Szíjártó Imre
A történelmet a győztesek írják, a diktatúrákban azonban a jelent is folyamatosan cenzúrázzák. A novocserkasszki mészárlás története eltüntetett szégyenfolt a Szovjetunió történelméből.
A sztrájk hiányzik a szovjet filmtörténetből
– először és talán utoljára Szergej Eizenstein nyúlt a témához részben A
Patyomkin páncélos lázadó matrózainak történetében illetve a Sztrájkban
(Sztacska, 1925), de ott még más volt a felállás, mint Andrej
Koncsalovszkij új filmjében, hiszen a matrózok és a munkások a cári elnyomó
hatalom ellen keltek fel, nem úgy mint a Kedves elvtársak!-ban, ahol megtörténik
a (szereplők számára) hihetetlen: a szovjet hadsereg lő a szovjet emberekre. Ha
egy pillanatra átvesszük a Kedves
elvtársak! nevesített szereplőinek – a helyi és állami pártvezetőknek – a szemszögét,
akkor és ott, 1962-ben, a sztrájk fogalma teljes képtelenség, elnyomásról nem beszélhetünk,
hiszen a Szovjetunióban a proletároké a hatalom, hanem csak „átmeneti
nehézségekről”, amelyeket az elégedetlen munkások felnagyítanak, mert nem
hallják meg a párt szavát: az áremelésekre az ő érdekükben van szükség, hogy
aztán később jobb legyen nekik és az egész országnak. Lám, a távlatokban gondolkodó
egyetemisták közleményben üdvözlik a tej- és húsdrágulást. A filmben kizárólag
a pártelit képviselői vannak egyénítve, a másik oldal csak tömegként van jelen
– utóbbiak hősként és névvel-arccal nem szerepelhetnek, mert a holttestüket, a
nyomukat és az emléküket is eltüntették a történelemből.
A Kedves elvtársak! cselekményének elemei egy sor lengyel filmből lehetnek
ismerősek, de az orosz moziban úttörő alkotásról van szó. Csak egyetlen idevágó
lengyel példa, az 1970-es munkástüntetésről és szétveréséről szóló Fekete csütörtök. Janek Wi¶niewski elesett
(Antoni Krauze, 2011). A novocserkasszki munkásokat is feldühítik az áremelések,
a mindössze zászlókkal és transzparensekkel felszerelkezett tiltakozók a helyi
pártbizottság elé vonulnak, a vezetők reszketni méltóztatnak, majd megpróbálnak
a hátsó kijáratokon menekülni, amint összeszedik magukat és központi segítséget
kapnak, elkezdenek ülésezni, döntést hoznak a tömegoszlatásról, ha kell fegyverrel:
az erőszak- és ideológiai szervezetek soraiban egyszerre látszik a meghasonlás
és a keménykedés. Az utóbbi győz, egy KGB-s orvlövész belelő a tüntető tömegbe,
kezdetét veszi a mészárlás. Koncsalovszkij története három napot fog át, a klasszikus
dramaturgia, tér, idő és cselekmény egysége teremti meg a film drámaiságát és
hozza létre feszes szerkezetét. A drámai sűrűsödés színterei, tetthelyei a
városi pártbizottság, a pártszékház előtti tér, a kórház és a halottasház.
