Benke Attila
Barry Jenkins filmjében az afro-amerikai rabszolgák szökésük után, a szabad Északon is a rasszizmus rémével szembesülnek.
Jóllehet, Abraham
Lincoln elnök 1865. december 18-án kihirdette az alkotmány tizenharmadik módosítását,
amely törvényen kívül helyezte a rabszolgaságot, a polgárháború után még
küzdelmes évszázadok vártak az afro-amerikaiakra. Ugyan máig megdöbbentő, hogy
a két nagyhatású regényben, Harriet Beecher Stowe Tamás bátya kunyhójában
(1852) és Alex Haley Gyökerekjében (1976), vagy a két kortárs filmben, a
12 év rabszolgaságban (2013) és az Egy nemzet születésében (2016)
a fehér rabszolgatartók igás barmokként bánnak emberi lényekkel, de még ennél
is szomorúbb a modern intézményes rasszizmus jelensége, amelyről Ryan Coogler A
megállója (2013) és az Oscar-díjas Barry Jenkins műve, a Ha a Beale utca
mesélni tudna (2018) értekezik. A
rendőrök által földre tepert, és megfojtott George Floyd tavalyi esete is azt
bizonyítja, hogy az előítéletesség máig jelen van az amerikai társadalomban, így
továbbra is tömegdemonstrációkon kell az emberek arcába ordítani, hogy „Black
Lives Matter”, azaz a feketék élete is számít. Jenkins legújabb történelmi
minisorozatában, a Colson Whitehead afro-amerikai író Pulitzer-díjas regénye
(2016) alapján készült A föld alatti vasútban a rabszolgaság
korszakának végén a fajgyűlölet eredetét, megnyilvánulási formáit vizsgálja, és
kimutatja, hogy a legalapvetőbb amerikai eszmékből vezethető le a „fehér
felsőbbrendűség” tévhite.
A történet
a Cora nevű rabszolganő sorsát követi, és a georgiai Randall-birtokról indul,
ahol a főhősnő nagymamája, az Afrikából elhurcolt Ajarry is leélte életét. Cora
lázadását egyrészt a nélküle sikeresen megszökött édesanyja, Mabel iránt érzett
dühe motiválja, másrészt elborzasztja a kegyetlenség, amellyel ura, Terrence
Randall megtorolja a rebellis Big Anthony szökési kísérletét (élve elégeti a
fekete férfit). Társával, Caesarral együtt menekülnek el a rejtélyes „föld
alatti vasút” egyik állomására, a megszállott fejvadásszal, Arnold Ridgewayjel
és afro-amerikai kiskorú csatlósával, Homerrel a nyomukban. Útja során Cora azzal
szembesül, hogy színesbőrűként sehol sem élhet békében az Egyesült Államok
területén.
Az 1830-as
évektől a polgárháborúig számos fehér és szabad vagy felszabadult fekete segítette
élelemmel, pénzzel, szállással a Délről szökött afro-amerikaiakat. A „hálózat”
híre szájról szájra terjedt, és hogy illetéktelenek ne tudják lenyomozni, a
beavatottak vasúti kifejezéseket használtak a leírására: a szökevények voltak
az „utasok”, a búvóhelyek az „állomások”, a segítők – mint az ohiói fehér lelkész,
John Rankin vagy a déli mentőakciói miatt „fekete Mózes”-nek becézett Harriet
Tubman – a „kalauzok”. Colson Whitehead és Barry Jenkins műveiben mégis szó
szerint vonatutazás Coráék menekülése, amelynek egyik lehetséges oka, hogy amíg
nem épült ki a nagy vasúthálózat az országban, a vonatozás ugyanúgy
kiváltságnak számított, mint a feketék számára a szabadság. Cora és Caesar vonatra
szállása többszörösen lázadó tett: erőszakkal magukhoz ragadják az utazás
szabadságát, így felforgatva az elnyomó társadalmi hierarchiát, útjuk során
pedig akarva–akaratlan leleplezik a szabad tagállamokat is átható rasszizmust.
