval
foglalkozik. Szíve joga. De ha már éppen Döblin történelmi eposzának a
megfilmesítésére vállalkozott és azt aktualizálta, akkor fölmerül a kérdés:
megérthető a mai Németország az előző négy nélkül?
Azért érzem indokoltnak ezt a kérdést, mert a film
hangsúlyozottan társadalmi-politikai kérdéseket vet föl. Ám ezeket érinti
csupán, s mivel nem mélyed el bennük, ezért Döblin regényének főként a
privát-szerelmi szálát nagyítja fel. Pedig a koncepció nagyon is ígéretes. A regényben
a húszas évek Berlinjében tévelygő Franz Biberkopf, miután kiszabadult a
börtönből, ahová gyilkosságért zárták be, elhatározza, hogy megjavul, de minden
kísérlete csődöt mond. Döblin nemcsak a német társadalomról ad nagyszerű
panorámát, hanem azokat az érzelmi zűrzavarokat is bemutatja, amelyek e
társadalmi háttér előtt válnak igazán örvénylővé. Qurbani filmjében viszont az
érzelmi zűrzavar panorámája lassan elveszi a kilátást a társadalmi kérdésekre.
Egy Afrikából Berlinbe menekült fiatalember sorsát követhetjük nyomon: hogyan
próbál beilleszkedni, gyökeret verni, németté válni. A mai német társadalomban
kevés ennél aktuálisabb kérdés van. A sok-sok anekdotikus epizód azonban nem
áll össze egy összképpé. Az emigráció kérdése helyett egy rokonszenves fekete
fiú lépéseit követhetjük nyomon – próbálkozásait, szerencsétlenkedését, a saját
érzelmeinek való kiszolgáltatottságát.
Francis B.-ként érkezik Európába, de nem börtönből, hanem
egy süllyedő hajóról, amelynek ő az egyetlen túlélője. Tiszta lappal kezd új
életet Berlinben, akár egy újszülött, akit nem terhel semmilyen múlt. Annyit
tudunk róla csupán, hogy Bissau-Guineából érkezett – mint egyébként az őt
alakító kitűnő portugál-német színész, Welket Bungué is. Kérdés azonban, hogy
valóban létezik-e múlt nélküli ember? Qurbani, aki Németországban született és
itt szocializálódott, szeretné ezt így látni. Íme, egy jó ember, aki meg akarja őrizni a jóságát egy olyan társadalomban,
amely nem mondható jónak. De rossznak sem. Egyszerűen társadalomként
működik. Azért, hogy Francis B.
fokozatosan „elromlik”, a filmben a társadalom tehető felelőssé. És a három
órán át tartó film során így épül fel szép lassan egy sajátos figura: a jó
ember, aki szíve mélyén mindvégig megőrzi eredendő tisztaságát. Annak ellenére,
hogy közben kábítószerrel kereskedik, rablásokban vesz részt, kurvákkal
tartatja ki magát. Ez a Rousseau-t idéző naivitás rányomja a bélyegét a történetre.
Íme a jó vadember. A rokonszenves fekete, aki a gonosz fehérek közé keveredett.
És a film ettől romantikussá válik, méghozzá a szónak a rossz értelmében. Bizonyos
drámai pillanatokban, amikor Francis válaszút előtt áll, képzeletében feltűnik
egy neoncsövekből készült feszület és előtte egy áldozati bika – Francis alter
egója. Ezek kínos pillanatok. Máskor a film érzelgős lesz, időnként
szájbarágós. A vége pedig, amikor Francis - akiből időközben persze Franz lett
– elegáns ruhában, öltönyben, nyakkendősen tűnik fel, jelezve, hogy a német
társadalom hasznos tagjai közé kapaszkodott fel – nos, ez hamisítatlanul
giccses happy end pillanat.
Pedig a film tele van nagyszerű pillanatokkal. Ragyogó a
főszereplő, Welket Bungué, akinek a feketeségét a rendező nagyszerűen
alkalmazza: nem egyszerűen színes bőrű, hanem magának a Másságnak a
megtestesítője. Amikor a film elején egy fekete kurvával a berlini
nyírfaerdőben mászkál, akkor az egész környező világ egy pillanatra bizarrá tud
válni. Amikor a transzvesztita Bertával van együtt, akkor egy olyan szakadék
nyílik meg, ami túlmutat a pillanatnyi társadalmi renden és egzisztenciálissá
mélyül. Sajnos ezek csak pár perces jelenetek. Nagyszerű az a jelenet, amikor a
szerelmét, Miezét kihasználó gazdag yuppie-t félholtra veri, s azután az elegáns
lakás egyik sarkában fölfedezi az afrikai műgyűjteményt, amely között talán
Guineából rabolt műkincsek is vannak. Kifejezetten szórakoztató az, amikor a
fehér lúzerek között azt kiabálja, hogy „én vagyok Németország”, és bűnözésből
származó pénzt osztogat közöttük. Van munkája, van német autója, van német
szeretője – vagyis ő a megtestesült német álom, mondja, s szinte maga is mulat
ezen. De azután amikor arról kezd szónokolni, hogy ne nevezzék őt menekültnek,
hanem újonnan érkezettnek vagy bevándorlónak, akkor ez a jelenet is ellaposodik
– plakátszerűvé válik. Mint ahogyan plakátszerű az is, amikor barátja (kísértője?
szerelme?), Reinhold fejtegetni kezdi, hogy a németek fegyvereket adnak el
diktátoroknak, amihez képes a kisstílű drogdílerek akár jóknak is mondhatók.