Nagyon fontos körülmény a film
megértése szempontjából: Novocserkasszk a szabad és önigazgató kozákok hazája;
nem csoda, hogy éppen itt nyugtalankodnak a népek. Hogy voltak-e másutt is megmozdulások
1962 júniusának elején, azt sajnos nem tudom, a filmben foglalt történések teljesen
ismeretlenek voltak a számomra. Koncsalovszkij filmjének nagy érdeme, hogy
hozzásegíti nézőjét a retusált szovjet történelem felfedezéséhez. A novocserkasszki
mészárlás 1962. június 1-jétől 3-áig zajlott, és az áldozatok száma 26 és 80
között lehetett. A lázadás a film tanúsága szerint, noha megyei és városi
szinten jelentős volt, nem terjedhetett tovább, mert a Moszkva küldötteként Anasztasz
Mikojan, a Politikai Bizottság elnökségének tagja azonnali hírzárlatot és
kijárási tilalmat rendel el. Elképesztő módon még a rádióamatőröket is
elhallgattatták, ezek szerint ők valódi veszélyt jelentettek akkoriban a hírek
terjesztésében. Két, egyformán rémületes részlet még a filmből: mivel az
áldozatok vérét nem tudják nyomtalanul eltakarítani a főtérről, azonnali
aszfaltozásba kezdenek azok a városgazdálkodási szervek, amelyek amúgy
üzemszerűen egy ilyen „felújítást” évekig terveznek. A másik vérlázító jelenet,
pedig az, hogy június 3. estéjére központilag szabadtéri táncmulatságot szerveztek
a mészárlás helyszínére. Tulajdonképpen akár meglepőnek is tűnhet a párt- és
állami vezetők gyakorlottsága a felkelés leverésében és azonnali eltitkolásában
– a filmben teljesen világosan a magyar ’56 sejlik fel, amelynek emlékei
élénken élhetnek az elvtársakban (a „düh, káprázat, országos vakremény”
töredéksort Petri György Nagy Imréről című
verséből idéztem a fentiekben). Magyarország neve még kétszer bukkan fel
egyébként a filmben, mindkétszer a jólét példaországaként, amelynek adományait
kizárólag a vezetők élvezhetik: egyszer egy üveg Unicum formájában, amelyhez a
főszereplő, Ljuda a nómenklatúra tagjaként jut, majd a pártbizottságra betörő
munkások magyar szalámit találnak. Ami Novocserkasszkban történt, az az igazi
„cs. p.”, különleges helyzet, rendkívüli állapot, amelynek Oroszországban
rendszerint saját minisztériuma is van – a csúcsintézmény tehát egyszerre
foglalkozik természeti katasztrófák kezelésével és politikai mozgolódások
megfékezésével.
A Kedves elvtársak! sokfajta módon van beleágyazva az orosz és a
szovjet történelembe, ez a film egyik erőssége. A kozákságról már volt szó, itt
egy újabb szálat érdemes előhozni: Ljuda Szjomina városi pártbizottsági tag
(Julija Viszockaja nagyszerű alakítása) édesapja a forrongások kezdetekor
felveszi kozák egyenruháját, hogy így elevenítse fel a szabadságharcos
hagyományt. Talán nem tévedek, mikor azt mondom, hogy mindketten (az apát Szergej
Erlis játssza nagyszerűen) akkor kezdenek el déli-délnyugati akcentussal
beszélni, amikor felbosszantják magukat valamin – puszta érdekességnél talán
kicsit többet jelent az orosz kritikák közlése, miszerint Julija Viszockaja
éppenséggel Novocserkasszkból származik. 1962-ben az orosz társadalmat még áthatja
a Nagy Honvédő Háború emlékezete: Szjomina hadiözvegy, maga is harcolt a
háborúban, a lánya egy frontkapcsolatból származik. Elképesztő felidézni, hogy
ezek a nemzedékek, amelyek tagjai végigélték a háborút, min mentek át az azóta
eltelt mintegy húsz évben. Többször említik, hogy a város tele van nemrégiben
szabadult elítéltekkel, akiknek jelenléte ugyancsak hozzásegít az általános
fellazuláshoz; nyilvánvalóan a sztálini „tisztogatások” a Hruscsov-érában szabadlábra
került áldozatairól van szó. Politikai elítéltekről, nem pedig köztörvényes
bűnözőkről. Sztálin és időszaka egyébként több szereplő számára igazodási pont,
Szjomina például az eseményeket csakis ebből a nézőpontból képes megítélni
(banditizmusnak minősíti a felkelést, azonnali fegyverhasználatot követel egy
gyűlésen). Mindez azért okoz a filmben termékeny ideológiai konfliktust, mert
ezek szerint a keményvonalasokon mit sem változtattak a XXII. párkongresszuson
elhangzott beszédek, amelyek a sztálinizmussal való végleges leszámolásról
szóltak. A munkások egyébként Lenin képeivel vonulnak, hogy az ideológiai
körkép teljes legyen – a 60-as évek elejéből nézve a lenini eszmék a demokrácia
szótárából vannak összerakva (bár Szjomina apja a jelen áruhiányát az 1922-es
éhezés emlékeivel kapcsolja össze). A történések ugyanakkor talán előrevetítik
a közeljövőt is: két évvel a film cselekménye után Nyikita Hruscsov megbukik.