„Mindig azt mondom, aki látni akarja az országot, az vonatozzon. Nézzenek ki,
ahogy száguld magukkal, és látni fogják Amerika igazi arcát!” – mondja a Lumbly
nevű kalauz. Később, miután Cora már túlesett néhány északi megpróbáltatáson, Colson
Whitehead így folytatja az eszmefuttatást: „Szóval tréfa volt, elejétől fogva.
Eddig minden útján csak sötétet látott az ablakokból, és mindig is sötétet fog
látni.”
A föld
alatti vasút utasai a regényben és a minisorozatban egyaránt vaksötét,
áporodott levegőjű alagutakon keresztül utaznak az „ígéret földje” felé, ám újra
és újra szembesülnek azzal, hogy Amerika felszíne sem sokkal barátságosabb
hely, nem feketének való vidék. A fehér, angolszász, protestáns (WASP) társadalom
a „másiktól” (a más bőrszíntől, kultúrától, gondolkodásmódtól) félve vagy az
amerikai küldetéstudattól megrészegülve nem tudja és akarja tolerálni azokat az
afro-amerikaiakat, akiknek őseit éppen a fehérek hurcolták el erőszakkal Afrikából
az ültetvényekre. Dél-Karolinában, az első állomáson már majdnem boldog lenne
Cora és Caesar, ám amellett, hogy Ridgeway rájuk talál, kiderül, hogy a városuk
kedves fehér vezetői valójában az orvosokkal és a gyárvezetőkkel összefogva a
feketék tömeges sterilizálásán dolgoznak attól félve, hogy az „alacsonyabb
rendű faj” tagjai többségbe kerülnek. Észak-Karolinában és Indianában már
ennyire sem toleránsak a „kiválasztott nép” tagjai: előbbi államban nyíltan
kirekesztenek, nyilvánosan megaláznak, és meglincselnek minden arra tévedő feketét,
utóbbiban fegyverrel számolják fel a Valentine-farmot, ahol Cora szerelme,
Royal és más afro-amerikaiak hoztak létre egy idilli, önfenntartó közösséget. „Egy
egész birtoknyi ilyen ember. És ez túl sok.” – mondja az egyik helyi fehér hatalmasság
a sorozatban a vérengzés után.
„Elmosolyodott,
aztán ráébredt legújabb cellája valóságára: úgy kaparász a falai között, mint
egy patkány. Mezőn, föld alatt, padlásszobában. Amerika a rabtartója maradt.” –
írta le Colson Whitehead a regényben Cora helyzetét Észak-Karolinában, ahol egy
antirasszista fehér férfi, Martin bújtatta őt háza tetőterében. A föld
alatti vasút és adaptációja bár pozitív, de nyitott lezárással érnek véget.
A Cora által átélt borzalmak és a közelmúlt tragédiáinak ismeretében
felmerülhet a nézőben a kérdés, hogy egy afro-amerikai élhet-e szabadon és
békében az Egyesült Államokban. Árulkodó, hogy a történelem során a szökevények
végső úticélja inkább a brit fennhatóság alatt álló Kanada volt, ahol jóval az
amerikai polgárháború előtt felszámolták a rabszolgaságot, amely a máig létező
rasszizmussal egy tőről fakad. Colson Whitehead és Barry Jenkins bemutatják,
hogy a gyűlölet és a diszkrimináció nemcsak fehéret és feketét, hanem feketét
és feketét is egymás ellen fordít. A Ridgeway által felkarolt, majd a saját
képére formált Homer ennek a legszemléletesebb példája, a Valentine-farm egyik
vezetője, Mingo pedig a másik. Utóbbi „elveszett lelkeknek”, azaz a szabadnak
születetteknél alacsonyabb rendűnek tartja a rabszolgákat, akiknek elméjét
eltorzította a szabadságnélküliség, félti tőlük a közösség „tisztaságát”. Ám az
ezt taglaló szenvedélyes beszédét követő mészárlásnak a „civilizált feketék” is
az áldozataivá válnak, mivel a rasszista fehér hatalmasságokat valójában nem a
„civilizáltság”, hanem a bőr színe érdekli.