Brecht ezt már elmondta a Koldusoperában,
méghozzá sokkal meggyőzőbben. Egyáltalán: amikor a film társadalmi kérdéseket
kezd feszegetni, akkor kínosan felszínes lesz. A rendező mentségére szolgáljon,
hogy szerencsére jó arányérzéke van: látja maga is, hogy ez nem az ő terepe, és
ezért nem sokat foglalkozik vele. Így azután bárhol játszódhatna a film. Berlin
csak egy név, mint ahogyan a berlini Hasenheide is, ahol a dílerek találkoznak
– de a helyszín lehetne Párizs vagy Rotterdam is. Vagy éppen egy amerikai
nagyváros – mert az éjszakai jelenetek többsége úgy van felvéve, ahogyan azt az
amerikai rendezőktől megszoktuk. Van kritikus, aki kifejezetten Scorsese német
tanítványaként tartja számon Qurbanit.
Fassbinder hatása azonban ennél is erősebb. És ez sajnos a
film hátrányára van. A Reinholdot alakító Albrech Schuch még külsőre is
Fassbinder szereplőjére, Gottfried Johnra hasonlít. Mintha a rendezőnek eszébe
sem jutott volna, hogy lehetne egészen más karaktert választani. John nagyszerű
színész volt; a karakterben rejlő kétértelműséget senki nem tudná nála jobban
eljátszani. Schuch ehhez képest paródia. Ugyanez vonatkozik Miezére, Franz
szerelmére. Fassbinder Barbara Sukowájáról elhittem, hogy olyan kurva, akinek
nagy a szíve. Ebben a filmben viszont Jella Haase éppen ezt nem tudja hozni. A
lakását nézve nem hiszem el róla, hogy kurva – ez egy olyan berlini értelmiségi
nő lakása, aki biztos, hogy soha nem fogadna be egy fekete drogdílert. Haase
egy liberális egyetemista lány benyomását kelti, aki éppen szexmunkával keresi
meg az ösztöndíját. És időnként kurvát próbál alakítani. Ilyenkor a szó rossz
értelmében színészkedik. Ide-oda csúszkál a különféle szerepek között, és éppen
Mieze szerepét téveszti el. Schuch és Haase közös jelenete a film végi
gyilkosság során puszta stílusgyakorlat, minden emberi mélység nélkül. Érthetetlen,
hogy ezt a Reinholdot mi vonzza ehhez a Miezéhez. S ha már Fassbinder: vannak
jelenetek, amelyek bántóan plagizálásnak tűnnek fel. Amikor Francis és Reinhold
a két lánnyal van együtt, akkor Yoshi Heimrath kamerája úgy kezd körözni
körülöttük, mint Fassbindernél majdnem mindig. De amíg Xaver Schwarzenberger
kezében az ilyen kameramozgás során az ábrázolt világból tényleg elvész minden
kapaszkodó, addig itt ez merő tetszelgés, felszínes látvány-ornamentika.
Szóval hogyan hatna rám ez a film Fassbinder és Döblin
előismerete nélkül? Egyrészt természetesen kevesebb bosszúságot okozna.
Másrészt jobban élvezném a vitathatatlanul jó dolgokat – mindenekelőtt persze a
főszereplőt, aki mindenek ellenére magával tudott ragadni. Harmadrészt pedig
csalódott lennék – s vagyok is -, hogy várakozásaim ellenére a rendező éppen
azt nem tárta fel, amit pedig a filmje ígér: hogy miféle feszültségek tombolnak
a migránsok és az őket befogadók között a mai jóléti társadalmakban.
BERLIN, ALEXANDERPLATZ (Berlin Alexanderplatz) – német,
2020. Rendezte: Burhan Qurbani. Írta: Alfred Döblin regényéből Martin Behnke. Kép:
Yoshi Heimrath. Zene: Dascha Dauenhauer. Szereplők: Welket Bungué (Francis),
Albrecht Schuch (Reinhold), Jella Haase (Mieze), Annabelle Mandeng (Eva).
Gyártó: Sommerhaus Filmproduktion / Lemming Film. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos
183 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/07 52-54. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14977 |