A Kedves elvtársak! ugyanakkor
több mint felzaklató tényfeltáró történelmi film, egyéni sorsforduló is. Ljuda,
a fanatikus pártkáder a tüntetők oldalára állt rebellis lányát, Szvetát keresi,
előbb a főtéri mészárlás káoszában majd a kórházban és a halottasházban. Végül megtalálja
egy emberségesebbnek bizonyuló belügyi nyomozó segítségével a szomszédos falu temetőjében,
ahol a mészárlás áldozatainak egy részét titokban elföldelték. Nagyon is más
szereposztásban, de az Antigoné drámája ismétlődik: ha a közösség elvont
jogrendje, a hatalom parancsa szembekerül a személyes, emberi igazsággal, mindig
az utóbbit kell választani. Szeretteinket el kell temetnünk. Lánya elvesztése,
és a hatalom sorozatosan lelepleződő mesterkedése, hogy mindenáron eltussolja
rémtettét, lassan még ennek a vakhitű sztálinistának is felnyitja a szemét.
A Kedves elvtársak! ugyanakkor a dermesztő szovjet hétköznapok filmje
is. Két viszonylag új példa hasonló minitablóra, bár mindkettő szűk évtizeddel
későbbi képet mutat. Valerij Todorovszkij 2019-es Ogyesszája orosz léptékkel mérve nem is messze játszódik Koncsalovszkijétól,
és ugyancsak egy vesztegzárat mutat be, amelyet egy járvány miatt vezettek be.
Itt van aztán Karen Sahnazarov 2012-ben Szerelem
a Szovjetunióban címmel újravágott filmje, amely az ellenkultúra mozgolódásának
jeleit mutatja be – a nagyvárosi szamizdatosok tevékenysége viszonylag ismert
történet, a Kedves elvtársak! nagy
eredménye pedig éppen az, hogy egy eddig ismeretlen történés részleteit
világítja be. Nagytörténelem és szovjet hétköznapok, mindhárom film a Központi
Bizottság rádióközleményeinek árnyékában élő kisembert mutatja be – talán a
hasonló filmekből lehet valamit megérteni abból, hogy az orosz nők miért olyan
vibrálóan idegesek: mintha a mai napig magukkal cipelnék évszázadok
aggodalmait.
Egy hatvan éve a pályán levő alkotó
életművét a csúcsaival érdemes mérni: a Kedves
elvtársak! méltó társa az 1966-os Ászja
Kljácsinának, az 1989-es Tango és
Cashnek vagy a 2002-es Bolondokházának.
Kedves elvtársak! (Dorogije tovariscsi!) – orosz,
2020. Rendezte: Andrej Koncsalovszkij. Írta: Jelena Kiszeljova és Andrej
Koncsalovszkij. Kép: Andrej Najgyenov. Szereplők: Julija Viszockaja (Ljuda
Szjomina), Julija Burova (Szveta), Szergej Erlis (Nagypapa). Andrej Guszev (Viktor),
Anatolij Petrunyin (Tábornok), Gyártó: Koncsalovszkij Prod. Forgalmazó: Cirko
Film. Feliratos, 117 perc.
| A cikk közvetlen elérhetőségei: | |
| offline: Filmvilág folyóirat 2021/07 22-24. old. |
| online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=14972 |