A regényíró
és a minisorozat alkotója egyaránt a rasszizmus torzszülöttjeként ábrázolják
Ridgewayt is. Jenkins két epizódot is szentel háttértörténetének, amelyből
kiderül, hogy édesapja szabad afro-amerikaiakat alkalmazott a birtokán, az
indiánok hitvilága szerint élt, és úgy tartotta, bőrszíntől függetlenül mindenki
a Nagy Szellem kegyelmében létezik a világban. Ridgeway viszont féltékeny lett
a feketékre, mert látta, hogy ügyesebbek nála például a kovácsműhelyben,
féltékenysége pedig gyűlöletté izzott, amikor a rasszista fehérek révén
megismerte a „nemzet küldetését” (Manifest Destiny). „Apám imádta azt az indián
szöveget a Nagy Szellemről. Én meg felnőttem, és az amerikai szellemet
választottam, amelyik idehívott bennünket, az Óvilágból az Újba, hogy
hódítsunk, építsünk, civilizáljunk. És pusztítsuk el, amit el kell pusztítani!
Emeljük fel a silányabb fajokat! De ha nem lehet, igázzuk le! És ha azt se
lehet, irtsuk ki! Ez a mi isteni elhivatottságunk” – fejtette ki Ridgeway a
WASP-identitás alapját képező szociáldarwinista ideológiát, amely mind Colson
Whitehead, mind Barry Jenkins értelmezésében fasisztoid eszme, hiszen
alsóbbrendűeknek és gyengébbeknek tételezi a más rasszokhoz tartozókat, és ezzel
igazolja az elnyomásukat. Ez a tévhit és a kapitalista gazdasági rendszer
kereslet–kínálat logikája (például a nagyobb gyapotigény nagyobb ültetvényi
munkaerőt kíván) egyaránt erősítették a rabszolgaságot és a rasszizmust.
A
minisorozat a regényben később szereplő kegyetlen jelenettel nyit, amelyben a
rabszolgatartók az Egyesült Államok alapító okiratát, a minden ember
egyenlőségét hirdető függetlenségi nyilatkozatot szavaltatják el az egyik
fekete fiúval, majd pusztán szórakozásból ütlegelni kezdik, és csak Cora védi
meg attól, hogy agyon is verjék. Az egyenlőség eszméje tehát a gyakorlatban lózung,
mivel ebben a szituációban a fehér rabszolgatartók nem tekintik emberi
lényeknek a feketéket. Ma már persze papíron minden angolszász, afro-amerikai,
latin-amerikai és ázsiai-amerikai egyenlő az USA-ban, de a rendőri túlkapások
vagy a koronavírus-járvány miatt az ázsiai-amerikaiakat ért támadások
bizonyítják, hogy vannak, akik fejben még mindig a múlt századokban élnek.
A FÖLD ALATTI
VASÚT (The
Underground Railroad) – amerikai, 2021. Rendezte és Colson Whitehead regényéből
írta: Barry Jenkins. Kép: James Laxton. Zene: Nicholas Britell. Szereplők:
Thuso Mbedu (Cora), Aaron Pierre (Caesar), Chase Dillon (Homer), Joel Edgerton
(Ridgeway), William Jackson Harper (Royal), Sheila Atim (Mabel), Chukwudi Iwuji
(Mingo), Peter Mullen (Ridgeway édesapja), Benjamin Walker (Terrance Randall). Gyártó:
Amazon Studios, Plan B Entertainment. Forgalmazó: Amazon Prime Video. Feliratos.
10 rész, 593 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/07 28-30. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14974 |
